Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-23 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

Körséta a Vörös Csillagban H

ogy miért rendhagyó? Részben azért, mert valamire való életrajz így kezdődik: Született ... Márpedig nem született, hanem megalakították. Tehát nem valakiről, hanem valamiről szól: a felsőpatonyi Vörös Csillagról. A szövetkezet idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. A Vörös Csillag nevet viseli, amióta egybe olvadt a szomszédos csécsénypatonyi szövetkezettel. Egyszerre, egy napon, 1949. május 11-én alakult mindkettő. Gondozott út vezet a Vörös Csillag kapujáig. Jegenyék és borzas fejű füzek mutatják az utat a szárnyas kapuval szemben az Irodához. Távolabb a gazdasági épületek sokasága. Az istállók tele jószággal, a gépszínben vagyont érő „masinák" telelnek. Első látásra nem ls gondolná az ember, micsoda vagyont,, értéket őriznek a falak ... De, hogy ne találgassunk fölöslegesen, Inkább kérdezzünk. Hogy hol érdeklődjünk? Természetesen nem a kapusbódéban, amely — akárcsak egy nagy gyárban — vigyázva őrködik. Itt csak azt tudják megmondani, hogy Rencés Sándor, a szövetkezet elnöke ezen a napon még nem mutatkozott. A járásra utazott. Bent 'van azonban Tóth Vince, az alelnök. Tőle is megtudhat az ember egyet-mást. Példának az okáért azt is, milyen nagy az a vagyon, amelyet csak úgy nagy általánosságban az előbb már említettünk. Az irodában kellemes meleg. És amibe a kíváncsi tekintet máris belebotlik: a falakon számtalan elismerő oklevél. Közepén, mint kiscsirkéi között a kotlós, a Munkaérdemrendet dokumentáló oklevél. A Vörös Csillag munkaérdemrendes szövetkezeti Tóth Vince azzal kezdi, hogy elkéstem, mert az évzáró már megvolt. Sajnálja, hogy nem jöttem. Jó eredményekről adott számot a vezetőség. Az ünnepély meg akár egy lagzi... Egészen olyan volt... Mondom aztán, hogy én inkább köszönteni Jöttem a húsz esztendős szövetkezetet, de az olvasónak is szeretnék róluk valamit elmesélni. Erre aztán az alelnök bólint és azt mondja: — Ennek semmi akadálya, de előbb fogadja el azt a pohár borocskát, ami a köszöntőnek kijár. Saját termés, könnyű, homoki bor, de azért megjárja... Azt ajánlják, hogy kiinduló pontnak fogadjam el a hatvanas évet. Legyen ez az a bizonyos „Róma", ahova minden út elvezet. Ebben az esztendőben találkozott a két szomszédos szövetkezet útja. Innen egyszerre három felé tekinthet az ember. Elsőnek a könnyebben belátható utat választom. Azt amelyen nyolc mérföldkő jelzi az esztendőket, és már a kilencediknek is kijelölték a helyét. Megmozdult az elektronikus számológép és máris előttem egy aktatáskára való adat. Választ kapunk arra is, amire a kapusszobában nem kaphattunk feleletet, hogy tulajdonképpen mennyi az a rengeteg vagyon. Hát kérem, hatvanban a szövetkezet vagyona huszonnégymillió koronát ért, ma pedig kevés híján harmincmilliót. Annak idején az össztermelés kilencmillió koronányi volt, ma meg huszonegymillió. A munkaegység értéke tizennyolc koronáról felszökött harminc koronára. Más szóval a jutalmazási alap három ós fél millió koronáról hatmillióra gyarapodott. És a termelés? Hadd említsünk néhány példát: a búza hektárhozama huszonkét mázsáról harminckilencre emelkedett. A hústermelés hétszázhatvankét mázsával több mint hatvanban volt, a tej félmillió literrel, a tojás negyedmillió darabbal. Ahogy Így elrakosgatom a számadatokat, azon veszem észre magam, hogy gondolatban újra visszatértem ahhoz a bizonyos útkereszteződéshez. A széles, tiszta úton talán kicsit gyorsan is haladtam, de most aztán merre induljak? Felsőpatony, vagy Csécsénypatony irányába. A véletlen közbeszól. Amíg a számokkal bíbelődtünk, valaki betoppant az irodába. Betoppant? Lehet, hogy csak úgy csendesen, szerényen beóvakodott, hiszen csak akkor vettem észre, amikor az alelnök bemutatta: — Pollák Karcsi, brigádvezető... a traktoros brigádtól. Ha nem tévedek Csécsénypatonyban ő is az elsők között volt... Tömzsi, pirospozsgás ember a brigádvezető. Negyven év körüli markos földművelő. — Régen volt már az — szűri fogai között a szót. Rég bizony... Az ember feje meg nem káptalan. Mit mondjak? Én voltam közöttük a legfiatalabb... Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte, melyik szövetkezet alakult előbb? Papíron a felsőpatonyi, valóságban a csécsénypatonyi. Ugyanazon a napon volt az alakuló közgyűlés. A felsőpatonyiak azonban előbb juttatták el a megalakulás hírét a járásra. De érdemes egyáltalán ezen rágódni? Pollák Károly mindössze huszonkét éves volt, amikor eljegyezte magát a szövetkezettel. Egyesek nem is értették, miért nem keresett egyebütt munkát, úgy mint más épkézláb fiatalember. Ó azonban maradt. Ez a ragaszkodás később az idősebbeknek is feltűnt. Állhatatosságért megbecsülték és megválasztották alelnöknek. — Abban az időben kérem szépen, mi szegényebb sorsúak, nem is igen gondolhattunk másra, minthogy meglegyen a mindennapi kenyerünk. Volt idő, amikor már csak a reménytelenség tartott össze bennünket ... Néhány igás állat, egypár foghíjas, csontos tehén, ez volt az összes vagyonunk. Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer ennyi gép fölött legyek úr. A kenyér azért csak megvolt. Iparkodnunk kellett azonban, hogy más is legyen... Ha nem teljesítettük a beadást, nem volt cukorjegy, vágási engedély. És istenments, hogy az ember megbetegedjen. Sajnos nekem még kenyerem is alig volt, mert az ötvenes évek elején tüdőgyulladást kaptam ... Ma viszont... Ma a Vörös Csillag tagjai betegség esetén — akárcsak az ország bármely más üzemében — táppénzt kapnak. A kiöregedett szövetkezeti tagoknak az öregségi, vagy egyéb járadékot kikerekítik. Kenyérnek valót juttatnak nekik: ingyen. Kis szünetet tart, mintha gondolatait gyűjtögetné. Majd azt mondja: — Annak idején megpróbálkoztunk a szőlővel. Nem a legjobb helyre telepítettük. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy hova kellene szőlőt telepíteni. Igen áin, de a legjobb, legmegfelelőbb hely jó tíz kilométerre volt a falutól... Jármű még jóformán semmi. Gyalog meg ki az isten járt volna ennyire szőlőt művelni. Nem volt akkor — hogy csak a nagyját említsem — huszonkét kerekes, négy lánctalpas traktorunk, két bággerünk, öt kombájnunk a gépszínben. Ahogy így szövögetjük egymásba a szavakat, azon vesszük észre magunkat, hogy már újból a jelen talaján járunk. Túl azon a fix parton, illetve útkereszteződésen, ahol a felsőpatonyi szövetkezet útja találkozott a csécsénypatonyiékkal. Pollák Károly, testvérbátyjával, aki épp most kerekezik keresztül a szövetkezet udvarán. Jelenleg ő az elnöke a helyi nemzeti bizottságnak, ő is azok közé tartozik, akik feltörték az évszázados ugart: öccse Csécsénypatonyban, őmaga meg Felsőpatonyban. A beszélgetést immár a traktorosbrigád irodájában folytatjuk. Pollák Lajos, maga mondja, hogy nem ő írta alá elsőnek a belépési nyilatkozatot, viszont első volt azok között, akikre építhetett a szövetkezet. A közős negyvenkilencben alakult, ö csak ötvenben lépett be. Akkor is a járási pártbizottság unszolására. A magafajta egylovas gazdák azt nézték, mit tesz Pollák Lajos, a kommunista? — Aztán a következő esztendőben mér közösen vetettünk — mondja mosolyogva. Kicsit mintha maga is meghökkenne a szavak egyértelműségétől. Mégsem volt ez akkor annyira egyszerű. — .... — befogtuk a lovakat és vetettünk — Ismétli újból. Most