Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

GRIGORU GORIN Engem választott ki A férfi drabálls termetű volt és vörös arctt. Araszos vállán majdnem szétrepedt az ing. Napbarnított, izmos karjai — az öklét hanyagul a nadrágja zsebébe tömte — olyan hosszúnak tűntek, hogy szemmel láthatóan nem sokat kellett hajolnia, ha meg akarta a sarkát vakarni. Máig sem értem, hogy annyi járókelő közül miért éppen engem választott kl. Azt hiszem, túl rokonszenvesnek látszottam. Elállta előttem az utat, és arcomba vodkaszagot lehelve, rekedten dörmögte: — Ne haragudj már, öregem, hogy itt az utcán zavarlak, de nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Iszogattunk a haverokkal, s közben észre sem vettem, hogy valamelyik disznó megléptette a pénztárcámat. És most nem tudok hazamenni. Segíts rajtam, adj húsz kopeket a metróraI Gondolkodás nélkül a kabátom zsebébe nyúltam és átadtam neki az aprópénzt. — Adjál már negyvenet — mondja és mélabúsan szipogott —, átszállóval kell utaznom ... Adtam neki még húsz kopeket és indulni akartam, de ő megint elállta az utamat. — Ugye megbocsátasz, öreg fiú? — szólt miközben a zsebébe süllyesztette az aprópénzt. — Nagyon kellemetlen ez nekem... Hogy őszinte legyek, a pénztárcámat otthon jelejtettem. — Ugyan, semmi az egészI Előfordul ilyesmi — nyugtattam meg. — Hétfőn visszaadom. Vagy nem, inkább szerdán, azazhogy csütörtökön, mert akkor lesz éppen fizetés. — jól van, ne törődjön vele — legyintettem. — Valamikor majd megadja ... — Nem, nemi Én pontos ember vagyok — mondja sértődötten. Ha azt mondom, hogy pénteken, akkor pénteken okvetlenül. Meglesz a félrubell — Csak negyven kopek volt! Nem félrubel! — helyesbítettem. — Csakugyan?! No, adj még a negyvenhez, hogy akkor kerek legyen... Szombaton az egészet megadom! — Itt van, tessék, adok még húszat, de többet most már ne kér jeni — szóltam idegesen. Erre megsértődött. — Csak nem gondolod, hogy kéregető koldus vagyok? — kérdezte. — Nem vagyok én alamizsnára szorulva. Nagyon szégyelem, ha kérni kell... Becsületes dolgozó vagyok. Még most is izzadt a homlokom. No, nézd meg! Megragadta a kezemet és odaszorította nedves homlokához. — Valóban izzadt — állapítottam meg. —- Na látod! Te meg itt mindenfélét összebeszélsz. Adj egy kendőtl Odaadtam neki a zsebkendőmet. Megtörölte vele a homlokát, a nyakát s aztán belefújta az orrát. — Vasárnap a pénzzel együtt visszaadom — mondta és a nadrágja zsebébe gyűrte — kimosom és visszaadom. Becsületszavamra! Kínál] már meg egy cigarettávall — Tessék, gyújtson rá, de most már hagyjon békén, hadd menjek — szóltam. — Nagyon sietek! — Odaérsz még, hosszú a nap — mondta a cigarettát gyűrögetve. — Filteres nincs? — "Nincs! — feleltem ingerülten. — Viszontlátásra! — Várj mégl — szólt és kezét a vállamra tette. Hatalmas tenyerének súlya alatt szinte meggörnyedtem, enyhén citeráznt kezdett a térdem. — Én valójában beteg ember vagyok — mondM ta, miközben mérőn a szemem közé nézett. Orvost megfigyelés alatt állok. Súlyos depressziós eset. Rohamaim vannak. Ha rám jön, embert tudnák ölni, s emiatt már többször beutaltak a szanatóriumba. — Ne-em értem, miért mondja el most ezt nekem? — kérdeztem zavartan. — Csak úgy mellékesen megjegyeztem — hörgött. — Adj még egy rubelt. — Nincs nálam több pénz! — szóltam egyre