Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-13 / 15 . szám, Vasárnapi Új Szó

Két pelüazat a Hivatásról Motto: Régi barátomat kerestem fel a közelmúltban Prága-Vlnohrady városnegyedében. A kormos, régi bérház negi^edik emeleti lakásának ajtaját csengetésemre barátom nagy lánya nyitotta ki. — Szabadságon a fővárosban? — kérdezterh a csinos, szőke prágai lánytól. — Ogy tudtam, hogy a gyógyszerészeti főiskola befejezése után valahol a Sumavában kapott állást egy patikában. — Tartós szabadságon — nevetett Vera, a prágaiakra annyira jellemző közvetlenséggel. — Már Prágában dolgozom. — Megszökött a fenyvesekből — toU dotta még az anyja. — Tudod, jobb neneki itthon, velünk. — Ez természetes. S különben is ha az ember a fővárosban a szakmájában el tud helyezkedni, ostobaság lenne idegenbe menni. — Szakmában? — komorodott el barátom arca. — Tudod mit csinál? Gyógyszerészeti főiskolával egy tejcsarnokban laboránsnő... 2 M Z c« U o u OS < S A

lacsony, tornácos, régi ház kapaszkodik makacsul immár évtizedek óta az ajnácsköi várhegy aidaiára. Dacol a hegyről rázuduló víztömegekkel, az északi szelekkel, az idő mindent megőrlő vasfogával. Csendes ház. Gyerekzsivaj nem veri fel a szobák csendjét, ajtaját soha nem vágják be fiatalos szertelenséggel. Öreg ház — öreg lakókkal. Margócs Margit néni 83 esztendővel ezelőtt látta meg az isten napját. Élete úgy alakult, mint a hozzá hasonló falusi lányok életsorsa. Néhány év iskola — főleg télea, mert nyáron dolgozni kellett a szülőkkel —, aztán pár év nagylányoskodás után férjhez menni ahhoz, aki hajlandó volt két koldus sorsát egybekötni. Pontosan ez történt vele is. Néhány évi házasság után már négy gyerek sírt a szoknyája körül, aztán megszületett az ötödik is. Minden jel arra mutatott, hogy Margit néni sorsa hajszálnyira azonos lesz a hasonló sokgyerekes, máról-holnapra élő zsellérasszonyok sorsával, amikor első ízben mosolygott rá a szerencse. Ezt ő így mesélte el: — A századforduló után az egész környéken csak Ajnácskőn volt postahivatal. A környék földesurainak, meg orvosoknak, ügyvédeknek innen kézbesítették a postáját. Volt a környéken néhány képviselő is, azok meg sok újságot, levelet és táviratot kaptak. Egyszer éppen a postán jártam, a postáskisasszonyt nagy sopánkodásban találtam. Mi baj, — mondom neki — talán tudnék segíteni. Dehogy tud Margit néni, — válaszolja — egy táviratot kéne elvinni Utas-pusztára a képviselő úrnak, de a táviratkézbesítőnk most jött haza, és nem hajlandó ismét útra kelni. Mennyit adnak azért a táviratért, nagyságos kisasszony, kérdeztem én. Egy forintot — mondja ő. Egy forint abban az időben komoly pénz volt. Margit néni pillanatok alatt kiszámolta, hogy a forintért mi mindent tud vásárolni a családnak. S egy fél óra múlva már Utas-puszta felé ballagott. Természetesen gyalog. Oda-vissza vagy harminc kilométer. Így kezdődött Margócs Margit néni táviratkihordói pályafutása. Évekig járta a környékbeli falvakat, személyes ismerőse volt minden környékbeli úr, földbirtokos. Nyáron égető napsütésben, télen kavargó hóviharban, zúgó esőben, kísérteties árnyakkal teli éjszakákon sötét erdőkön keresztül ballagott a távirattal, amelyben a méltóságos kisasszonykának minden