Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-28 / 50. szám, péntek

„á vasúiépítés az iparosítás epik alapköve!" HOZZÁSZÓLÁS A „FELSÖVEZETÉK ALATT PÁRKÁNYBA" CÍMŰ CIKKÜNKHÖZ Tekintettel arra, hogy komoly, probléma felvető hozzászólásról van szó, úgyszólván teljes egészében közöljük Hegedűs Lászlónak, a Kassai Gépészeti Ipariskola diákjának a levelét: Lapjukat, ha napközben nem is érek rá, de lefekvés előtt minden este átolvasom. A minap a Vasárnapi Oj Szót is elolvastam, és különösen a „Felsövezeték alatt Párkányba" elmű cikk ragadta meg figyelmemet. Az igazán fejlettségről tanúskodik, ha villamosítunk és motorosítunk, de vajon milyen véleménnyel vannak erről a nagykürtösi járás polgárai? Friss itt még a levegő. Igen, friss és koromtól mentes még a nagykürtöst járás levegője. Hétfőn reggelenként mégis túlzsúfolt autóbuszok szállítják a munkásokat más járások „kormosabb'" területeire. Vajon miért? Miért nem tart ott már ez a járás is, hogy villamosítaná a vasútjait? Miért olyan fájdalmas egy Nagykürtös környéki, de Kassán tanuló fiatalnak végigolvasnia a Vasárnapi Oj Szóban Dósa józseftői: „Felsővezeték alatt Párkányba" című riportját? Ha egy fiatal nagykürtöst a szakmájában akar dolgozni, miért kell szardiniás dobozhoz hasonló autóbuszon kilométereket utaznia? Miért érzi egy érettségiző fiatal, hogy a riport mottója („A villamosítás a vasút műszaki fejlesztésének egyik fő irányzata"

j csak a jövő mottója a kürtösi járásban? Miért tartanak magukénak még a járás lakói egy jókkal szerényebb mottót?: „A vasútépítés az iparosítás egyik alapköve!" Meddig kell még hallania a járás lakóinak: „Nincs gyár, nem lehet vasút! Nincs vasút, nem lehet gyári" A magam részéről azt ajánlanám, hogy a kormány a jövőben legalább a modernizálásra szánt 20 milliárd korona felét fordítsa egy új járás fejlesztésére, hogy egy-két év múlva ennek lakói is úgy tudjanak örülni vasútjainknak, gyárainknak, mint ma örülünk a Bratislava— Párkány között már felsővezeték alatt száguldó vilanymozdonyoknak. eny es arnye §k Névadó ünnepség Pelsőeön a polgári ügyeket intéző bizottság jó munkával dicsekedhet. A múlt év utolsó negyedében a rozsnyói járásban az elsők lettek. Ez a bizottság tagjainak odaadó munkáját dicséri. Tavaly huszonegy fiatal pár mondta itt ki a boldogító igent. Amint Volycskoné anyakönyvvezető mondta, csak egy pár esküdött templomban. A névadó ünnepségek is színvonalasak. Ennek tudható be, hogy a 30 gyermek közül 13-nak csak a nemzeti bizottságon volt „keresztelője". Nem feledkeznek meg a serdülő ifjúságról sem. A személyazonossági igazolványokat ünnepélyes keretek között nyújtották át, § az igazolvánnyal ellátottak nevét beírják az emlékkönyvbe. Tavaly 24 hetven-, illetve nyolcvanéves embert köszöntöttek fel. Három alkalommal búcsúztattak nyugdíjba menő dolgozókat, és hat ezüstlakodalmat tartottak meg* A polgári temetések száma 14. Gazdag tehát a polgári ügyeket intéző bizottság munkája. Nagy érdeme van a helyi nemzeti bizottság elnökének, Szmerek Gyulának, aki fáradságot nem ismerve segíti a bizottság munkáját. Dicséretre méltó az is, hogy illusztrált emlékkönyvükbe minden esemény belekerül. Van azonban a dolognak árnyoldala is. Az emlékkönyvbe a szövegek és a nevek — a magyar nevek is — szlovákul vannak beírva. Ki tudja, miért van ez így? Talán ilyen volt a felsőbb szervek utasítása? Bárhogy is történt, ezt mielőbb orvosolni kell! —né— Az átlagember elsősorban az árakon és a hiánycikkeken keresztül méri le népgazdaságunk helyzetét. Pontosabban: ez a két tényező nagyban hozzájárul a közhangulat kialakításához. Annak hangsúlyozása, ami van, amiben bővelkedünk, nem ellensúlyozza az emberek felháborodását, ha bizonyos árucikkekért hetekig — olykor hónapokig is! — hiába járjuk az üz1

