Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-02 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

UKRÁNOK e s MAGYAROK Senkit sem lehet arra kényszeritení/hoqy meghatározott nyelvű ískofaba írassa gyermekét • A nemzetiségi iskolapolitikában meg kell szüntetni az adminisztratív befolyásolás lehetőségét! H

a rvem bíznánk a jövőben, azt mondhatnánk, hogy a két nemzetcsoport múlt évi megmozdulását érdekközösségük fűzte egybe, de mivel hiszünk a jelenlegi demokratikus fejlődésben, kizárjuk az elavult harci fogalmak feltámasztását, a kibontakoztatást a megértés szellemétől, nem pedig az ellenzéki koalícióktól várjuk. Nem is az azonos érdekek, hanem helyzethasonlóságok és párhuzamok teszik időszerűvé, hogy a szlovákiai ukrán nemzetiség helyzetéből és törekvéseinek eredményéből a magunk számára is következtetéseket vonjunk le. Már a tájékozódásunk elején feltűnik, hogy az ukrán nemzetiség pillanatnyi helyzete nem túlságosan jogosít fel bizalomkeltő jövő elképzelésére, hiszen számuk 1930tál 1961-ig 95 000-ről 35 000-re csökkent. Mert a háború utáni években az ukrán nemzetiség — mjnt szláv nemzet — elkerülte ugyan a diszkriminációt meg a többi elnyomást, viszont a közeli nyelvrokonság miatt a szlovák etnikumba való gyors beolvadás tizedelte meg sorait. Az eredmény 30 év alatt 60 %-°

s veszteség, ugyanakkor a magyar nemzetiség a viszontagságok és az etnikai felszántás ellenére csak 10%-°s létszámapadással zárta az elmúlt 30 évet. A két nemzetiség fejlődése nemcsak a létszámstatisztikában mutat lényeges eltérést, hanem egyéb vonatkozásokban i s, mint pl. a népmozgalmi adatokban, a gazdasági tevékenység egyes ágaiban, de leginkább talán az iskolaügy terén. Kimerítően elemzi az ukrán nemzetség múltját és jelenét Ivan Bajcura „Ukrajinská otázka v ČSSR — Az ukrán kérdés a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban" című könyvében, (1967) amelyet röviden ismertetünk, párhuzamba állítva a szerző fejtegetéseit a nagyar nemzetiség időszerű kérdéseivel. Bajcura történelmi visszapillantásában felidézi az ukrán kisebbség három menetű elnyomását, először a félfeudális Magyar Királyságban, majd a polgári Csehszlovákiában, végül a Szlovák Állam idején. A csalódások és a keserű tapasztalatok után nem csoda, ha az ukrán nemzetiség 1945-ben végérvényesen felszabadultnak tekintette magát, és sorsának önálló irányítására törekedett. Mozgalmak indultak, amelyek önigazgatást követeltek, mások — nem véve tekintetbe a nemzetközi diplomácia eredményeit — Szovjet-Ukrajnához kívántak csatlakozni. Bajcura ismertetése alapján annyi kétségtelen, hogy a szlovákiai ukrán kisebbség kérdése a háború alatt nem került megvitatásra, így egy politikailag teljesen cseppfolyós helyzet alakult ki, melyet egyrészről a Szovjetunió tekintélye, másrészről a hazai nacionalista nyomás befolyásolt. Addig ugyanis, amíg a volt Kárpátalja kérdése meg nem oldódott, az ukránokat a harmadik szláv államalkotó nemzetnek tekintették. Kárpát-Ukrajnának a SzovjetUkrajnához történt csatlakozása után azonban új helyzet állt elő, minek következtében az ukránokat mint államalkotó nemzetet a kassai kormányprogramból már kihagyták. Nem maradt tehát más lehetőség hátra, mint a nyílt harc megindítása a kisebbségi jogok biztosítására. Ennek a küzdelemnek jelentős eredményei voltak, bár egyes követeléseiket csak részben sikerült érvényesíteni, más vívmányok pedig ideiglenesnek bizonyultak. A jobb élet iránti követelésüket elsősorban az a helyzet indokolta, hogy az ukrán kisebbség a polgári Csehszlovákia legelhanyagoltabb nemzetisége volt. Bajcura rámutat, hogy a lakosság 65—87 %-a élt mező- és erdőgazdaságból, szemben az 56 %-os szlovákiai átlaggal. (40. o.) Nem csoda, ha a munkanélküliség idején 1923 és 1934 között 12 000 ember vándorolt el Szlovákia ukránlakta területeiről. Kiemeli Bajcura, hogy a kulturális élet sem volt rózsás, mivel a fejlődésnek a kezdetleges