Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-13 / 15 . szám, Vasárnapi Új Szó

Egy számadatból indulok ki: Csehszlovákia területén a múlt évben több mint tízezer gyermek nevelkedett gyermekotthonokban, akikre az állam fejenként havonta átlag 1080 koronát költött. A tények önmagukért beszélnek,, szomorú képet nyújtanak, arról nem is szólva, társadalmunknak milyen terhet jelentenek ezek a gyerekek. Kétségtelen, hogy a legideálisabb megoldás a preventív intézkedés volna, a családvédelem, a gyermekvédelem, olyan körülmények megteremtése, amelyek biztosítják minden gyermek családban való zavartalan növekedését, szellemi és testi fejlődését. Paradox dolog, hogy törvényünk azokat a szülőket, akik elhagyják gyermekeiket sem erkölcsileg, sem anyagilag nem sújtja, sőt lehetővé teszi nekik, hogy állandó munkahely változtatással szinte „eltűnjenek". Ezt azonban, amint látszik nem fogjuk megoldani egyhamar, induljunk ki hát az adott helyzetből. Pillanatnyilag a gyermekek állami nevelésére szükség van. Nálunk, a felszabadulás óta ennek egyetlenegy formája létezik: a gyermekotthon. Hogy ennek a kaszárnyarendszerű nevelésnek milyen hatása van a gyermek lelki világára és milyen kihatással van egész életére, jellemére, azt a legjobban a pszichológusok, orvosok és pedagógusok tudják. S mivel ez a problematika eléggé közismert, nem akarom részletezni, helyette elmondok egy megtörtént, nagyon megrázó esetet. zárdákban helyezték el, elszigetelve a normális külvilágtól. Igaz, azóta építettünk néhány ú] otthont, de ezek strukturálisan, á nevelés módszerének felfogása szempontjából semmiben sem különböztek a régiektől. A kaszárnyarendszer megmaradt. Megrázó látvány, amikor a gyermekek hosszú sorban várakoznak a reggelire, vagy amikor sétára indulnak a faluba. 1968 januárja sok újat hozott. Többek között lehetővé tette különböző érdekvédelmi testületek, klubok megalakulását. Igy jött létre Prágában dr. Jiŕí Dunovský vezetése alatt a Gyermekbarátok Klubja. Nagyon rövid időn belül megnövekedett népszerűsége, egyének és intézmények jelentették be tagságukat. A 777-es számú bankszámlán gyűltek a koronák, ma már a klubnak több mint huszonötmillió koronája van. Mire ez a sok pénz? Dr. Dunovský orvos, pszichiáter. Mint az Egészségügyi Minisztérium alkalmazottja gyakran látogatta a gyermekotthonokat, figyelte ezeknek a gyermekeknek a lelki világát. Megállapította, a gyerekek legtöbbje nem ismeri a szeretetet, a hovatartozás és a ragaszéi, az építkezésre is ingyenes brigádosok jelentkeztek, a bútor nagy részét is társadalmi munkában készítik. Vannak, akik ágyneművarrásra,, játékkészítésre vállalkoztak. A támogatás, társadalmi összefogás megható. A pótmamák is tömegesen jelentkeznek. Persze, itt gondos válogatás lesz, hiszen ennyi gyermeket nevelni nagy felelősséggel jár. Amikor Prágában jártam, találkoztam a klub néhány tagjával, olvastam a hozzájuk érkező leveleket. Meg kell mondanom, hogy ami a legjobban meghatott, az az ügyért való lelkesedés és összefogás. Dr. Dunovský lakását a klub rendelkezésére bocsátotta. Itt folynak a tárgyalások, a vendégfogadás, az adminisztratív munka lebonyolítása, a tanácskozások. A Karlovy Vary melletti faluba előreláthatólag már ősszel beköltözhetnek az első lakók. MILYEN A HELYZET SZLOVÁKIÁBAN? Ha egy szóban akarnám megfogalmazni, azt kellene mondanom: értheestig? Munkába jár, majd otthon várja a második műszak. A pótmamák foglalkozása a nevelés, amiért rendes bért kapnak, s ezentúl, mint minden anya, gyermekeikkel töltik szabad Idejüket. Köztársaságunkban ez lenne az első eset, hogy az anyaság fontosságát elismerve, anyagi juttatásban is részesülne. Végezetül