Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

O K R O L, E M C S A K Ó K N E K A ma asszonyai szót kérnek MUDr. ŠUKfá a Harcoltunk... A történelemben hatvan, hetven év nem nagy idő. Akadnak még olyanok is, akik emlékeznek az akkori eseményekre. A mai generáció keveset tud róluk, nehezen érti az akkori idők atmoszféráját, ma másként élünk, máskánt gondolkodunk. Számunkra már gyakran nevetségesnek, hihetetlennek tűnik a fűzőbe „erőszakolt" nő, a nehéz parfömszagtől átitatott öltöztetöszoba — cselédekkel, szobalányokkal és nevelőnőkkel. Azonban az akkori kornak megvolt a munkában meggyötört, korán megöregedett prolotárasszonya is. Abban az időben a nők két világban éltek: a nyárspolgári otthonok meleg fészkében, semmihez sem értve, bálokra készülve; valamint a nyomortanyákon, egy falat kenyéren, kukoricakásán sínylődve. A két világ között igen nagy volt a különbség. Am a múltban ezeknek az asszonyoknak, nőknek volt egy közös vonásuk — nem lehettek és nem voltak a férfi egyenrangú partnerei, nem rendelkeztek semmilyen jogokkal. Ezzel a sorssal persze nem lehettek elégedettek. Már a 19. század második felében megindult az emancipációért folyó harc. A franciaországi és németországi polgári forradalom sokuknak kinyitotta a szemét. Igazságtalannak tartották, hogy a kenyérharcból, a küzdelemből, a forradalomból kiveszik részüket — amit végeredményben kötelességüknek tartottak —, ugyanakkor jogokat nem élveztek. A nőnek mindenkor férje akaratát kellett teljesítenie, csak általa nyilváníthatta ki véleményét, anyagilag és erkölcsileg egyaránt kötve volt hozzá. A középrétegekből származó nők klubokba tömörültek és harcot indítottak egyenjogúságukért. Amerikából e mozgalom hamarosan átterjedt Európa szinte valamennyi fejlett kapitalista országába, de a kevésbé fejlettekbe is, mint például Szlovákiába. 1869-ben létrejön a Živena nőegylet és egy évvel később megindítják a „Dennica" című női folyóiratot. Politikai jelentőségük nem volt nagy, sokkal inkább a nemzeti harcot szolgálták, a nemzeti kultúra megőrzésére törekedtek. Világviszonylatban először 1900-ban jutottak a nők Dj-Zélandban és Amerika három államában választójoghoz. Ezután indult el az emancipációs harc újabb hulláma. Az egyre jobban előre törő iparosítás, a munkásosztály számbeli növekedése és politikai érettsége a nők számára is nagy jelentőséggel bírt. A női mozgalom céltudatos programjával először az I. Internacionálén találkozunk. Marx és Engels a Kommunista Manifesztumban, majd később Marx a Tőkében a női kérdést szociális kérdésnek, egyenjogúságukért folytatott harcukat pedig a proletariátus harcának tünteti fel. 1907 ben Stuttgartban találkozott a II. Internacionálé VII. kongresszusának kilencszáz küldöttje. Köztük volt az az ötven nő is, aki Klára Zetkin vezetése alatt létrehozta a szocialista nők nemzetközi szervezetét. A szervezet második kongresszusát 1910-ben Koppenhágában tartották meg, ahol nemcsak a nők választójogáról, hanem az anya és a gyermek védelméről is szó esett. Itt fogadták el azt a javaslatot, amely szerint március 8-át a nemzetközi szolidaritás napjává, nemzetközi nőnappá nyilvánították. Kitört az első világháború. Európaszerte a férfiak helyett a nők milliói dolgoztak a fegyvergyárakban és másutt. Tüntettek a háború ellen, követelték férjeik és fiaik hazahozatalát a frontról. A háború után „hősies helytállásukért" néhány államban „megkapták" a választójogot. Az 1917-es októberi forradalom nagyban hozzájárult a nőmozgalom kibontakozásához. Különben Oroszországban a nők harci szellemének hagyománya volt, már az 1830-as szevasztopnli tüntetés után 375 nőt halálra ítéltek. Azóta is a munkásnők tömegesen vettek részt a proletárdiktatúráért folytatott harcban. A szovjet hatalom egyenjogúságot biztosított nekik, munkához és képesítéshez juttatta őket, védte jogaikat és gyermekeiket, helyet kaptak a gazdasági és politikai vezetésben Is. Természetesen ezek a tények nemzetközi viszonylatban is sokat nyomtak a latba, bebizonyították, folytatni kell a harcot, hogy a kitűzött cél elérhető legyen. £s valóban, a több mint száz évig tartó emancipációs törekvések világszerte fokozatosan megvalósultak. Dániában, Hollandiában, Izlandban, Luxemburgban, Angliában, majd