Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-09 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

Sl/šlll A nagyváradi színház — Varga Vilmos színháza. Kolozsvár temploma {XV, század} madártávlatból. Néhány napra rá, hogy hazaérkeztem Romániából, levelet kaptam Nagyváradról, Varga Vilmostól. Ezt írja: „Most is szívesen emlékszem vissza arra a hajnali beszélgetésre (az üveg bor mellett), melyet Kolozsvárott folytattunk az Astoriában, a számomra olyan izgalmas este után ..." Hajnali beszélgetés a vastaps Számomra is izgalmas, szokatlan volt, ezért Írok róla. Megbolygatta' az útitervemet ls. Csak egy napot „szánhattam" Kolozsvár, szülővárosom megtekintésére, s hajnali háromkor tovább kellett volna utaznom. Hogy „lekéstem" a vonatot, Varga Vilmosnak köszönhetem. Nem is neki, hanem egy egyszerű plakátnak, mely azt hirdette: „Teatrul de Stat — Nagyváradi Állami Színház — Maszek-ballada — Varga Vilmos előadó estje." Felidéztem magamban Bodor Pál szavait, aki Bukarestben Balogh Eva színésznő kolozsvári szavalóestjéről áradozott. Hogy bír ki egy vidéki város, ha kultúrközpont is, egymás után két előadó estet? Annyira szeretnék itt a verseket? Magamban mérlegeltem, hány ember gyűlne össze nálunk, ha a komáromi színészeink közül valaki rászánná magát, s a pódiumon egyedül állva, járkálva másfél órán keresztül költőink legszebb verseit tolmácsolná? A közönség számát nem tudtam megállapítani, csak azt gondoltam, hogy egyszer nálunk is el kellene kezdeni, még akkor is, ha százan gyűlnének össze a nagy teremben, csak a színész vegyen • annyi bátorságot magának, hogy a gondolat toborzójaként lépjen a pódiumra, mint Varga Vilmos tette Nagyvárad, Temesvár után most Kolozsvárott. Oly különösen kezdődött és végződött ez az este. ROMÁNIAI JEGYZETEK U) A Szamos partját övező járdán igyekeztünk a magyar színházba. Kísérőmmel a színházakról beszéltünk. A kolozsvárinak három együttese van (drámai, operett és opera). Ezenkívül még öt színház terjeszti a magyar kultúrát (a sepsiszentgyörgyi, temesvári, nagyváradi, szatmári és marosvásárhelyi). És Marosvásárhelyen székel a Szentgyörgyi István nevét viselő színművészeti akadémia, mely az idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. .. Azt szeretném, hogy nekünk is hasonló lehetőségeink legyenek a kultúra terjesztésére, hogy a mi egyedüli kis magyar színházunk másfél évtized után végre saját otthonával rendelkezzék. Varga Vilmos gitár kíséretében verset mond. Elgondolkodva lépegetünk a Szamos partján. Egyszerre magyar dal üti meg a fülünket. Népdal. A másik oldalon kis park, és nagy csoportosulás. Mi történik itt? Ma csütörtök van — válaszolja a kísérőm — a cselédek szabad napja. Néhányszor végig sétálják a korzót, s itt gyűlnek össze, minden héten, egy kis tereferére. És dalolnak, táncolnak. Átmegyünk a másik oldalra. Fiatalok, vidámak. A népviseletbe öltözött lányok egymás derekát fogva ropják a táncot — hidegben és lámpafényben. A többiek körülállják őket, és énekelnek, visongnak. A lányoknál öltözékükről, a legényeknél kalapjuk formájáról és színéről lehet felismerni, hogy hovavalősi. így van ez más városokban is, még a fővárosban is megvan a találkozóhelyük, ahol „törzsvendégként" szórakoznak este tízig, záróráig. A maguk dalait éneklik, a maguk táncait lejtik az idegen városban, hogy egy kicsit otthon, az övéik között érezzék magukat. Számomra szokatlan, különös látvány, mert elszoktunk a cselédektől. Itt segítőtársaknak tekintik őket, hogy a férj és feleség nyugodtan dolgozhasson a szakmájában. Rendes dolgozók, szakszervezeti tagok, fizetik utánuk a betegsegélyzőt. Kissé felvidámít a kísérőm, amikor azt mondja, az utóbbi időben már válogatósak, mielőtt munkát vállalnának, megkérdezik: Van-e tévé? Van-e fürdőszoba? De már mennünk kell a színházba. Utánunk száll az erdélvi magyar népdal... Vagy ötszázan gyűlünk össze. A kísérőm restelkedik, többen is lehetnének, de egyik napról a másikra nem sikerült úgy a szervezés, ahogy szerették volna. Az ünneplőbe öltözött emberek között igazi ünnepi légkört érzek. A vers vagy a színész vonzotta ide őket? A kettőt nem lehet különválasztani. Percek múlva meggyőződtem, hogy nemes fémként ötvöződtek egybe. A színész maga a vers, s a vers a színész, aki hozzánk szól, és bennünk szólal meg, emlékeket élesztget, gondolatokat, érzéseket indít meg, együttgondolkodásra késztet, kiemel bennünket a mindennapi szürkeségből, hogy csak azt lássuk, ami éltet, ami előrevisz minket, a gondolatot, mely tetteket követel, mert máskülönben értelmét veszítené az élet... Varga Vilmos