Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-02 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

rátságtalan irodahelyiség. Minden falujáró utam ilyen barátságtalan irodahelyiségben végződik, mert a mesterségem arra szorít, hogy végül is mindig a legilletékesebb helyen kérdezősködjek. A helyi nemzeti bizottság elnöke ott ül fcietlen, sivár asztala mellett. Robusztus termetű vitális öregember. Ha nem lennék itt, most papírjai fölé hajolva ráncolná boltozatos, kőszirtet idéző homlokát. Hogy 'öregember lenne, azt ugyan külsejéről nem lehet megállapítani. Simára fésült, szőke _ haja nem hajlandó megőszülni. Frissen borotvált arcán se mutatkozik semmiféle áruló jel. Csak a szeme nézése komor, s tág pupillája mint valami fekete szakadék: tjaj, mi mindent látott már ez a szempár, amiről jobb hallgatni, nem beszélni. Ötvenkettő óta tanyázik itt ebben a liletlen, barátságtalan irodahelyiségben. Intézi a falu sorsát, emberek sorsát; volt már országgyűlési képviselő és volt a központi pártbizottság tagja. A faluban, és hetedhét határon túl is csak Pista bácsinak mondják. Szeretik is, gyűlölik is, de tisztelni kényszerül az is, aki gyűlöli, mert soha semmilyen szenny se tapadt a kezéhez, csak a végképp tiszteletlen fiatalok mordultak fel ellene az utóbbi időben, hogy olyan makacs életű, s hogy olyan elmozdíthat atlanul ül a helyén. Pedig nem elmozdít hatatlan, legalább is nem a maga természetéből kifolyóan az. Ha csak egyetlen szóval is tudtára adják, hogy nem kívánatos a falu élén, régen fogta volna meg< szokott szerszámait, s ment volna akár fát vágni. De hogy vénségére meggyalázzák, mégpedig végképp érdemtelenek? Azt már nemi Az indulattól árulkodó pirosság önti el olykor az arcát. Csak ez a leheletnyi beteg pirosság árulkodik a koráról. — Hiszen tudom, tudom én, hogy utánunk fiatalok jönnek, — mondja bölcs belenyugvással, mégis valahogy értetlenül, mert hozzá teszi: — Dehát mért nem akadt eddig senki, aki helyembe ülne. Utóvégre: én nem szégyellem a falumat, akárki meg* nézheti utánam, hát ne szégyelljen engem se a falu! Épp e keserves dolgokra terelődött a szó, s akkor nyitott be Erzsus, az egykori urasági kertész özvegye. Olyan volt első pillantásra, mint a mesekönyvekben ábrázolt nagyon szegény és nagyon öreg aszszonyok, akár a jóság álcázott tündére. A karján kis kosár, egyik kezében görcsös bot. A vállán bolyhos, fekete nagykendő. Csoszogva, földig hajolva járt, s akkor se egyenesedett föl, mikor tétován és bizonytalanul megállt a mögötte bezáruló ajtó előtt. Hát igen. Könnyű a mesebeli lényeknek, különösen a tündéreknek, mert azok öregsége, hajlott háta, botja, kosara, szegénysége, csak olyan mesébe illő kellék, de Erzsuson minden igazi, kegyetlenül valóságos volt, kezdve a hajlott hátától egészen a görcsös botig. — Hát lejöttem. Elfőttem, István — mondta az öregasszony, és könnytelen sírásra torzult szája. Sírt az ajka, sírt a szeme, sírt a homloka, külön-külön sírt minden ránc az arcán. — No, ulj le Erzsus, ülj le, ha már eljöt* tél, — kínálgatta hellyel az öregasszonyt Pista bácsi, és láttam, hogy a szemében még feketébbre tágul az a két szakadék, az arcára pedig kiült a kelletlenség, mélységes szomorúság és szánalom vegyüléke. — Miért jöttél, ha már jöttél, talán meggondoltad magad? — Azért jöttem, hogy megmondjam, mégis elmegyek ... — Csakhogy most már nehéz lesz, mert akkor volt hely, most meg nincs. Az aggok házában se csak rád várnak. — Hiszen ha szégyelltem, hogy oda kell mennem, de most már azt se bánom. — Aztán mi történt, hogy meggondol? tad? — Mert nem adnak tüzelőt, szombaton, vasárnap ebéded se adnák. — Dehogy nem adnak. Adnak a konyhán: szombaton jó babfőzeléket meg kolbászt főztek, vasárnapra ~pedig hideg ételt adtak. Miért nem mentél el magadnak érte? — Nem mehettem, mert elszédültem. Aztán csak feküdtem a hideg nyári konyhában. A menyem meg kiabált rám. Most is kiabált, hogy minek - magának a bot. Azért kell a bot, mert elszédülök és leesek a bot nélkül, ha meg leestem, kiabál rám, hogy iszom. De nem iszom/csak szédülök. — Elhagyod magad, Erzsus. Az a bajod. Te csak hatvanhárom éves vagy, én meg már hatvankilencediket taposom. Mi lenne velem, ha én is úgy elhagynám magam. A feleségem is egyidős velem, de ellátja még az unokákat. Mos is, főz is, vasal is. Te