Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-13 / 15 . szám, Vasárnapi Új Szó

Irodalom, próza, vers, költészet Az általános közfelfogás szerint az irodalom a művészeteknek az az ága, amelynek anyaga, kifejező eszköze a nyelv. A fogalom köre — bármennyire is ismert — nem egyértelműen meghatározott, s az idők során jelentős változásokon ment át. Kezdetben minden írásos mű gyűjtőfogalma, tehát beletartoztak a vallásos, filozófiai, tudományos és politikai alkotások is. Az írott műveknek különböző ágak, szakterületek szerinti specializálódása az irodalom fogalmának szűkülését, a nem írásos természetű, csak szóbeliségben élő (ősköltészeti, népköltészeti) alkotásoknak az irodalom körébe való bevonása az irodalom fogalomkörének a tágulását eredményezi. Thomas Munro neves esszéista, a Darabos Pál által fordított itt közölt tanulmányában az irodalom sokat vitatott kérdéseit elemzi, és arra próbál választ adni, hogy milyen viszonyban van egymá ssal a líra és a próza. A

z esztétikák hagyományosan csak a költészetet sorolták a nagyobb művészetek közé és alig ismerték el a prózát bármiféle művészetnek. Ez ellentétben áll azzal a nagyrabecsüléssel, ami sok prózalrónak mint művésznek jutott osztályrészül a legrégibb időktől napjainkig. Az utóbbi években a próza még erősebb hangsúlyt kapott az irodalomban. Mivel oly sok közös vonással rendelkeznek, a prózát és a költészetet szoros összefüggésben kell meghatározni. A prózát és költészetet is magában foglaló irodalomnak más, kevésbé művészi írásművektől, mint amilyen a tudomány és a népszerű újságírás, való megkülönböztetése céljából a „belletrisztika" kifejezést használják alkalomszerűen, de Franciaországon kívül nem nagyon terjedt el. A közhasználat az „irodalom" kifejezést kedveli, beleértve az esztétikai határokon belül levő valamennyi nyelvi forma fejleményét... A költészet meghatározása sok sajátos nehézséget foglal magában. Ezek részben közegének, a szavaknak mindenütt jelenvalóságából fakadnak; és abból a tényből, hogy a szavakat számtalan különféle módon használjuk. Néhány művészetben a közeg maga is megkülönböztet, és ugyanígy a folyamat ls. Itt azonban egyik sem különböztet meg különösebben; ezért nagyon gondosan kell eljárnunk, hogy megkülönböztessük a költői alkotást a másfajtáktól. A legtöbb szerző alig említi meg a közeget a költészet vagy az irodalom meghatározása során, noha lényegesnek tűnhet, különösen amikor a többi művészettel állítjuk szembe. „A szó, mondja Webster, olyan kiejtett hang vagy hangsor, amely bizonyos konvencionálisan hozzákapcsolt rögzített jelentés révén egy gondolatot szimbolizál és közöl, és nem osztható fel önálló használatra alkalmas kisebb egységekre... Ezért az írott vagy nyomtatott betűk vagy betükombinációk ilyen beszédegységeket fejeznek ki." Talán az „Irodalom" és ágainak, a költészetnek és prózának a meghatározását azzal kell kezdenünk, hogy „a szavak elrendezésének művészete ..." Az előbb idézett meghatározások semmit sem mondanak a költészet vagy más fajta irodalom írástechnikájának folyamatáról. Amint egy korábbi fejezetben már megjegyeztük, sokáig azt hitték, hogy az alkotó írás nem tanítható, hogy inspiráció eredménye és nem valamilyen megtanulható sajátos ügyességé. Az ember csak a szókincs, a nyelvtan és a mondattan alapjait tanulhatja meg, olvashatja a nagy szerzőket, és reménykedhet az Inspirációban. Most már sok könyv és tanfolyam tanítja, hogyan kell költeményt, novellát, és elbeszélést stb. írni; azonban világos, hogy semmilyen különleges szófűzési eljárás vagy azok olvasása és elmondása nem tekinthető lényegesnek. A költészet és a próza egymástól, valamint más szóbeli mesterségtől való