fekete ingben, egyszerkétszer gitárral a kezében egyedül áll a színpadon. Három pódium fekete miliőben. A fehér téglákból emelt pódiumok egyikén női bábu, a szerelem megtestesítője, a másikon csavart betonvasak, az építést jellemzi, a harmadikon gitár, a líra jelképe, s oldalt, a pódiumtól néhány lépésnyire padlóra tett halálfej. Maga az élet. Mint később, a hajnali órákban mondta a hotelszobában: „Ez az én pódiumom, csak én vagyok rajta ..." És uralkodott rajta. Percenként, ahogy a romániai magyar és román költők váltották egymást, úgy változott más-más hangszerré a hangja, más-más húrokat pengetett, az érzéseinkkel játszott, hogy belénk marjon, figyelmeztessen, emberek, vigyázzatok, az élet véges, s közben Jöhet az atomháború. . . Jön a következő generáció, mely belefárad, és meghal, vagy nem fárad bele, és meghal. Valamit tennünk kell! Szavalja a Favágókat, kétszer is, más-más változatban, hogy Jobban megértsék az emberek. És én a sokat szenvedett költőre gondolok, akit „annak" idején bebörtönöztek, majd nagy csendben rehabilitáltak. Elszorul a szívem, amikor magam elé képzelem a rabruhába öltöztetett Költőt, akiről nem tudom, hogy mit csinál, mivel foglalkozott a rácsok mögött, de azt tudom — másoktól — hogy a Vers, az alkotás ott sem hagyta nyugton. A csajkát bekente szappannal és gyufával rákarcolta a verssé ötvöződő gondolatot, a fájdalmat és reményt. És utána olvasta-olvasta a verset, az agyába rögzítette, s amikor azt mondták neki, szabad vagy, . az agyában rögzített verseket papírra vetette. Nem tört meg, mert a gondolat nem hagyta cserben. Van miben reménykednünk, mert a gondolat hatalmassá teszi az embert, tetté tudja érlelni az akaratot. Még a pusztító atomfegyverek árnyékában is, ahol oly kisemmizettnek érezzük magunkat.. . A Költő és a Színész ezt a gondolatot élesztette fel bennünk. És a vastaps nem maradt el. Varga Vilmos elérte a célját, ostorozott, korbácsolt. Bár nálunk is akadna színész, aki hasonlón cselekedne. A gondolat ostorára és korbácsára volna szükségünk, hogy végigverjen a „hátunkon", belemarjon az agyunkba, hogy ne fáradjunk bele addig az életbe, míg meg nem halunk ... A vastaps zengett a fülemben, amikor egy kis „tereferére" beültünk a Bukarest-étterembe. Velem szemben Varga Vilmos, mellettem Páskándl Géza, a költő. Varga izgatott. Költők, Írók ülnek az asztalnál. Azt kérdezi, mi nem tetszett nekik? Hol, miben Javíthatna az előadásmódon ... Páskándl Géza a műsorfüzet fölé hajol és dedikálja. „Varga Vilmosnak, aki bebizonyította a lehetetlent: a Verset. Páskándl . . . Anno Domine: Ma." után Ennél szebbet, ennél többet nem Írhatott. Ez több a dicséretnél. Másfél órán keresztül egyedül a pódiumon verset mondott a színész. Lekötötte a hallgatóságot.. . Megszerettem ezt az embert, mert bátor és merész. A késő éjszakai órákban a kolozsvári utcákon kóboroltunk. Már három óra. Most indul a vonatom. Menjen! Nem érezzük, hogy aludnunk kellene. Egy szállodában lakunk. A hotelszobában üveg bor mellett folytatjuk a beszélgetést. Megismerem a nagyváradi színészt. Harminchét éves. Tizenegy éve színész. Eddig Temesvárott működött, nemrég került vissza — az édesanyja miatt — a szülővárosába, Váradra. S felidézzük a mindkettőnk számára oly „izgalmas" estét. A kortárs érzéseit akarta megszólaltatni, a kisemmizettséget, az akarást, a férfias hozzáállást, hogy szebbé tegyük az életünket. Nyolcszáz — ezer vers közül választotta ki azt a néhányat, amelyekkel izgatott és korbácsolt. .. Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár nevét említi. „Hazai vonatkozásban nagyon nagyok . . ." És Ana Blandianáról beszél. „A sötétben szavaltam. Az ember, amikor álmodik, behunyt szemmel álmodik .. ." „Szép, nagyon szép lány — teszi hozzá később. — Az ember nem is hinné róla, miiyen mély gondolkodású. Állandóan külföldre küldözgetik... És újra viszszakanyarodunk a „mondanivalóhoz". A válogatás kifejezi a művészi hitvallást. A humanizmus a főjegye. „Gyűlölöm, ami antihumanista. A békéért élek, az építésért, az emberért, a civilizációért ..." És mindezt napidíjért, tizennyolc leiért csinálja. Egy ebédért, vagy egy vacsoráért. „Es boldog vagyok, hogy hagynak . .." Csak hagyják! Mert az embereknek szükségük van rá. És a költőknek is, hogy bebizonyítsa a lehetetlent: a Verset! A hotelszoba ablakában állunk, és hallgatjuk a Szamos vizének zúgását. Csak hallgatjuk, mert kint még reggel hatkor is téli sötétség uralkodik. Érezzük, hogy áramlik a víz a medrében, előretör, még gátat is tör, ha kell, mint az ember, mert ereje erősebb a béklyónál... PETRÖCI BÁLINT