iskolapolitika és nagyméretű analfabetizmus állta útját. Az ukrán kisebbség kérdését 1945-ben az egyéni polgárjogi egyenrangúság kimondásával oldották meg, ez azonban a nemzeti öntudattal rendelkező ukránokat nem elégítette ki, önálló csoportként kívántak beleszólni saját ügyeik intézésébe. Központi kezdeményezés nélkül megalakították az Ukrán Nemzeti Tanácsot, amely memorandumban szövegezte meg az ukrán nemzetiség kívánságait. A kívánságokat nagyjából a Szlovák Nemzeti Tanács teljesítette. (Aránylagos képviselet, iskolafejlesztés, iskolaügyi szakosztály az ukrán iskolák részére a megbízottak testületénél, vegyes bizottságok szervezése az iskolai beiratások nemzetiségi elbírálására, ukrán tanfelügyelőség stb.) Az egyezkedés azonban nem volt zökkenésmentes. Számunkra különösen érdekes Bajcura megjegyzése: „Igen negatív irányban befolyásolta az eseményeket Okály belügyi megbízott fellépése az antifasiszta ünnepségeken Budapesten, 1946. július 31-én, ahol bejelentette, nogy a Szovjetunió és Csehszlovákia között tárgyalások folynak az ukrán lakosságnak. Kelet-Szlovákiából a Szovjetunióba való kitelepítéséről. Az Ukrán Nemzeti Tanács ez ellen élesen tiltakozott." (77. o). Az Ukrán Nemzeti Tanács működése gyakorlatilag 1951-ben megszűnt, szerepét az ukrán kultúrszerv, a KSUP vette át. Bajcura nem fukarkodik a szemrehányásokkal amiatt, hogy az 1948. évi májusi alkotmány a nemzetiségeknek még az egyéni polgárjogát sem mondta ki, így egy elméleti diszkrimináció állapota következett be, annak ellenére, hogy a politikai szervekben és nemzeti bizottságokban a képviseleti arány továbbra is biztosítva volt. (Magyar vonalon ugyanezen igények kielégítése máig s.em vált teljessé). Bajcura részletesen ismerteti a nemzeti bizottságokban való részesedés arányát az ukrán nyelvterületen, pozitívan értékeli az eddigi eredményeket, de kifogásolja, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban máig sincs nyelvtörvény, a kétnyelvűség mai gyakorlatára megjegyzi: „...a módszer arra kényszeríti az ukránokat, hogy a kétnyelvű feliratokért harcoljanak, holott ez magától értetődő." (122. o.) Ugyanott írja: „... az az elv érvényesült, hogy olyan államban, ahol a munkásosztály uralkodik, senki sem kísérelheti meg az egyes nemzetek és nemzetiségek egyenrangúságának a megzavarását, hogy a politikai és jogi egyenlőség az állam jellégéből következik. Bár ezekben az érvelésekben sok igazság volt, mégis a nemzetiségi kérdést túlságosan leegyszerűsítették és így fejlődésüket komplikálták." (122. o.). Beszámol a háború utáni gazdasági fejlődés eredményeiről, különösen az 55 új ipari üzem létesítését értékeli. Ezzel párhuzamosan új lehetőségek nyíltak az egészségügy fejlesztésére, melynek keretében a kórházak száma 4-ről 13-ra emelkedett, és 542 orvos működik azon a területen, ahol azelőtt csak 135 orvos volt kénytelen szembenézni a pusztító népbetegségekkel. A fejlődés eredményeképpen 148 ezrelékről 40 ezrelékre csökkent a csecsemőhalálozás. (142. o.). Viszont állandó negatív jelenségnek tekinthető a belföldi elvándorlás akkor is, ha 1953-tól 1958-ig 24 ezrelékről 10 ezrelékre csökkent. (Bajcura nem említi, de rá kell mutatni, hogy ez a körülmény nagyban hozzájárult a helyi ukrán etnikum létszámának apadásához, mivel ennek az aránya magasabb, mint a természetes szaporodásé, melynek hétévi átlaga 7 ezrelék). Magyar vonatkozásban a legtöbb tanulságot az iskolaügy fejlődéséből vonhatjuk le. Az ukrán nemzetiségi iskolák fejlesztésének kezdeti lendülete már 1948-ban csökkent, az ellentétek később még inkább kieléződtek. Bajcura szerint: „1949 júniusában vegyes bizottsági beiratások voltak kb. 70 községben ... Az iskolaügyi megbízott néhány tisztviselője, de helyi iskolai dolgozók is megkísérelnek visszaélni a vegyes bizottságé beiratási módszerrel a szlovák iskolák létesítése javára. Az ukrán iskolák céltalanságáról terjesztettek híreket, a tanítási nyelv megváltoztatása érdekében agitáltak, azt állították, hogy az ukránok elnyomják a szlovákokat ..