megkülönböztetésének nehézsége nagyrészt az alkotás-típusok megkülönböztetésén nyugszik. A költészetnek mint alkotásnak a modern meghatározások két jellemző tulajdonságát hangsúlyozzák: a) bizonyos előre meghatározható formai szabályosság, amely nem szükségszerűen metrikus; b) az olvasó vagy figyelő szellemére gyakorolt felemelő érzelmi hatás. Ez a második támaszt nehézségeket a forma-leírás szempontjából. Ha valaki megkísérli egyfajta forma leírását az észlelőre gyakorolt hatás jegyében, akkor számításba kell vennie azt a tényt, hogy az emberek különböző módon reagálnak. Egyes embereket „felemel" az, amit mások rossznak tartanak, sőt még a „nagy" költészet sem gyakorol mindenkire felemelő érzést. Talán csak a „Jólzlésű" emberekre kell gondolnunk, akik ismerik az Igazi értékeket? Az azonban megint csak vitatható kérdés, hogy — kinek az ízlése és mértéke az igazi. Magyarázhatjuk-e az, „emelkedettséget" nem a magasabb és nemesebb minőségű tapasztalt értéklő értelmében, hanem mint érzelmi izgalmit általában? Ebben az értelemben még az alkohol és a kábítószerek is az „emelkedettség érzését kelthetik valakiben. Bizonyos embereket azonban az egész költészet untat. Ezenfelül ezek a feltételezett érzelmi és szellemi hatások nemcsak a költészetre vagy az irodalomra jellemzőek sajátosan. Valamennyi művészet csodálója ilyen hatásról számol be, például egy nagy regénnyel, festménnyel, templommal, szimfóniával kapcsolatban. Ennek megemlítése Itt puszta ismétlése valamennyi „szépművészet" értékelő felfogásának, amely minden egyes község művelnek legnagyobb, valóban szép példáira szorítkozik. Mi már visszautasítottuk a művészetnek és minden egyes sajátos művészetnek ezt az értékelő felfogását egy olyan semleges meghatározás kedvéért, amely egyaránt nragában foglalja a jő, a rossz és a közömbös műveket. A költészetet is, mint minden más művészetet, ezen a széles magában foglaló módon, megfigyelhető, nem értékelő tulajdonságai alapján lehet meghatározni. Ez nem tagadja az értékelés lehetőségét és fontosságát az irodalomban; azonban az ilyen értékelés máshol is kifejezhető, mint a meghatározásban, egyszerűen kijelentve, hogy ez a költemény jó vagy szép, az pedig rossz. A forma megfigyelhető tulajdonságai nem korlátozódnak a közvetlenül érzékelhetőkre. A költészet esetében nem korlátozódnak a szavak hangjaira, mint a rímben és a ritmusban. Tartalmazhatnak kulturálisan megalapozott jelentéseket; sugallhatnak eszméket, képzeteket, kívánságokat, érzelmeket. Megegyezhetünk abban, hogy egy bizonyos írásmű olyan érzelmi erősséget sugall, vagy olyan izgatott hangulatot fejez ki, amely nem szükségszerűen a művészé; talán egy képzelt alaké, anélkül, hogy bármit is mondanánk az írásműnek az olvasókra vagy hallgatókra gyakorlandó érzelmi hatásáról. Nem kell értékelnünk a Művet, vagy bármilyen kétes kijelentést tenni annak tényleges esztétikai hatásáról, kijelentve, hogy rendelkezik bizonyos sugalmazott érzelmi tulajdonságokkal vagy tényezőkkel. A költészetet magát így írhatjuk le: nem hoz létre semmilyen sajátos érzelmi hatást; hanem egészben véve sokkal erősebben hajlamos érzelmi erősséget sugallni, mint a nem költői Írásmű. Sok nyugalom van benne, és még a prózai vers és a próza is gyakran izgató. Az ember azonban hajlik arra, hogy a költeményből az érzelmi képek nagyobb kocentrációját, a kívánságok és érzelmek kevésbé gátolt kifejezést várja el, mint amit a felnőttek nyugaton a közönséges társalgás során vagy a prózai írásművekben általában megengednek maguknak. A rokonlelkű olvasóban vagy hallgatóban rejtett vágyakat és érzelmi erőket emelhetnek fel és fokozott lelki vitalitás érzését kelhetik. A költők gyakran nagyfontosságú