jót kívántak, a tekintetes urat a megyére rendelték, a nagymama az érkezését Jelezte — meg ezernyi más hírrel. S gyűltek a forintok. Az akkori viszonyokhoz mérten Margit néni családja nem élt rosszul. Csakhogy az emberi sors olyan, mint a pókháló. Hiába építik nagy szorgalommal, kitartással, jön egy durva kéz —, és mindent lehet élőiről kezdeni. Ebben az esetben, Margit néni életében a durva kéz az eleő világháború volt. Megjött a hivatalos papír Margócs Sándor közlegénynek is, aki egy nyári reggelen búcsút vett feleségétől, öt gyermekétől. Sokadmagával bepréselték egy fülledt vasúti kocsiba — és irány Galícia. Azt mondták neki, hogy a hazáért, istenért, és a királyért mennek harcolni. Margócs Sándor lehet, hogy elhitte, lehet, hogy nem, hogy az Istennek valóban szüksége van az ö életére. De mit sem változtatott a tényen: egy támadásnál Margócs Sándor közlegény előtt elhomályosult a láthatár — és soha többé nem világosodott ki. S Ajnácskőn, a várhegy oldalába kapaszkodó kis házacskában, egymás nyakába borult az özvegy feleség, meg az öt árva gyerek. Az élet azonban szigorú parancsot ad az embereknek. Aki megmarad, annak élni kell. Margit néni is teljes mértékben tudatosította ezt. S ha az életében egyáltalán lehet beszélni szerencsés állomásokról, akkor talán el lehet mondani, hogy iszonyatos bánatában ismét kezet nyújtott felé a sors. Erről ismét ő beszéljen. — Simonffy földbirtokos volt a faluban. Nagy befolyású, nem rossz ember. Nem tudom, ki bízta meg, de tény, hogy ez az úr (vagy inkább bérlőj egy napon olyan asszonyt kereseti a faluban, aki képes volna szülésznői tanfolyamra menni. Egyszer éppen távirattal jártam nála, amikor azt kérdezte tőlem: nem akarnék-e szülésznő lenni. „Ne tessék már viccelni, tekintetes úr, hogy lehetnék én szülésznő. Nincs nekem ahhoz iskolám." „Majd lesz" — mondotta a tekintetes úr. Rimaszombatban végezte el Margit néni a szülésznői tanfolyamot. Hat hétig ismerkedett a megyei kórházban az ember világrajöttének csodálatos titkával. Aztán jött a gyakorlat, az élet. Immár öt évtizede, hogy Margit néni az első vajúdó asszony mellé állott. Keze remegett, szíve a torkában dobogott. De cselekednie kellett. Nem állt mellette orvos, nem tudott senkitől semmit megkérdezni — teljesen önmagára volt utalva. S a vajúdó asszonyok szemében rémület s egyben vak bizalom is ült. Benne bíztak, tőle várták a megváltást a kín perceiben. Így lett Margit néni tíz község szülésznője. A bábaasszony, ahogyan ma is sokan hívják a faluban meg a környéken. Megismerte mindenki, ezrekben lehet számolni azokat, akik a világra jőve, egyenesen az ő kezében találták magukat. Nehéz, nagyon nehéz élete volt. Hány éjszakán alig oltotta le a petróleumlámpát, ismét kopogtak az ablakon. Kint alázatos ijedt arcú, a kimerülésig ledolgozott szegény ember,állott, és az isten nevében Margit nénit kérte, siessen, mert az asszony a végét járja. S mit volt tennie: fel kellett kelni és ismét útnak indulni: az élet szigorú törvénye így parancsolta. De talán nem is a fizikai fáradtság viselte meg a legjobban Margit nénit. Az akkori világ, az akkori élet sivársága. Erről így emlékszik meg: — A szegénység hangolt le mindig a legjobban. Szinte tipikus