később Csehszlovákiában, Németországban, Lengyelországban, az Egyesült Államokban, Magyarországon és másutt választójoghoz juttatták a nőket. A második világháború nagyban megváltoztatta a világ arculatát. A több mint egymilliárd embert képviselő országokból létrejöttek a szocialista államok, megindult a gyarmatok önállóságáért folyó küzdelem. A női szervezetekben tömörülők most már nem a választójogért, hanem az általános emberi jogokért, a jobb és igazságosabb jövőért szálltak síkra. Hangjukat akkor és azóta is nemegyszer a világbéke érdekében emelték fel. Emancipálódtunk... Azt mondhatnánk, hogy amiért nagyanyáink, anyáink másfél évszázadon át küzdöttek, az megvalósult, mi pedig élvezhetjük gyümölcsét. S valóban, elméletileg egyenjogúak vagyunk, választhatunk, és a legmagasabb állami tisztségekbe is megválaszthatnak minket. Dolgozhatunk, tanulhatunk, szabadon dönthetünk sorsunk felett, véleményt nyilváníthatunk, anyagilag függetlenek vagyunk. A gyakorlat ellenben azt mutatja, hogy a harcot nem szabad feladui. Elsősorban azért nem, mert még mindig nem értük el azt, ami a nők mozgalmára mindig jellemző volt — a tartós világbékét. Másrészt azért nem adhatjuk fel a harcot, mert az egyenjogúságunk kivívása után olyan visszás társadalmi jelenségekkel is találkozhatunk, amelyek valósággal visszavetettek bennünket. Helyzetünkön ugyanis azzal, hogy munkához jutottunk, sokszor nem könnyítettünk, hanem nehezítettünk. Nem véletlen, hogy egyre több sző esik a gyermekvédelemről és a nevelésről, a család megszilárdításáról, a hiányos szolgáltatásokról, az üzlethálózatról stb. Számunkra, akik ezekkel a problémákkal naponta találkozunk, ez a téma már közhelynek tűnhet. S néha kissé szkeptikusan legyintünk is egyet: csak beszélünk, beszélünk, aztán mégsem változik semmi. Meggyőződésünk, hogy az állami szervekkel karöltve a Csehszlovák Nőszövetség éppen ezen a téren nagyon sokat tehet. Fordult egyet a világ kereke, s számunkra már rég nem mérvadó a romantikus asszonytfpus, de a küzdő proletárasszony sem. Keressük az arany középutat. Nemrégiben Németországban megjelent egy tanulmány, amely azt elemezgeti, hogy milyen lesz a nő 2000-ben. Mindenekelőtt műveltnek és gyakorlati érzékkel rendelkezőnek kell lennie. Kevesebb időt szentel majd a háztartásnak, de többet a hivatásának és a gyermeknevelésnek, többet pihen és jobban ügyel majd külsejére is. S bár ez csak feltevés, nem áll távol a realitástól, mivel álmainkban, vágyainkban mindez már rég megszületett. Csakis ezek megvalósulásakor beszélhetünk majd a szó teljes értelmében az egyenjogúságról. S ha egyenjogúság, akkor legyen következetes: a nők ugyanazon munkáért kapjanak azonos bért, ugyanolyan képesítéssel töltsenek be olyan helyet, mint a férfiak. Ma még ezt a nézetet nagyon sokan — főképp a férfiak — túl merésznek, sőt utópikusnak tartják. Ügy vélik, hogy a nő legyen csak nő, feleség és anya. Ez ellen mi sem emelünk kifogást, nőiességünket, amely bennünket széppé, vonzóvá tesz meg akarjuk őrizni. Viszont azt gondoljuk, és ezt nemegyszer a múltban be ls bizonyítottuk, hogy képességeink semmivel sem kisebbek, mint a férfiaké és van bennünk elég kitartás, szorgalom, tettre készség és tanulékonyság. Hogy „fejlődésünk" milyen útra terelődik, ez nem utolsósorban társadalmunktól és a férfiaktól függ. Egészségügyi Központ igazgatója A nőt problematikából ** gyakran nagyobb tudományt csinálunk, mint az valóbao szükséges. Szerintem nincs ls külön női problematika, csak emberi. S Itt kezdődik minden. Ha a nők azt fogják érezni, hogy elsősorban emberszámba veszik őket, hogy társadalmunk nem tesz különbséget férft és nő között, akkor minden sokkal egyszerűbb lesz. Persze nem feledkezhetünk meg azokról a tényekről, amelyek például azt bizonyítják, hogy egy állásban levő családanya 40 százalékkal többet dolgozik, több energiát fejt ki, mint a férje. Az sem mellékes, hogy a házimunka csaknem teljes egészében a nőt terheli. A gyermeknevelésből ls sokkal inkább kiveszi részét, mint a férfi. S ha már ez a helyzet, akkor elsősorban a különféle Intézményeinknek kell arra törekedniük, hogy megkönnyítsék munkánkat: ne legyen gondunk a gyermek bölcsődébe vagy óvodába való elhelyezésére, ne