erkölcsi, vallásos és filozófiai kérdésekkel foglalkoznak: szerelemmel, születéssel, halállal, természettel, Istennel, szabadsággal, túlvilági élettel, az egész világegyetemmel. A mindennapi, gyakorlati élet korlátaitól való menekülést sugallják; gyakran hevesen tiltakoznak a fennálló dolgok ellen és úgy vizionálják a dolgokat, amilyeneknek lenniük kellene. Amikor ilyen, az olvasó által helyeselt és üdvözölt képzelődések és felfokozott érzelmek jelennek meg a sorok között, akkor hajlik arra, hogy az eredményt „szellemi emelkedettségnek"' érezze. Az ilyen reagálások azonban végtelenül változatosak és az olvasó személyiségétől függnek. Ezért biztosabb annak jegyében leírni a műalkotást, amit határozottan kifejez és sugall, mint azt, hogy hogyan reagálnak reá az emberek. A költészetre jellemző érzékeny hatásosság és felszabadulás mibenlétét nehéz lélektanilag leírni és lehetetlen rövid definícióban összefoglalni. Túlságosan messzemenő lélektani problémákat vet fel ahhoz, hogy itt foglalkozzunk velük. Nem pusztán merő Izgalom vagy heves érzelem kifejezése az, ami a prózában gyakran előfordul (például a „vérfagyasztó" melodrámában vagy kalandos történetben), és amely gyakran hiányzik a költészetből. A költő gyakran azzal foglalkozik, hogy megfelelő kifejezést találjon a szelídebb, de finomabb és külnöleges érzelmekre. Sokféle vágy és fantázia könnyen kifejezhető a mindennapi beszédben: például több pénzről, fizikai kényelemről, társadalmi és politikai haladásról és a szekszuális siker sokkal szembetűnőbb fajtáiról. A többit nehéz közönséges prózában kifejezni a modern nyugati szokások és konvenciók miatt anélkül, hogy zavarba ne jöjjön az ember, vagy nevetségessé ne váljék. Erős kialakult előítélet küzdene az ember saját személyes érzelmeinek nyilvános kifejezése ellen. Szerelemről vagy más meghitt személyes kapcsolatról való beszélgetés közben a szokásos felnőtt magatartás kissé szűkszavú, cinikus és racionalisztikus; ez részben a tudományos lélektan következménye. Ugyancsak sok gátlás van a vallásos érzés kifejezésében, kivéve a templomot, és más sajátos utakat. Az ügyes prózaíró hatásosan foglalkozhat ezekkel vagy más tárgyakkal is, azonban rendszerint inkább fokozatosan kell feldolgoznia az érzelmi gondolatokat, fel kell építenie a szükséges lelkiállapotokat olvasójában. Versben és különösen dalban sokkal közvetlenebbül és a nevetségesség kisebb kockázata nélkül fejezhető ki az erotikus vagy másfajta erős és finom személyes érzés, lévén valószínűbb és társadalmilag elfogadott. Természetesen a szélsőségesen konvencionális, gyakorlatias és száraz emberek némiképp görbe szemmel tekintenek az egész költészetre és a költőkre. A verses formának, azaz a költészetnek a prózáéhoz hasonló folyamatos nyomtatás helyett soregységekre való bontásának — egyik funkciója felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy itt a rendes prózáétól eltérő kifejezési formát várjon, és amely megkívánja, hogy másféle normákkal mérjék. Másrészt megközelíthető prózai lelkiállapotban ls és így pusztán modoros prózának tekintheti. A versforma arra figyelmezteti, hogy sajátos fajta előlegezett magatartással értse meg; hogy meghatározott módon olvassa vagy hallgassa; hogy olyan jellegzetességre legyen elkészülve, amelyek versben általánosan elfogadottak, a prózában azonban erőltetettnek és mesterkéltnek tekintheti. Ezek a „költőinek" nevezett előadásmód meghatározott típusait foglalják magukba. Nemcsak olyan irodalmi kifejezéseket tartalmaznak, mint a „te" és az „örök" (ma már egyre ritkábban használják), hanem a rendes szórendtől és a mondatszerkesztéstől való eltéréseket is, a ritmus, a rím, a hangsúly és más