(152. o.). Mint látjuk, a szlovák iskolák nemzetiségi területen való elnyomásának Okály-féle elmélete nem az 1968-as év terméke, hanem régebben is ürügyül szolgált a nemzetiségellenes adminisztratív rendszabályokra. Az ötvenes évek első felében az internacionalizmus visszaszorította a nemzeti türelmetlenséget, újabb lendületet vett az ukrán iskolák szervezése, sőt „kényszerfejlesztésükre" is sor került. Bajcura szerint: „1954 december 15-én Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága az ukrán iskolák kérdésével foglalkozott és elfogadta a következő elvet: mindenütt, ahol 1950-ben a lakosság ukrán nemzetiségűnek vallotta magát, ukrán iskolákat kell szervezni." (156. o.) A kilencéves ukrán alapiskolák száma az 1955-56-os iskolaévben 245 volt, a tanulók száma 15 417. (159. o.) A szám meglepően magas, mivel a statisztika szerint az iskolaköteles évfolyamok szlovákiai átlagban az összlakosság 18%-át teszik, így a 15 417 tanulónak 85 000 ukrán lakos felelne meg. Az 1960-as népszámlálás viszont csak 35 000-et mutatott ki. Különös demográfiai jelenség, hogy az ukrán lakosság 60 %-a szlováknak vallotta magát, de gyermekeit ukrán iskolába járatta. Bajcura nem közöl újabb adatokat az iskolák helyzetéről, de sérelmesnek tekinti, hogy 1961 és 1963 kő-' lött 160 iskolában szűnt meg az ukrán nyelvű tanítás. így a kirívó ellentmondás m ukránok száma él o» ukrán tanulók száma közöli lényegesen módosult. (198. o.) Másként alakult a magyar iskolák helyzete, mert ezeket semmiből kellett felépíteni <j diszkriminációs kulturális pusztaságban, így nerr? csoda, ha a magyar iskolaköteleseknek legalább 20-a ma sem jár magyar iskolába. (Ha a magyarul be:;:Vlö reszlovakizáltakat is magyaroknak tekintjük, úgy e.' arány eléri a 30 %-ot). Ezért az iskolapolitika terén it igazoltnak tekinthető az az álláspont, hogy a nemze; c gi kérdések megvitatása és megoldása során ne.T' letiet közös sablonból kiindulni, mások a gazdasági és- kulturális feltételek az ukránok számára, és más részletproblémákkal kell szembenézni Dél-Szlovákiában A? anyanyelvi népoktatás minden demokratikus rendszer számára továbbra is nyílt kérdés marad, mert senkit sem lehet arra kényszeríteni, Hogy meghatározott nyelvű iskolába trassa gyermekét, viszont számos lehetőség nyílik olyan adminisztratív eszközök alkalmazására, melyek segítségével közvetve és kerülő utakon enyh« nyomással a demokratikus elv megkerülhető. A nemzetiségi iskolapolitikának egyik feladata az admínrszi'auV befolyásolás kiküszöbölése. Egyes történetírók az anyanyelvi oktatásból kimaradó, iskolakötelesek számát a nemzetiségi elnyomás fokmérőjének tekintik, pedig ezt o kedvezőtlen jelenséget több tényező idézheti e!5. Tilkovszky Lóránt „Revízió és nemzetiségi porlika Magyarországon" című könyvében megdöbbenésit állapította meg, hogy a Horthy Magyarországában a fasizmus tombolása miatt a szlovák iskolakötelesek 41 %-a nem járt szlovák iskolába. Nálunk viszont a felszabadulás utáni 13. évben. 1958-ban a magya: nyelvű iskolaköteleseknek 45 %-a volt kizárva a magyar művelődésből. (J. Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában, (132. o.). Napjainkig a helyzet lényegesen javult, de az anyanyelvi oktatásunk statisztikája ma is rosszabb, mint a polgári Cseh.v.iovákia magyar kisebbségi statisztikája volt, meri a nem magyarul tanuló magyar iskolakötelesek ma ÍS0olább 20 %-át teszik ki a magyar nemzetiségű tanú'rínak, a polgári Csehszlovákiában viszont a számuk 'tc 14 % körW mozgott, egyesek szerint 17 volt. Bajcura közli könyvében ai egyes nemzetek és nemzetiségek gazdasági tevékenységíriak táblázatát, amelyből kitűnik, hogy az iparban, az építészetben, az erdőés mezőgazdaságban, a kereskedelemben és közlekedésben az ukránok és magyarok részesedése nagyjából egyenlő értékű, o szolgáltatárokban és az igazgatásban ellenben a magyarok részesedése csak egyharmada az ukránokénak (185. o.). Bajcura adatainak kiegészítésére meg kell emüieni, hogy a munkaképes ukrán nők 67,8 %-a van alkalmazva, a magyar nők közül viszont csak 34,4 % jutott elhelyezkedéshez. (Demográfia. 