dr. Sojka cikkében vázolja a gyermekotthonok mai helyzetét. Anynyi hiányosságot sorol föl, hogy ezek egyértelműleg a gyermekfalvak mielőbbi létrehozása mellett szólnak. (Érdekes, hogy ezt a szerző nem vette észre.) Csak egy pontot ragadok ki: a szakemberekkel való ellátottság. A nevelők nagy részének nincs meg a szükséges képesítése, csak átmenetileg fogadják el ezt az állást, mivel többműszakos, és a fizetés is alacsony. A nyolc óra letelte után mindegyikük haza megy saját családjához, és az intézetben maradt gyermekek más kezekbe kerülnek. Többek között felteszi a kérdést: milyen gyerekeket nevelhet egy pedagógus, kinek munkáját a társadalom nem becsüli meg eléggé, kinek nincs lakása stb? (A gyermekfalvakba a pótmamák önként jönnek, megfelelő fizetést EGY A SOK KÖZÜL Ez a fiú csecsemőkorában került állami gondozásba. Ruhája, étele volt, alapműveltséget ís szerzett, szépen fejlődött. Tizenöt éves koráig azonban hét Intézet ki tudja hány tanítója és nevelője kezén ment keresztül. Tanonc lett, majd mesterember. Lehet, hogy meg is találta volna az életben a helyét, ha nem lappangott volna benne valami, amit tehetségnek nevezünk. Különös vonzalmat érzett a zene iránt. Minden előzetes alapismeret nélkül, tizennyolc éves korában jelentkezett a zeneakadémiára. A vizsgabizottság el vólt ragadtatva a tehetségétől, különleges muzikalitásától. Fel is vették. És itt kezdődött a tulajdonképpeni • kálváriája, amely percenként eszébe juttattata keserves gyermekkorát, a hét intézetet. Ahhoz, hogy tanulhasson, ösztöndíjra volt szüksége, de hogy ösztöndíjat kaphasson valamelyik nemzeti bizottságnak igazolnia kellett, hogy szülei nem támogatják, s mivel szülei ismeretlenek voltak, ilyen igazolást nem kaphatott. Hiába volt minden. Kenyéren és levesen élt, szerényen, mindenről lemondva, mégis ott kellett hagynia az iskolát. Megalázónak tartotta a tízkoronás könyöradományokat, melyeket osztálytársaitól kapott, a kölcsönöket, melyeket önmagától és családjától megvonva egy ismerőse adott neki. S amikor ezt a lelkibeteg, idegroncs fiút egy család meghívta karácsonyra, azzal utasította vissza a meghívást, hogy őt úgysem szereti senki, és ő sem ismeri a szeretetet. Lehet, hogy szélsőséges példát hoztam fel. Ami a tehetséget illeti, lehet, de ami a szeretethiányt illeti, kötve hiszem. KÉT KONCEPCIÓ A gyermekotthonokat a háború után épület híján öreg kastélyokban, volt kodás érzését. Minden további lelki betegség motívumát itt kell keresni. Évekkel ezelőtt dr. Dunovský néhány szakemberrel ellátogatott dr. Hermann Gmeiner gyermekfaluiba. Ausztriába, ahol az árva, vagy elhagyott gyermekek húsz év őta szinte családi nevelésben részesülnek. A nevelés eme módszerét azóta már huszonhat államban alkalmazzák — nagy sikerrel. Innen tehát a gondolat... Dr. Dunovský. SOS-gyermekfalvainak koncepciója a következő: a nyolc-tíz házból álló falucska a község szerves része, így a gyermekek lényegében egy nagy közösségben, a falu közösségében nevelkednek. Minden háznak megvan a nevelőnője — a pótmama. Hét-nyolc gyermeknek viseli gondját, főz, takarít, foltoz, ügyel a gyermekek otthoni tanulására, foglalkozására. Minden gyermekre megkapja a szükséges összeget, ezenkívül fizetést. A „családot" látogathatják a rokonok, barátok és ismerősök. Járhatnak kirándulásra, szabadságra, saját elhatározásuk szerint. Iskolába a faluban járnak, barátaikat is Innen választhatják. A gyermekfalu nagy előnye, hogy a gyerekek pici koruk óta egy helyen, egy anya mellett nevelkednek, korkülönbség nélkül, vagyis nem kell különválasztani a testvéreket. A gyerekek felnőtt korukban is bármikor meglátogathatják a „mamájukat", a „testvéreiket". Gmeiner falujában egy alkalommal huszonkilencen ültek le az egyik házikó karácsonyi asztalához. Az anya gondjaival, problémáival nem marad magára, orvos, pedagógus, pszichológus tanácsadói vannak. akik rendszeresen felkeresik őt. Húszonötmillió korona, s a bankszámlán az összeg egyre növekszik. Kell a pénz, hiszen a költségek is nagyok. Eredetileg csak egy falu létesítéséről van szó, most az illetékesek a harmadikat is jóváhagyták. Az építkezési terveket a szakemberek ingyen készítették tetlen. Tudvalevő, hogy néhány évvel ezelőtt hasonló célból létrejött az Aranykulcs-akció. Itt is tulajdonképpen a gyermekotthonokban levő gyermekek támogatására szolgáló gyűjtésről volt szó. Sajnos, azonban, mindmáig ezen a kontón csak 45 ezer korona van. Hihetetlen, pedig így van. Ahogy mondani szokták, az akciót „megfúrták". Igen, azok, akiknek leginkább a szívükön kellene viselniük az elhagyott gyermekek sorsát. Miért? Nem egészen világos, de azt hiszem erre a kérdésre dr. Ján Sojkának nemrégen a Smenában megjelent cikke ad feleletet. A cikk írója hosszú éveken át az SZNT alkalmazottja volt, a gyermekotthonok Igazgatását bízták rá. Nem vonom kétségbe szakképzettségét, jóhiszeműségét, ám az SOS falvakat ellenző érvei nagyon vitathatók. Többek között azért ellenzi a falvakat, mivel azok Gmeinernél vallási alapon jöttek létre, és úgy véli, hogy e motívum nélkül nálunk életképtelen a létezésük. E szerint csak az a család szilárd, csak az tölti be küldetését, ahol a szülők vallásos szellemben nevelik gyermekeiket? Egy másik érve: a férfi hiánya a családban. Ügy véli, hogy férfi nélkül nem lehet „egészséges" gyermeket nevelni, s hogy a pótmama sem képes lemondani a férfiról. Ez az érv is nevetséges, hiszen hazánkban nagyon sok önálló nő. özvegyasszony, elvált nő él, aki élete beteljesülését éppen a gyermeknevelésben látja. Továbbá kifogásolja a pótmamák szakképzettségének hiányát. Hány anyának van pedagógiai képesítése? S ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy rosszul neveli a gyermekeit. (Mint már említettük pótmam.íknak erre alkalmas asszonyokat válogatnak, szaktanácsokkal és konkrét segítséggel látják el őket.) Helytelennek tartja továbbá, hogy ezek az asswonyok reggeltől estig dolgozzanak. Melyik asszony nem dolgozik nálunk reggeltől kapnak, lakásuk, meleg otthonuk van, a gyerekek szeretik őket.) — Nemkívánatos tovább elemezni Sojka cikkét, csak arra akartam rámutatni, miért nincs és nem lehet sikere nálunk az SOS-akciónak. Szükségtelenségüket más oldalon azzal magyarázzák, hogy Trencsén mellett most építenek egy „gyermekvárost", amely minden vonatkozásban korszerű lesz. Itt körülbelül négyszáz gyermek nevelkedne. A modernséget nem vonom kétségbe, de a nevelés módszerének, hatékonyságának feltételeit igen. Nem kétséges, hogy az internátusi nevelésre továbbra is szükség lesz, főként az átmenetileg gyermekotthonokba helyezetteknél, szociális esetekben. Ezt különben dr. Gmeiner, dr. Dunovský és mások sem vonják kétségbe. Ám érthetetlen, hogy miért ne jöhetnének létre — mint magasabb forma — az SOS-falvak ís? NYÍLT KÉRDÉS Úgy véljük, nagyon hasznos volna, ha véleményt nyilvánítanának a szakemberek, pedagógusok, a gyermekotthonok alkalmazottjai, jogászok, orvosok, a nemzeti bizottságok mellett levő gyermekvédő bizottságok, mindenki, aki szívén viseli a gyermekek sorsát,* a lövő generáció nevelését. Ezért a felvetett témát nyílt vitára bocsátjuk, s reméljük, felhívásunk visszhangra talál. Annál is inkább, mivel a szlovákiai gyermekotthonokban nagyon sok magyar van, akiknek sorsát egy, esetleg több magyar SOS-faluval részben meg lehetne oldani. ÜZORAI KATALIN