idegesebben. — Hazudni azt tudsz! — mosolygott kissé fölényesen és egy für- • g e mozdulattál a zsebembe nyúlt. Kivette a pénztárcámat. — Idenézz! Egy tízrubeles, és azt mondja, hogy nincs pénzel' Szégyelheted magad, hogy be akartál csapni! — Ezt már nem adhatom magának, égetően szükségem van rá! — tiltakoztam. — Fizetéskor megadomI — mondta és magához vette a pénzt. — Hiába, a dolgozó emberen senki sem akar segíteni! Tudom, hogy rengeteg pénzed van a takarékban! — Mit akar még tőlem!? — tört kl belőlem a dühös kiáltás, s ijedten segítség után kutattam. Ekkor vörös szeme hirtelen kerekre nyílt és eszelősen csillogott. — Rámjöttl —• suttogta vészjós lóan. — Elkezdődött a roham. Én most leharapom az orrodat. Félre az utamból, ha kedves az életed! Hatalmast lódított rajtam. Atpenderültem az utca mástk felére. Izmos karjának lendülete szinte röpített, mikor megérkeztem, kis híján orra buktam. Lelkemben félelem és megalázottság érzése kavargott, ellensége voltam önmagamnak. „Gyáva, pipogya alak vagy! — korholtam saját magamat. — Minden arcátlan beléd törölheti a lábát! Szemtelenül kifosztanak és te csak úgy hagyod! Te nyápicl Te nyavalyás! Te anyámaszszony katonája!" Gondolatban ököllel csépeltem magamat. Oda rúgtam, ahol a legjobban fái. A végén már csorgott rólam a veríték. Akkor eszembe jutott, hogy még zsebkendőm sincs, amivel megtörölhetném a homlokom. „Ezt nem hagyhatom annyibanI — acsarogtam. — Meg kell torolnom a szemtelenségét. Ahhoz, hogy megint embernek érezzem magam, móresre kell tanítanom!" Nyomban visszafordultam és futottam utána. Rohantam az utcán és minden járókelőt szemügyre vettem. Benéztem minden kapualjba és minden udvarba, öt kerestem. „Hol vagy, te vörös pofájú csirkefogó!? — ordítottam. — Kerülj csak a kezem közé, tudom emberedre akadszl Darabokra téplek! Nem ismernek rád többé cimboráid!" — Ogy rohantam az utcán, mint egy felbőszült vadállat. A járókelők rémülten ugrottak félre előlem. Ez még Inkább fokozta az erőmet. Egyszer csak váratlanul megpillantottam őt. Tőlem egy karnyújtásnyira ült, az egyik vendéglő üvegfala mögött, és vedelte a vodkát. Az én pénzemen! Feltéptem az ajtót és berohantam. Nehezen odavergődtem az asztalához és hívóan leültem vele szemben. Bóbiskolt. — Töltöttem magamnak egy pohár vodkát és egyetlen hajtásra megittam. Aztán cigarettára gyújtottam és a hamut a poharába pöccintettem. Rá se hederített. Ugyanis elaludt. Rőt feje lassan az ökleire kókadt és jóízűen horkolni kezdett. Összekócoltam a haját, majd elkezdtem rázogatni a vállát. Dörmögött valami érthetetlent, de aludt tovább. Végül belefáradtam az igyekvésbe és tehetetlenül elnyúltam a széken. — Alaposan teleitta magát a barátja —• mondja az odasiető pincérnő. — Miféle barátom! — háborodtam fel. — Nem is ismeremI £ • vM'iWMŠ ..C/ •iimilP® WKSmm **Üi2iL.I Meunier: A TÉKOZLÓ Fit