volt, hogy a szülő asszonynak még volt hat-hét gyereke, de a háznál nem volt egy kanálnyi zsír, egy szem liszt, egy darabka kenyér sem. A gyerekágyas asszonynak tyúkleves, jó meleg tej kellett volna. S a gyerekek szeméből is szinte sütött az éhség. Nem, erről nem Margit néni számolt be, ezt a környékbeliektől hallottam. Margit néni ilyenkor azt tett, amit a lelkiismerete parancsolt. Otthonról, a sajátjából vitt zsírt, lisztet, főzött egy tányér ]ó meleg levest a betegnek, meg a gyerekeknek, kimosta az egész család szennyes ruháját, kitakarította a szegényes szobácskát. Pedig mindez nem volt benne a szülésznő munkakörét megszabó paragrafusokban, mindezt nem szabta meg törvényerejű rendelet. De vannak a törvényeknél erősebb szabályok is: ez a saját lelkiismeret. Az a belső kényszer, amely arra kényszeríti a# embert, hogy segítsen a másikon, ha a sors úgy hozza. S Margit néni szerette az embereket, nemcsak a felsíró csecsemőket, hanem mindenkit. S ezért nem tett különbséget, hogy a csecsemőnek szolgál-e avagy a felnőtteknek. így telt Margit néni élete csendes özvegységben, rengeteg munkában, poros utakon való csendes poroszkálással esőben-sárban. Amerre ment, derűt, belső békességet hintett maga körül. Mindenkihez volt egy jó szava, tnindenkinek tudott vigasztalót mondani a legnehezebb időkben is. Csak önmagának nem. Mert a sors Margit nénihez nem volt olyan kegyes, mint talán megérdemelte volna. A két világháború között elvesztette asszonylányát. Váratlanul jött a halál. Hetekig tartott, míg Margit néni magához tért a döbbenetből. Aztán jött a második világháború. Ismét jött a hivatalos papír, ezúttal fia, Margócs János címére. Rá is 'marhavagon várt, az irány megint Galícia volt, és ő is isten meg a haza nevében kapott fegyvert. S egy támadásnál az ő szeme előtt is elhomályosult a láthatár, és soha többé nem tisztult ki. Az értesítés felett fiatal feleség és egy kisgyermek zokogott. S a várhegy oldalába kapaszkodó régi házacskában egy édesanya gyűjtötte az erőt, hogy ismét helyt állhasson az életben, amely tőle még Igen sokat várt, még emberek százait kellett fogadnia ebben a könynyes világban. Ismét felülkerekedett a kétségbeesésén. Ismét járta a falvakat, sötét éjjeleken ablakán továbbra is türelmetlen férfikezek, férjek, apák kopogása jelezte, hogy valahol egy asszony az életért harcol... S ehhez a harchoz Margit nénire van szükség. Felszabadulás után még hosszú ideig dolgozott körzeti szülésznőként. Aztán egy napon bejelentették neki, hogy többé nem lesz körzet, Füleken felépült a korszerű szülőotthon, ott fog ezentúl dolgozni. Nem lesz több gyaloglás dülőutakon, sötét erdőkön Ez 1956-ban történt. Margit néni már nyugdíjjogosult lett volna, dehát nem olyan egyszerű valamit abbahagyni, amit közel fél évszázadig csinált az ember. S dolgozott tovább. Megint a véletlen szólt bele az életébe. Egy sötét éjjel, a kivilágltatlan utcán munkából hazatérve, megbotlott egy keresztbe fektetett oszlopban. Csontrepedés, komplikációk, végleges nyugdíj. Ma csendes öregség, megelégedettség egy rendkívül áldozatos, de éppen ezért nagyon szép és gazdag életpálya felett. A soktornyú városcsodától a dimbes-dombos Gömörig igen hosszú az út. A képzeletnek