kelljen kilométereket gyalogolnunk, hogy egy-egy üzletbe eljussunk és ott órák hosszat sorban álljunk. A szolgáltatások legyenek olcsók, hogy azt mindenki igénybe ls vehesse — elvégre nem luxusról van szó. Azt állítjuk, hogy nálunk minden nő tanulhat. De mikor? Éjszaka, amikor már alszik a ház, vagy szabad idejében, amikor szervezete megkívánná a teljes kikapcsolódást. Fontosnak tartanám azt ls, hogy a nőknek nagyobb teret biztosítsanak a közigazgatásban, elsősorban ott, ahol valamit tehetnek ls sorsuk javítása érdekében. Nevetséges, hogy ezeket a tisztségeket ts a férfiak töltik be. Pedig ml semmivel sem vagyunk kevésbé tehetségesek. Viszont gyengébbek vagyunk. Mert sokszor rajtunk ls múlik, mit harcolunk kl. Nem szabad belenyugodnunk abba, ha félreállítanak bennünket, hanem tudatosítanunk kell, hogy nélkülünk rólunk nem lehet dönteni. Én úgy látom, hogy ma már a nők nagy általánosságban valóban „megértek" arra, hogy minden téren egyenrangúak legyenek. Belemagyarázni persze mindenfélét lehet, de a tények, tények maradnak. S mivel márctus nyolcról van szó, Igazságtalannak tartóm, hogy ebből az alkalomból csak a sokgyermekes anyákat tüntetik ki. Egy gyereket megszülni nem nagy művészet, sokkal nagyobb művészet azt felnevelni. Ha valakinek tlz gyermeke van, az még távolról sem jelenti azt, hogy ugyanannyit, vagy többet nyújtott a társadalomnak, mint például egy-, kétgyermekes anya. Meg aztán nagyon sok olyan asszony van, aki a tudomány terén dolgozik, entellektüel, színész, író, kutató vagy éppen orvos, mérnök. Nem hiszem, hogy ezek az asszonyok kisebb értékkel bírnak, mint egy tízgyermekes parasztasszony. Keressünk igazságosabb kritériumokat, gondosan válogassunk. Ebből az alkalomból helyesnek tartanám, ha nemcsak a köztársasági elnök fogadná a nők küldöttségét, hanem ha az egyes miniszterek — ágazatok szerint — vagy a közéleti személyiségek ls ellátogatnának a munkahelyekre, és őszintén, nyíltan elbeszélgetnének mindarról, ami egy nő életét nehezíti, keseríti. S a tanulságot leszűrve konkrét Intézkedéseket tennének a helyzet javulása érdekében. TAM Í LÁSZLÓMÉ, a Rytmus szerkesztője Az oldalt írta: OZORAI KATALIN Fényképezte: TÓTH PÁL GYULA Czerintem a mo^ dern nő az, aki bár reálisan gondolkodik, de ez egészséges realitás és nem rideg, számító „nöietlen" felfogás. A nók problémája és a nőiesség problémája tehát kettő. A nő legyen ma is elsősorban nő, legyenek szép érzései, de ne legyen „romantikus bábu", hanem értelmes, az igazát értelmi síkon ls védeni tudó emberi Ne csak azért tudjunk, hogy ellenszenves tudálékoskodónak tűnjünk, hanem egyszerűen tudatosítsuk azt is, hogy ez szükséglet, nemre való tekintet nélkül. A ma embere, vagyis nője ne csak eszköze, „dézsatündére", hanem társa, barátja legyen a férfinak, férjének. Sajnos, ezeknek az elképzeléseknek a valóra válását a legtöbb esetben maguk a férfiak nehezítik. A legtöbb férfi önző, sőt nagyon önző (tisztelet a kivételnek!). A nő ugyanis gyakran csak egy lépcsőfok, eszköz számára céljai és vágyai eléréséhez. Még ma sem ugyanaz, ha egy férfi és egy nő egyforma képességgel, képesítéssel, hasonló beosztásban odaadóan végzi munkáját. Például egy szolgálati út a nőnél bűn, a férfinál viszont komoly munkabeosztás. S itt a lényeg. Sok esetben tehát a mai nő modernebbé, munkájában teljesebbé, emberebbé válása elé a legtöbb akadályt egy-egy férfi konzervatív nézete gördíti. Egy percig sem állítom azt, hogy egy mai férfinak könnyű a helyzete. Azon évezredes nézetek, hogy „az asszony ura", „a család feje", „a teremtés koronája" ellenkezőjét nehéz megszokni. De az okokat Ismerik. Legtöbb esetben egész egyszerű szociális, anyagi tényezők miatt kell állást vállalnunk. S mivel ez szükségszerű realitás, barátkozzanak meg vele ők ls. Tehát több bizalmat, elismerést, és ezzel önbizalmunk növelését kérjük. Ezt én természetes, az embernek kijáró tiszteletként értékelem, munkánkért, anyaságunkért. Kevesebb bókot, üres szót kérünk. Keressék a nőt is, de ne csak a nőt. S gyöngédségük ne csak céljaik elérését szolgálja, hanem vegyék észre bennünk a gondolkodó embert is. Csak így válhatunk a kisebbségi érzésekkel küzdő asszonykákból felszabadult, modern, mai nőkké — emberekké!