1 Na, persze, amíg együtt isszák a vodkát, addig barátok, mihelyt fizetésre került a sor, nem ts ismerik egymást! Kérem polgártárs, rendezze a számlát és vigye haza a barátját. — De hogyan? Miért? — dühöngtem. — Ne kiabáljon velemI — csattant fel a pincérnő. —- Mindjárt rendőrt hívoki Megvetően és ellenségesen nézett rám. Olyan szigorú volt a tekintete, hogy a térdem újra remegni kezdett. Kifizettem nekt a pénzt, aztán a hátamra emeltem ezt a vörös szörnyeteget és megindultam vele a kijárat felé. Kétrét görnyedtem a súlyos test alatt és szidtam a fickót, mint a bokrot. Ekkor váratlanul felocsúdott ... — Ej, barátomI — dörögte egyenesen a fülembe. — Hová megyünk? — A kijózanítóba, te alávaló gazember, egy kis gyomormosásra — acsarkodtam. Ügy ls jó! — örvendezett nagy csodálkozásomra. — Három rubelba került. Te fizeted! És gyöngéden megsimogatta a fejemet. KOVACS SANDOR fordítása I I I I I 1 1 I I I I I I (Folytatás a 10. oldalról) — Egészségedre váljék, Pista — vigyorgott a despota. — Köszönöm alázatosan kegyes gráciáját nagyságos uramnak; Isten fizesse meg hozzám való szívességét: ezután még ostyában se veszem be a nyulat. Minálunk köpültek, megmaradt az író: De Picurka mégsem maradt szolgabíró V.. .nóta — Nem mindig papsajt, egyszer mestersajt isi — szokják mondani a magyarok, gondolá magában Fakó Pista, nagy nehezen elemelvén a vásárfiát. „Meghalt Mátyás király, oda az igazság". Ügy van, uraim, a ml igazságunk szégyelné mezítelenségét, s belebújt nemesi kiváltságainkba; restauráltatja magát, s ha néha őkegyelmét ls kivetik] akkor mérgében ós is kidobja magát, és a keserű Igazságnak érzetében, a galádságok ellen opponál. Ilyenkor, bár hosszabbra nyúlik keze sok vadnál vadabb replikánál, de amit egyszer megmarkol: ott marad annak a helye. V. megyének Filkófa volt a székhelye. Elmondott történetünk után három héttel Filkófa felett nyargalászott rongyos fellegek kíséretében a nap, mint krajcárt leső cigányfajzat előtt a fényes hintó. Nadrágtalan teins rendek, külön jeleivel a pőrtoskodásnak, kocsin menőnek be a leendő tisztújításra. Nem vagyunk egyik pártnak is embere, elhallgatván a többit, szólunk egyetlen tárgyalásunkhoz, mint a legfontosabb táblabíró G. megyében a húslimitációhoz Az országút melletti mezőn tűzrakásnál cigányok melengetők a corpus delictit, s a családatyában Fakó Pistára Ismerünk, kl most az egyszer hasával ült a földön, gonosz kedvében előrenyújtott kezekkel, nyúlfejtéssel foglalkozván; csak néha nézdelt kalapban krajcárokat pöngető fiaira, kik kéjelegve kalapozzák el egymástól az utolsó faluból eltévedett rézpénzt. Fakó Pistának fekete szemei az országútra merevedének, mint prókátoré a kliens markára; édeskeserűen figyelmezteté fiait egy vén csézában üldögélő úrra, kinek kocsisa mellett tarkálló hajdúja nemrégiben oly irgalmatlanul subscribált. — Bibástok! — mond Pista fiakhoz. — Nízshetitek azst azs urat, hogy sőrösödjék meg sájában a lúd mája, az dagastott meg a falupadjánl... vesd kl hamar, Ferke fiam, megmarad-e azs a drága úr flnyes hivatalában? ... vezsd kl hamar: csír-e vagy fej? Pillanat alatt kalapjába merlté Ferk* a rezeseket, s a földhöz ütött krajcárokat remegve nézdelé a leendó foketa Liszt. £lesen vlsítá a hét darab cigány estbe: — Cslrl apám, cslri... szavaiban elakadt az örömben fuldokló család, • mélyen hallgatott, mint megbukott alispán mentezsebjében az elkészített dlkcló. Hogy többet ne mondjak: a tisztújítás eredménye következtében Piczurka telns uram a hivatalból kimaradt, hatályos közremunkálásával az említett nyúlvadászó nemes embernek. A tisztújítás után visszatérő kocsik után Fakó Pista maradékl jarongának, s csoportosan kisérték az ismerete* esézát, szüntelen utána kiabálván: Elfogyott a véres hurka, Bk«m lett bíró a Piczurkal