azonban csak egy másodperc töredéke az egész. S amikor a napokban Gömörország csücskében, szemtől szembe ültem ezzel a fáradhatatlan asszonnyal, s szavaiból megpróbáltam összeállítani 83 esztendejének krónikáját, a hallottakban mintegy disszonáns visszhangként bele-bele keveredett a prágai beszélgetés. Mindkét esetben a hivatáshoz való viszonyról van szó — s bár e két példa ellentétessége szembeötlő — az asszociáció elöl sehogyan sem tudtam kitérni. AGÖCS VILMOS egy elnök három kérdése Bizonyára kevés olyan ember akad, aki közömbösen tekint társadalmunk fejlődésére, életkörny<szete alakulására. Ennek csak örülhetünk, hiszen ez az alapja az emberek aktivitásának, melyre ma különösen szükség van. A falvakban és városokban egyaránt különböző vélemények hangzanak el, melyek arról tanúskodnak, hogy ki-ki hozzá szeretne szólni községe, járása fejlesztésének kérdéseihez. Gyakran megtörténik, hogy a polgárok különféle ja vaslatokat tesznek a helyi és járási nemzeti bizottságok elnökeinek, titkárainak. Ám az sem ritkaság, hogy olyan kérdést vetnek fel nekik, melyre bizony nem könnyű kielégítő választ adni. Ezzel kapcsolatban az egyik JNBelnök így morfondírozott: „Én szeretem a kérdéseket, még ha nem is mindig könnyű rájuk válaszolni. Olykor azonban én is szeretnék kérdéseket feltenni a járás problémáival kapcsolatban — mondjuk az Illetékes minisztereknek." Úgy gondoljuk, az ilyen kérdések hasznosak lehetnének, hiszen egy-egy járás legégetőbb problémáit tárhatnák fel; mégpedig az egyik legavatottabb egyénnek, a JNB elnökének vagy titkárának a meglátásával. Ezért fordultunk Miklós Istvánhoz, a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság elnökéhez, hogy megtudjuk, vajo*> ő milyen kérdéseket tenne fel, ha a Szlovák Szocialista Köztársaság minisztereivel beszélhetne. — Mivel járásunk az ipari fejlődésben elmaradt járások közé tartozik, nagy nehézségeink vannak a munkalehetőségekkel — mondotta. — Jelenleg körülbelül 8900 személy dolgozik más járásban. Ebből 1400 nő. Ez az egyik legnagyobb problémánk. Ezért első kérdésemet a tervszésügyi miniszternek tenném fel: NEM LEHETNE BIZONYOS ÜZEMEK BIZONYOS TERMELÉSI RÉSZLEGÉT KIHOZNI A DUNASZERDAHELYI JÄRÄSBA? Második kérdésemet az oktatásügyi miniszternek tenném fel. így hangzana: HOGYAN KEPZEL1K EL A jÖVÖBEN A KULTÚRA FEJLESZTÉSÉT A VÁROSOKBAN ÉS FALVAKON BERUHÁZÁSOK NÉLKÜL? Itt arra gondolok, hogy pl. elvárjuk a fiataloktól a klubtevékenységet — amit csak helyeselhetünk —, ugyanakkor beruházások híján nem tudunk számukra biztosítani klubhelyiségeket, művelődési házakat stb. Hiába sürgetik, nem tudunk rajtuk segíteni... Hasonló a helyzet az iskolaügy terén is. Külön kívánok szólni az egészségügyről. Szükségesnek tartom, hogy tovább folytatódjanak azok, az SZNT által kezdeményezett intézkedések, melyekértelmében az iparilag elmaradott járásokban ls el kell érni az egészségügyi gondoskodásnak azt a szintjét, melyet a többi járásban elérnek. Konkrétan járásunk kórházi kapacitásának növelésére gondolok. Utolsó kérdésem tehát ez: MlERT NEM LEHET HAMARABB, MINT 1974-1G (EKKORRA ÍGÉRTÉK) BŐVÍTENI A DUNASZERDAHELYI KÓRHÁZAT, HA A SZÜKSÉG MEGKÖVETELI — LEGALÁBB ANNYIRA, HOGY ELÉRJÜK AZ ORSZÁGOS ÁTLAGOT?