Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-13 / 15 . szám, Vasárnapi Új Szó

Színházi levél Budapestről M

űvészeti életünk mostanában eseménydús. Színre került nemrégiben Miskolcon egy dráma, Darvas Józsefé: A térképen nem található. Azóta bírálatok, terjedelmes beszámolók elemezték a dráma tanulságait és a vitát. Itt erről szeretnék beszámolni, amire a bemutató és a vita eszméltet, figyelmeztet. Annái is inkább. mert ez és a hasonló stílusú bemutatók többet vállalnak magukra, mint a színház általában és mint a színház különösen napjainkban. A világ olyan, amilyen — fogalmazta meg egv dráma elmében Alberto Moravla. Nem azért, hogy kiábrándult cinizmussal sorsára bízza és megtagadja a világot, hanem azért, hogy változtasson rajta. Azok a müvek, amelyeknek sorába a Darvasé is tartozik, kifejezettén programjukká teszik azt a tételt, hogy a világ nem maradhat olyan, amilyen volt, s az irodalomnak nem lehet más célja, mint munkálkodni annak a világnak a megteremtésén, amilyennek a mienket látni szeretnénk. Drámák, viták lágunk olyan, amilyen évtizedekkel ezelőtt volt. A párbeszédek nem egyszerűen az írót és a megyei funkcionáriust állítják szembe egymással, hiszen fontosabb a kettejük egysége, mint a dialógusaikban felhangzó konfrontáció. Ez a párviadal szellemi alkalom a mű gondolati megemelésére, egyetemessé tételére. Nem írók és funkcionáriusok között akar frontokat nyitni, hanem azt bizonyltja, hogy retrográd szemléletek nem élhetnek békésen egymás mellett, s ebben nem az irodalom és a kommunista politikus között húzódnak a frontvonalak, hanem a különböző fajta érzéketlenség, elzárkózás hirdetői állnak szembe azokkal, akik az állóvizek sivár világát felkavarni akarják. Ebből a szempontból majdhogynem egy táborba tartozik Sasadi, az az író, aki elzárkózását szellemi fölényével indokolja, és művészi izolációban foghat kezet a valóság világában érzéketlenül járó funkcionáriussal. Darvas azzal, hogy a Müvet az ő vitájuk porondjának tekinti, etikai konfliktussá emeli a valóság drámájához való közelítést, s emberek értékét, szellemi rangját azon méri: milyen indulattal, morális vértezetben lépnek fel a közéleti állásfoglalásra kényszerítő drámákkal szemben. Ez a magatartás az érzéketlenséggel perel, a közügyektől való elvonulást bírálja, s azt hangsúlyozza; az emberi életnek értelmet csak az adhat, ha meg tudja találni az aktuális forradalmi cselekvés formáit és alkalmait. Nem egyszerűen azt jelenti ez, hogy minden cselekvés beleszólás a történelembe. Mégcsak azt sem, hogy életünk minden pillanatban nem lehet és a színházkultúra A magyar irodalomnak mindig volt ilyen vonulata az elmúlt évtizedekben. Már a századfordulón humanista népbarátok az együttérzés mozdulatával fordultak ax elnyomottak felé, és tragikus hangoltságú drámai kompozíciókban ábrázolták sorsukat. A szenvedők iránti részvét váltott át a lélegzetelállító vádirat szellemi mezőire a két világháború közt, amikor a népi irók azért mutatták fel a népélet képeit, hogy felhívják a figyelmet a szolgák országára, és felszólítsák a felelősöket, hogy segítsenek a helyzeten. Persze ez a mozdulat a népet is figyelmeztette: meg kell tanulnia önmagán segíteni. A jelenkor írói lelkiismeret-ébresztő, valóságfeltáró alkotásaikkal nem a részvét vagy a fölény hangján szólnak, nem is egyszerűen a fehér foltokat akarják meghökkentésül feltérképezni. Céljuk több. Karinthy Ferenc műve, az Ezer év, H. Barta Lajosé, a Kiáltás, Taar Ferenc munkája, az Örök harag nemcsak egy emberi világot emelt drámává, de drámát támasztott a nézőtéren ls. Ezek a művek nemcsak a színpadon szólalnak meg, hanem bennünk ls. A próbatétel rendkívüli; azt vizsgálják, mennyire vagyunk képesek az igazság és a valóság elviselésére. Éppen ezért ezeken az estéken a történés szellemi szépsége, jelentősége mellett legalább olyan fontos a közönség szereplése. Különösen azé a közönségé, amelyhez a Mű szólni kíván. H. Barta Lajos a Kiáltás című drámájában egy tragédia emberi motívumait tárta fel: középpontjában egy nagy emberi lélegzetű drámai monológ áll, amely úgy hat, mint egy modern passiójárás, lírai confessió, amelyben egy asszony vall életéről, egy életformáról és az életforma teremtette tragédiáról. Taar Ferenc az Örök haragban két ember viszályát fogalmazta meg, azt kutatva: milyen láthatatlan motívumok, régi szenvedélyek, örökölt ellenségeskedéseik munkálhatnak a régi világot konzerváló indulatokban. Hajdani tulajdonosi pereskedések, társadalmi, vagyoni különbségek morális jelenségei miként zavarhatják az új közönség rendjének kialakulását. Darvas drámája annyiban megy tovább, hogy nem egyszerűen a valóság erejével kíván hatást elérni, hanem a gondolati konstrukcióval; nem a tények, a megrendítő jelenségek hordozzák a drámát, hanem az a szellemi építménv, amelyben az