leteket. A hiány oka gyakran objektív tényezőkkel magyarázható, s a megoldásra az illetég kesek legnagyobb igyekezete ellenére is hosszú ideig kell 8. várnunk. Főleg a nagyobb értékű árucikkekre gondolunk. 5* fgy van ez például a szén-, a ä bútor- és a rádiókészülékhiánnyal. Az ilyen esetekben a vásárlók aránylag megértőek, türelmesek, hiszen tudják, hogy a hibák orvoslása valóban huzamosabb időt követel. Am annál bosszantóbb, ha olykor kicsiség az, amit hiába keresünk. Például hetek óta hiánycikk a táskarádióba szükséges elem, a golyóstoll-betét, némely pamut fajták, bizonyos lábbelik és más „kicsiségek". Sőt, újabban már gyufa sincs! Mondani sem kell, hogy az ilyen „semmiségek" csak a látszatra azok, hiszen napról napra bosszankodunk miattuk. Azon sem csodálkozhatunk, hogy egyesek éppen az ilyen csekélységek miatt beszélnek vészjósló hangon gazdasági helyzetünkről. Olyanok is akad nak, akik a kedélyek szándékos felcsigázásának vélik az ilyen fogyatékosságok niegtűrését. Vagyis a konszolidálódás folyamatának szándékos fékezését látják benne. Egy bizonyos: a jelenleginél valamivel nagyobb rugalmassággal — pl. az áruelosztás jobb megszervezésével — sokat tehetnénk az ilyen bosszantó hiányosságok elkerülése érdekében. A jó közhangulat kialakításához nem kis mértékben hozzájárulhatnánk vele. Arra pedig manapság igazán nagy szükség lenne. -íE

nnek a riportnak az élményanyagát valójában még a múlt évtized derekán kezdtem gyűjteni. Annak a mozgalmas évnek az őszén, amikor hosszas vajúdás után ebben a Rima menti nagy faluban is megmozdult a föld, néhány nap alatt eltűntek a széles határban a mezsgyék, egybeolvadtak az évszázados küzdelemben verítékkel, könnye!, kuporgatással, kínlódással kialakult az egyén és a család társadalmi helyzetét azelőtt meghatározó parcellák. A palócföld lakői nem döntenek elhamarkodottan. Ha nem akarják meghallani, tízszer is eleresztik a fülük mellett a szót, hogy időt nyerjenek a megfontolásra. így volt ez akkor is, amikor a szövetkezet megalakulását szorgalmazták a faluban. Másutt már néhány éve gazdálkodtak vagy kínlódtak a közös gazdaságok, amikor végre a rlmaszécsi parasztok is engedtek a kitartó rábeszélésnek, és aláírták a belépési nyilatkozatot. „Próbáljuk meg azt a szövetkezetet, majd meglátjuk, mire megyünk vele" — vélekedtek. Ma is emlékszem egy aszszony szavainak lényegére, amit azokban a napokban mondott: „Ne most kérdezősködjön az elvtárs, hogy milyennek látjuk a jövőt, jöjjön el majd vagy tíz év múlva, s ha nem kaparom ki a szemét, abból megtudhatja, hogy bevált a közös Rimaszécsen." Középparaszt felesége volt az illető, harcias, szókimondó, korosabb asszonyság. Abból a fajtából való, aki ha kell, versenyre kel a munkában a legderekabb férfival ls. Most, ottjártamkor próbáltam megkeresni, de nem sikerült. Akkori jegyzetfüzetem, amibe a nevét bejegyeztem, rég elkallódott már, s az utca nevét, a ház fekvését sem tudtam felidézni, akárhogy is törtem a fejemet. Pedig biztos, hogy semmiféle veszély nem fenyegette volna a szemem világát. Legalábbis most már nem. Lehet, hogy a kezdeti viharos, széthúzásos időben egy-két kemény szót az én személyemmel kapcsolatban is elmondott volna. Pedig a véletlenül odakerült újságírónak csak annyi része volt a szövetkezet létrejöttében, hogy az irányelvekkel, meg a meggyőződésével összhangban elismerő hangon írt a szövetkezeti mozgalom újabb sikeréről. Akkoriban találkoztam Hegedús Lajossal ls, a szövetkezet mostani elnökével. Néhány szőra álltunk meg egy lankás domboldalra felfutó dűlőúton. Körülöttünk pezsgett a határ, az újdonsült szövetkezeti tagok lófogatú ekékkel keresztbe szántották az időtlen idők őta hosszában megművelt nadrágszíjparcellákat, egyetlen nagy taggá olvasztva össze a domboldalt. Ha jól emlékszem, arról beszélgettünk akkor, hogy ilyen szorgalmas emberek munkájának minden bizonnyal meglesz az eredménye. M