esztétikai hatás kedvéért. A versnek sorokra való bontását gyakran, bár nem mindig, a beszédben is kifejezésre juttatják, például színpadon, kis szünettel vagy hangmódosítással. A verses forma, különösen a zene segítségével, segít lazítani a logika, a gyakorlati józan ész és a gondolkodás és cselekvés mindennapi módozatainak szigorú követelményein, valamint megnyitni a fantázia lefolyásának útját részben tudattalan síkokról. Viszont a megnyitás és segítség a prózában is megtörténhet, nemcsak a versben; a vers azonban sokkal alkalmasabb számukra. Rtmusai álomszerű, hipnotikus hatást hajlamosak gyakorolni a tudatos gondolkodásra és ösztönző hatással vannak a féltudatos érzésekre. Kissé mesterkélt beszéde megkönynyíti a gondolkodás és érzés mindennapi módjaitól való felemelkedését egy másik síkra. Ez a sík az idő és társadalom általános konvencióitól nem teljesen független vagy különálló; sőt saját új irodalmi kötöttségeket vezet be; azonban elősegíti a menekülést néhány megszokottól. A pszichológiai feloldás és a felszabadult fantázia felé irányuló ilyen törekvés azonban nem fordul elő általánosan az általában a költészet körébe osztályozott müvekben, amelyek némelyike éppen ellentétes ezzel. Azonban elég közös vonással rendelkeznek ahhoz, hogy ezeket a költészet legtipikusabb, a szó legteljesebb értelmében vett költészet körébe vegyük fel. Ott van a költői gondolat és érzés, valamint a költői dikció és szóelrendezés; mindkettő közelebb áll a mítoszhoz és a folklórhoz, mint a tudományos tárgyalásmódhoz, vagy a végsőkig racionális prózához. A második mód, amivel a verses forma a költői hatást növeli, az az, hogy lelassítja az olvasás folyamatát. A regényhez vagy az újságriporthoz hasonló próza vizuális olvasása során a siető modern ember megtanulja egy oldal gyors véglgolvasását, egy szempillantással felmérve egy mondatot vagy bekezdést. Megtanulja néhány kulcsszó kiragadását és sok másik átugrását. Ekkora sebesség mellett nem tud egyetlen sző vagy kifejezés mellett Időzni, hogy az visszhangot keltsen elméjében és álomszerű asszociációkat ébresszen fel benne. Hajlik arra, hogy minden egyes szónak csak a legáltalánosabb, közvetlen szótári Jelentését fogja fel. Külön erőfeszítéssel vagy pihenésképpen sokkal figyelmesebben ls olvashat, elmélkedő és ábrándozó szüntekkel; a modern élet sebessége azonban ezt nem segíti elő. Még a versolvasás során is gyakran a gyors és felületes átfutás uralkodik, megakadályozva ezzel a szóhangzások és asszociációk teljes megértését. Azonban a verses forma enyhe nyomást gyakorol a lassú, szabadon asszociatív olvasás vagy figyelés irányába. Ha helyesen olvassuk fel hangosan, akkor nem rohanunk át a versen, hanem érthetően ejtjük ki, megfelelő figyelmet szentelve a sorokra bontással az írásjelekkel jelzett hangsúlyoknak és szüneteknek. Rendszerint kis szünetet hallunk vagy képzelünk a sor végére, noha néha (változatosság okából) a mondat kettéválasztása arra ösztönzi az embert, hogy szünet nélkül haladjon át a következőre. A gyakori szünetek és a sorok és mondatok következetes elválasztása arra ösztönzi az olvasót, hogy addig időzzék el az egyes szócsoportoknál, amíg azok felidéző erejüket működésbe hozhatják elméjében, érzelmi képek halvány sorozatát keltve fel. Ezek között lehetnek bizonyos saját tapasztalatán alapuló teljesen magánasszociációk. Azonban lesznek részben kulturálisan meghatározottak is, mint amilyeneket társadalmi csoportjának története vagy találjon a szelídebb, de finomabb és különleges irodalmi hagyományai, vagy közösen megosztott érzelmi tapasztalatok asszociálnak. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Üj Sző következő számában közöljük).