élet-tények, megrázó fordulatok, hangok, felkiáltások érvekként zuhns.nak, drámákat intonálnak, és szerkezeit pótolnak. \ miskolci vitában Margócsy József elhibázó' nak, feleslegesnek, elviselhetetlen szerepjátszásnak, riporterkedésnek tekintette a dráma nagyon fontos szellemi alaprajzát, ami abban nyilvánult meg: az Öreg író indul el, hogy szembenézzen a Fiatal író felfedezésével és személyesen is találkozzék a valósággal és a valóság felkeltette drámákkal. Ha nem az ő drámája, küzdelme fogná öszsze ezt a Játékot, akkor megrekednénk a részvét-irodalom szintjén, s a nyers akciók, erőszakosságok, brutalitások halmazata csak a rettenetet növelné, de a dráma gondolati hatását csökkentené. Ha a nyomorúság, az elmaradottság tényei sorjáznának csak, nem pedig a nyomóban feltörő tudatot formáló intellektuális párviadalok, akkor a dráma legfeljebb a bűntudat felkeltésére lenne alkalmas. Mert a nyomor mennyisége, a borzalmak felsorolása értékrend-zavarhoz vezetne, s tehetetlenség érzetét támasztaná fel a nézőben. Ráadásul a drámát elszigetelné a Jelenkortól, nem azt bizonyítaná, hogy egy nagy történelmi átrendeződésnek vannak gyenge pontjai, hanem az ellenkezőjét, hogy a világban semmi sem változott, a vimás, minthogy mások életébe tekintünk. Ez a fajta irodalom nem a lelkekbe való öncélú alámerülést tekinti művészi céljának, hanam a társadalmi konfliktusokban való aktív részvételt igazi drámai alkalomnak. És a probléma Itt tágul országos jelentőségűvé és irodalmi értelemben is egyetemessé. Társadalmilag arról van szó, hogy mindig tudtuk: új közönség jelent meg a színházban, s ezzel új feladat támadt a színház számára. A kérdés az: ezt az új közönséget a színház egyszerűen a régi ízlésnormák járszalagán tereli-e, vagy megtalálja azt a lehetőséget, amellyel önmagát és közönségét is megújíthatja. A színházi fellendülések mindig akkor következtek be, amikor a társadalmi izgalmat tudták hozni a színházba. Iszonyú ellentmondás lenne és karikatúrája szellemi életünknek, ha a mi korszakunk színháza a polgári világ eszményeihez próbálná hozzátörni nézőit, csak azért, mert nincs olyan mü, amely rezonanciát kelthetne, amely mondanivalóival a nézőteret és a színpadot összekapcsolhatná. Ezek a bemutatók tehát nem egyszerű próbálkozások. Azt sem szeretném mondani, hogy egyedüli útjai az érzékeny, a jelen világát felfedező drámastílusnak, de a kérdés drámaiságát mégiscsak megfogalmazzák, sikerük vagy sikertelenségük nem egyszerűen egy Író bukása, hanem a jelenkori színház centrális problémája. Arról van szó ugyanis, hogy a magyar színház fejlődésének alapvető problémája: képes-e a nézőt megragadó, aktuális érvényű drámairodalomnak otthona, segítője, felnevelője lenni? Képes-e a kiáltó, fájdalmas ellentmondás feloldására, hidat építhet-e a néző és a színház között. Megindulhat-e az a szellemi fogaskerék-forgás, amely megteremtheti az általános, az egész népre kiterjedő művészi megújhodást? Mert nagy veszélye a színháznak, ha múzeummá válik. De elveszti létének értelmét, ha nem képes saját törekvéseit, önmagát a hazai drámával kifejezni. Egy pillanatig sem szeretném azt állítani, hogy a felelősség kizárólagosan a színházat terheli. De a színház lehetősége mégiscsak más, mint az íróé. A színháznak kell az írót felfedezni, támogatni, a színházhoz kapcsolni. Nem arról van szó, hogy igénytelen írásoknak felmentést adjunk, mert társadalmilag értékes mondanivalókat fogalmaztak meg. A mi művészetünknek semmi sem ártana jobban, mint a szocialistának mondott gyenge művészet, a kvalitás-eszmény félretétele. Hiszen az írói igénytelenség diszkreditálja magát a mondanivalót ls. Ez persze nem adhat felmentést a színháznak. Sőt sarkalló hatása lehet. Ma ugyanis a színházi szellemi erőfeszítés ezeknek a gondolatilag izgalmas, a formákkal birkózó műveknek nem mindig teremt megnyilatkozási lehetőséget. Egyszerűen félreteszi őket, s kiemel a színpadi irodalom repertoárjából olyan darabokat, amelyek különösebb szellemi kockázat nélkül is színpadra ültethetők. így háttérbe szorul, kimarad a műsorból a mai dráma, elárasztja a műsorokat a kommersz, a talmi, a bravúrjáték, a mutatvány. Pedig a társadalmi valóságot az írónak kell hoznia, képviselnie a színházban. Csak a dráma közvetítéseivel szólhat hozzá a színház a kor kérdéseihez. Ezért kötelessége a színháznak az irodalom szolgálata. Csak így teremtődhet meg az a színházi atmoszféra, amelyben nem kell a betegnek járí kímélettel beszélni a művek bajairól, az írói alkotások gyengeségeiről, mert nem érdektelenség veszi körül a magyar drámát, hanem teremtő érdeklődés. ILLÉS |ENÖ Ligia Macovei képei A pozsonyi Barátság Házában a napokban nyílt meg a haladó szellemű neves román müvé.tz akotásainak kiállítása. Alább a tárlat anyagából közlünk néhányat. VIDÉKI ASSZONY KISLÁNNYAL SERDÜLŐ LANY VIRÁGÁRUS VIRÁGOKKAL