ost itt ülök a jól fűtött irodában,, amely az emeletes szövetkezeti házak egyikében kapott helyet. Szemben velem, az asztal másik oldalán e zömök testű elnök hajol egy iratcsomó fölé. Nem vastagabb az egy középiskolás diák irkájánál, a benne feltüntetett adatok azonban több száz ember igyekezetének eredményéről, egy nagy gazdaság egész évi munkájáról adnak számot. — Az időjárást tekintve rossz év volt a tavalyi — jelentette ki az elnök. — Ami azonban a gazdálkodást Illeti, azt mondhatom, ennél rosszabb esztendőnk ne legyen soha. Belelapoz az iratokba, hogy néhány adattal támassza alá szavait. — A szélsőséges időjárás ellenére gabonafélékből minden eddiginél nagyobb hektárhozamot értünk el. Búzából harminckét mázsa, árpából harminc mázsa volt az átlag A kukorica sínylette meg leginkább az aszályt, nem adott többet húsz mázsa szemnél hektáronként. A cukorrépa ezzel szemben jól bevált, a háromszáznegyvenhárom mázsás hektárhozammal elégedettek lehetünk. Összehasonlításképpen előkotorta a poros iratok közül az öt év előtti kimutatást. Búzából akkor tizenkilenc mázsát, árpából huszonöt mázsát, cukorrépából kétszázkilencvennégy mázsát termett egy hektár. 19ö3-ban a növénytermesztés egymillió ötszáznyolcvanhárom ezer korona bevételt eredményezett, viszont 1968-ban a hárommillió koronát is meghaladta a növénytermesztés árutermeléséből eredő bevétel. Az összevetés is azt bizonyítja, hogy egyre inkább kidomborodnak a nagyüzemi gazdálkodás előnyei. Az új irányítás feltételei ezt még szembetűnőbbé teszik. Nem akarom az olvasót számadatokkal untatni, miképpen csökkentek az évek folyamán a termelési kiadások, s hogyan növekedtek a bevételek. Csupán annyit említek meg, hogy fél évtizeddel ezelőtt a négymilliót nem egészen másfélszázezer koronával haladta meg az összbevétel, most meg a hatmilliót is több mint fél millió koronával túlszárnyalták. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy az utóbbi évben számottevően emelkedett a szövetkezeti tagok jövedelme. Az öt év előtti tizennégy korona helyett tavaly huszonhat koronát fizettek ki munkaegységenként, az évzárón pedig minden ezer korona kereset után még nyolcszáz korona részesedés ütötte a tagok markát. A minden megkeresett ezer korona után járó egy mázsa termény helyébe pedig száznegyven kilogramm természetbeni járandóságot szállítottak a szövetkezeti tagok kamrájába. Uem kétséges, hogy a szö" ' vetkezetlek elsősorban ez utóbbi adatok alapján ítélik meg, hogyan vált be Rimaszécsen a közös gazdálkodás. Valamikor azt tartották a tagok, mindegy, hogy mennyi termése van a szövetkezetnek, az ő járandóságukat az nem befolyásolja. A mostani gyakorlat megmutatta, hogy nem mindegy, mennyit termelnek, mert a többől nagyobb mennyiség jut nekik is. Ez pedig nemcsak anyagi pluszt jelent, hanem bizalmat is. A tagoknak a szövetkezet jövőjébe vetett bizalmát, amelyben létalapjuk kezességét látják. Nem az újságíró sütötte ezt ki, hanem egy idős szövetkezeti tag, Jacko István öntötte szavakba: „Ma már megvan a bizalom! öt éve még alighogy kicsépeltük a gabonát, már odaálltak az emberek a zsákokkal, hogy gyerünk, mérjük ki, ami nekik jár. Most azt tartják, hogy jó helyen van a termés a közös magtárában. Ök a részüket biztosan megkapják. Az előieg nagyságának megállapításakor is úgy vélekedtek sokan, hogy elég lesz most is tizennégy koronát kifizetni munkaegységenként. A többit majd megkapják az év végén." Minden bizonnyal az is elősegítette a bizalom megerősödését, hogy az utóbbi két évben teljesen kifizették annak az állatállománynak az értékét, amit a szövetkezeti tagok annak Idején a közösbe beadtak. A