először sirnltja hátra homlokáról ezüstbe olvadt haját. — Még másnapra is maradt vetni való... Reggel azonban hiába kerestük a vetőmagot... Nagyot mozdult velem akkor a világ... Hova jutunk, ha ez így megy? Nem lenne jobb lépést váltani, mielőtt még nem késői? Azért csak maradt. Megtették raktárosnak. Vigyázzon ő a közös ingóságaira. A következő esztendőben a „kétlovas" gazdák ls társultak. Felsőpatony szövetkezeti falu. Pollák Lajost elnökké választják. — Hat esztendeig szolgáltam ebben a minőségbein — nyúl a tréfához. De mintha mellékíze lenne ennek a tréfának. Kesernyésen fanyar, mint ősszel a kökény. Tényleg szolgált? Méghozzá két urat. A tagságot, meg a járást. És ez a két úr nem mindig akart egyet és ugyanazt. Sokszor olyan megoldást kellett választania, hogy a kecske is Jóllakjék, de a káposzta is megmaradjon. És ez nem mindig sikerült. Bátorság is kellett az elnökösködéshez. Egy eset: A járás: jövőre nem lesz háztáji, mivel a háztáji miatt nem dolgoznak a tagok a közösben! Az elnök: márpedig lesz háztáji, mert a tagok így akarjákl A Vörös Csillagban ma is mindenkinek megvan a háztáji földje. Adódott esztendő, amikor a nyár elején már nem volt kenyerük, mert az előző esztendőben mindent elvitt a beadási kötelezettség. Nem mondhattak nemet, különben nincs cukorjegy, meg vágási engedély. Az elnök futott Pozsonyba, a megbízotti hivatalba. De üres kézzel tért haza. Nem nyúlhatnak az állami vastartalékhoz. Még aznap loholt a járásra. Az akkori párttitkár hivatta a felvásárló üzem igazgatóját: „Legalább ötven mázsa búzát adj a patonyiaknak, az újból majd megadják." — Ezért börtön jár, — volt a válasz. A párttitkár erre az asztalra csapott. — „Akkor csukjanak be engem is, de a patonyiaknak kenyér kell!" — Ilyen esztendőket is megértünk — veszi fel újból Pollák Lajos a beszéd fonalát. Igazában nem is mindig mi gazdálkodtunk. Rizst meg mi a fenét termesztettek velünk, holott vizünk sem volt. Akik döntöttek, még térképről sem ismerték a határunkat. Nálunk csak az tud gazdálkodni, aki ismeri a földet, különben háromszor is vethet az ember, amíg egyszer arat... Lajos bácsi ötvennyolcig elnöke a szövetkezetnek. A nehézségek ellenére is meglehetősen életre való gazdaságot adott át utódjának. A szövetkezeti vagyon már sok milliót ért. Részesedést is fizettek az év végén, nyolc koronát munkaegységenként. Ahogy szavából- kiveszem, maga mondott le, de nem egészen a saját jószántából. — Az úgy volt — kezdi a történetet — elhalmoztak számtalan funkcióval. Beválasztottak a járási pártbizottságba, a kerületi nemzeti bizottságba, nemzetgyűlési képviselőt csináltak belőlem... Hiába mondtam, hogy nem lesz ennek jó vége. Többnyire azt mondták, ki legyen ezeken a posztokon, ha nem én, az ország egyik első szövetkezetének az elnöke. Itthon meg a tagok zúgolódtak, hogy keveset vagyok közöttük. Csak egy megoldást láttam: lemondok az elnöki tisztségről. Még a faluból is elmentem. Segédzootechnikus voltam a Dunaszerdahelyi Állami Gazdaságban. Titkárkodtam Mihályfán. Aztán újból hazakerültem a falu élére ... öccsére tekint, aki eddig szótlanul hallgatta. — Mi megtettük a magunkét, — igaz, öcsém? — Meg, — hangzik a válasz. — Ti azért valamivel jobbak voltatok, de mi is megtollasodtunk. Az alapok megvoltak, csak építeni nem tudtunk rá. Most már tudnak: közösen. Delet harangoznak. Es megint ott vagyunk, ahol a két falu útja, sorsa összetalálkozott. Hiába, azt tartja a közmondás, hogy minden út Rómában vezet... Ojból előttem a nagy, széles országút. Minek indulnánk el rajta, hiszen már végigjártuk: ez már a Vörös Csillag, az országos hírű szövetkezet. SZARKA ISTVÁN MINDÉI TJT ROMABA VEZET Rendhagyó életrajz