1968/2 sz. 107. o.). Nem volna teljes a kép, ha Baiiura tanulmányát nem egészítenénk ki olyan adatokkal, amelyek a könyvben nem találhatók, mégpedig a népszaporulat helyzetének vizsgálatával. Az ukrán kisebbség legfontosabb etnikai területe a kelet-szlovákiai kerüí«:, itt élnek 35 000-en, de 2000 ukrán lakik Szlovákia más vidékein, végül 20 000 a cseh—morva területen. Ami első pillantásra feltűnik, az a körülmény, hogy a cseh—morvaországi ukránok száma nagyjából állandó, 1930-tól a mai napig 22 000-ről mindössze 19 503 iá csökkent a számuk, ebben része lehet az odaköltözködás utánpótlásának is. Viszont a kelet-szlovákiai ukrá:ío!. számának csökkenése katasztrofális. Bajcura is ksss.-űen állapítja meg: „Sok embernél a nemzeti közömbösség érvényesül, a nemzeti öntudat elégtelensége, amelynek vetülete megtalálható az iskolahelyzet fejlődésében, és főleg az ukrán nemzetiséghez való tartozó; megtagadásában." (169. o.). Ami pedig a népszaporulatot illeti, itt sem rózsás a helyzet.. A „Demografická príručka 1966" szerint (88. o.) a cseh—morvoorsráaí ukránok természetes szaporulata az elmúlt tíz év abtt 3.5 ezrelék volt évi átlagban, ami azért is meglepő, mert a csehországi magyarok utóbbi tíz évi áílago:- népszaporulata 26 ezrelék, ami páratlan, az egész köztársaságban. (A csehországi szlovákok termeszei as szaporulata 22 ezrelék körül van.) A kelet-szlovákiai ukránok természetes szaporulata valamivel több, mint a Cseh—Morvaországba kiköltözötteké, de elmarad a szlovákok és magyarok természetes szaporulata mögött. Míg 1950ben az ukránok természetes szaporulata még 20 ezrelék volt, 1953-ra az arányszám 8,5 ezrelékre csökkent, és ezt a számot az elmúlt 12 év állaga sem lépte túl, annak ellenére, hogy a kedvező arányszám csak 6 ezrelék körül mozog, tehát fele a magyarokénak. (Demografická Príručka, 1966, 89. o.). Minden okunk megvan rá, hogy az ukrán kisebbség gyors felmorzsolódásának kérdésével foglalkozzunk és szembenézzünk azokkal a hatóerőkkel és körülményekkel, amelyek az ukrán kisebbség ismzeti öntudatának rohamos csökkénéséhez vezettek, A legfőbb tényező nyilván a közeli rokonnyelvhez való könnyebb alkalmazkodás, az iparosítással járó urbanizáció, hatása lehet a háború utáni nagyukrán szeparatizmus emlékének is, amely inkább elidegenítőiig, mint vonzólag hatott az ukrán lakosságra, d« asszimilációs hatású az a körülmény is, hogy az ukrán etnikai terület lényegében mindenütt vegyes jellegű, Péidául a magyar nemzetiségből 420 000 ember él olyan községben, ahol a lakosságnak több mint a fele magyar, azaz a magyar nemzetiség 80 %-a, addig az ukrán kisebbség 80 %-a olyan községekben oszlik szét, amelyeknek csak negyed része ukrán lakosságú, vagyis szétszóródottságuk nagyobb mértékű, mint a magyar nemzetiségé. (Demográfia, 1968/2 sz. 101 o.). Az etnikum tömörségét azon községek száma is jelzi, melyekben a nemzetiség magas százalékarányban van képviselve. Pl. míg 267 olyan magyar község van, ahol a lakosság több mint 80 %-a magyar nemzetiségű, 240 000 lakossal, addig ugyanilyen ukrán község csak 10 van, mindössze 2150 ukrán lakossal, vagyis csupán néhány törpetelepülés tekinthető ukrán jellegűnek. A magyarok 44 %-a tehát olyan községek lakója, melyek több mint 80 %-c magyar, ugyanez az arány az ukránoknál csak 6 %. (Demografia, 1968/2. sz. 100. o.). Nehéz biztatónak tekinteni az ukrán nemzetiség jövőjét, a jelenlegi fejlődés, az egyenjogúsítás talán náluk is új lehetőségeket fog teremteni, de az ukrán nemzetiségre talán még érvényesebb a sablonok kizárásának az elve, és a különleges kérdések helyi megoldásának a szükségessége, mírd c magyar nemzetiség esetében. JAN1CS KÁLMÁN