LŐRINCZ GYULA illusztrációja meg szégyenszemre rongyosan jársz, szidod a fiatalokat, szégyent csinálsz nekilš a faluban. Azért nem szeret a menyed. — Kiszorítottak a nyárikonyhába, és tüzelőt se adnak. — Hát mért szorítottak ki, ha egyszer, a te házad. Minek hívtad őket? — Nem hívtam, hanem a fiam jött, hogy most már itthon marad, és hozza a feleségét, meg a gyerekeket. A fiam! Nem mondhattam neki, ne gyere. Pista bácsi szirthomlokát sűrű ráncok borították. Tenyerébe hajtotta az arcát, mintha melységesen szégyenkezne, hogy ilyesmi megeshet vénségére az emberrel. Hogy segítsen ő ezen az asszonyon, ha maga se akarta, hogy segítsen. Kételyének csakhamar hangosan is kifejezést adott. — Mondtam neked, menj el az aggok házába. Ott kapsz ötször napjában tisztességes ételt. Lesz mindig tiszta ágyad, és emberek között leszel. Nem akartad. Akkor nem akartad, de most akarod, mikor már nincs hely, és mire lesz hely, megint meggondolod, aztán engem hagysz szé* gyenben. Elhallgatott. Egy erélyes mozdulattal toll és papiros után nyúlt: — Na, mikor születtél, Erzsus? Erzsus csak nézett, nézett, az öregség* tői, betegségtől elhályogosodott szemmel bámult az elnökre. — faj, mikor is születtem. Mikor?... Már nem tudom ... Most már könny csordult végig az arcán. A ráncok mély barázdáiban csordult alá a szája felé. Felállt. Szédelegve az ajtó felé tapogatódzott. Az elnök letette a tollat: — Na nem baj, Erzsus. Holnap beme* gyek a járásra, aztán majd megüzenem ... Erzsus elment. Göcsörtös botjára támaszkodva, görnyedezve csoszogott el a községháza ablakai alatt. Az elnök pedig rám tekintett: — Tudod-e fiam, milyen csinos, pedáns asszony volt ez valamikor. Tisztán járt. Tisztán járatta a korhely urát. Hat gyereket nevelt föl. Most meg — ez a vége. Kitúrják a házából. Az ócska vékonyka falú nyári konyhába szorult. Nem tud magának megfőzni. Elfelejti megrakni a kályhát, vagy nem bír magának tüzelőt bekészíteni. Eh, fiatalok. Mellére esett fejjel tűnődött. Dolgoznak mind a ketten. A fia a vasúton. fön-megy, sosincs otthon. A menye a gyárban. Csak estére vetődik haza. A ne* veletlen kölykek csúfolják az öregaszszonyt, nyelvüket öltögetik rá. A menye szégyelli, hogy úgy elhagyja magát, meg mindenfelé panaszkodik rájuk. Az aggok házába se igen akarják bevenni, merthogy hat gyereke van. Azt részesítik előnyben, akinek senkije sincs. A törvény ugyan kimondja, hogy a fiú köteles gondoskodni elaggot szülőjéről, dehát a törvény az tör3 vény, az élet meg élet. — No, bemegyek holnap a járásra. Szerettem volna belepillantani ennek a hatalmas, óriás öregembernek a lelkébe, legalább annyira, hogy megtudjam, sok keserves tapasztalata után mint vélekedik az emberekről, de hogyan, hogyan tudja meg azt akárki is, mert nem szeret nyilatkozni. Hiába, nem segít semmi más, csak a nyílt kérdés. Hátha? — Pista bácsi volt országgyűlési képviselő, éveken át a legmagasabb pártszerveJi tagja, mit gondol, meg lehet változtatni až embereket? — Az embereket fiam? Lehet. Lehet. Csakhogy az emberek nem gondolkodnak. Nem szeretnek gondolkodni. Legelnek. Fut ki-ki a maga érdeke után. Mintha az élet nem is élet, hanem számukra termett legelő volna. Aki pedig útjukba kerül, letapossák. Mindent, mindenkit letaposnak. Elnéztem sziklaszirt homlokát. Mély függőleges ránc hasította ketté a szemöldöke között. — Tehát? — Terelni terelhetők, de változtatni csak belülről lehet rajtuk. Ha maguk iš akarják. Lám itt van ez az Erzsus is. Hát nem eltapossák. A saját gyerekei. Egy jó órai vonatozás után megérkeztem egy kis ipartelepre. Pista bácsi azt mondta, ttt dolgozik az Erzsus menye. Középkorú, középtermetű, meggyötört arcú asszony. Fejében sok már az ősz hajszál. A szülésektől meglazultak a fogai. Elöl egy már ki is hullott. A legjobb úton van ahhoz, hogy maga is az idős Erzsus sorsára jusson. Erősen panaszkodott az anyósára, ilyen meg olyan, nem hogy segítene, csak terhére van a családnak. Igaz, hogy beteg. Az orvos azt mondta, súlyos érelmeszesedése van. Hagyni kell. Majd csak el lesz valahogy, míg meghal. Míg meghál... Aztán majd megürül a nyári konyha. Eh, fiatalok, és még azoknál is fiata* lábbaki Magam se vettem észre, hogy Pista bácsi módjára gondolok a fiatalokra. Sőt kimondatlan szavaimmal csaknem ugyan úgy adtam kifejezést belső háborgásomnak. BABI TIBOR