bizalom megszilárdulárs mellett a további javulás elérésére való törekvés is megnyilvánul. A legilletékesebbek egyikének, Murányi Lajos állatgondozónak szavait idézem ezz^'. kapcsolatban. „Az a mi legnagyobb problémánk, hogy kétezerötszáz liter tejet kellene fejnünk évi átlagban egy tehéntől, mi meg csak ezernyolcszáz litert fejünk. Pedig jobb hozzáállással javítani lehetne a helyzeten. Akkor nem lenne arra szükség, hogy a növénytermesztés tartsa el az állattenyésztést. Szerintem bennünk is van hiba, de azoktól is nagyobb odaadásra lenne szükség, akik a munkánkat irányítják; jobban meg kellene követelniük a feladatok elvégzését." Az állattenyésztésben valóban jelentős problémák várnak megoldásra. Objektív és szubjektív okokat kell leküzdeni. Az elnök szerint az keliene leginkább, hogy mindenki „beleadja a szívét a munkájába". Ez az igazi jó eredménynek nélkülözhetetlen megalapozója. Rimaszécsen nincs nagy hagyománya az állattenyésztésnek, a gazdák itt azelőtt főként csak a bikaborjak hízlalására fordítottak nagy gondot, meg a kertészkedésre. Ez utóbbi most is egyik lényeges bevételi forrása a szövetkezetnek. Perjési József, a kiváló kertész, meg a fülem hallatára „aranykezűnek" titulált asszonyok tavaly is több mint háromnegyed millió koronával bővítették a gazdaság bevételét. Az állattenyésztésben az említett „hagyományon" kívül az is erősen befolyásolja az eredményeket, hogy a sertéstenyésztésben az állatok rosszul hasznosítják a takarmányt. Az ól építészeti megoldása nagyon rossz. Nyáron a hőségtől, télen pedig a hidegtől szenvednek az állatok. Az egyedenként elért napi huszonöt dekás átlagos súlygyarapodás igen csekély; egy kilogramm sertéshúst öt és fél kiló takarmányból állítanak elő, márpedig, a termelés akkor lenne rentábilis, ha ezt a menynyiséget legalább másfél kilogrammal csökkentenék. Sokat töprengtek a helyzet megjavításának lehetőségén. Kialakult már a terv, amely minden valószínűség szerint meghozza a várt eredményt. Három szövetkezét összefogásával nagy, korszerű sertéshizlalda építését tervezik ezernyolcszáz állat számára. A mintegy ötmillió koronás befektetést igénylő vállalkozásban a terv szerint Rimaszécsen kívül a serkel és a gömörpanyiti szövetkezetek vesznek részt Az állattenyésztésben derék emberek dolgoznak. Ha igazin nekifekszenek a munkának, nem kétséges, hogy átsegí*"' a nehézségeken a részleget. Erős, stabil a rimaszécsi ™ szövetkezet, mégsem dicsekedhetnek azzal, hogy a munkaerő-utánpótlás kérdése már megoldódott náluk. Míg sok kisalföldi, csallóközi szövetkezetben a jelentkezők felvétele okoz gondot, addig ezen a vidéken, főként a fiúk még ma sem nagyon pályáznak a mezőgazdaságba. A gyerekek száma amúgy is kevés a parasztcsaládokban, és a felserdülők nagy része más életpályát választ, annak ellenére, hogy a szövetkezetben anyagilag sokkal kedvezőbb feltételek mellett dolgozhatna. Mezőgazdasági iskolákba sem igen tudnak jelentkezőket szerezni, pedig a szakképzettség elengedhetetlen követelménye az intenzív gazdálkodásnak. Más vidékről kell szerezni szakembert. Két fiatal mérnök is eljött ide hegyvidéki szülőföldjéről; egyik a növénytermesztést, a másik pedig az állattenyésztést vezeti. Lakást biztosítottak számukra, jól érzik magukat itt, a magyar nyelvet is elsajátítják. Albert Černík agromérnökkel beszélgetve a többi között ezeket jegyeztem fel szavaiból: „Öröm az ilyen rőnán a munka. Itt megláthatja az ember munkája eredményét. Kifizetődő lenne, ha az öntözést minél több szántóföldi kultúrára kitér.esztenék. Érdemes lenne ezt mérlegelni. Derék, igyekvő emberek élnek itt, jő velük dolgozni. Amit kifogásolok,' az a kulturális és a társadalmi élet teljes hiánya. Márpedig nemcsak azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy élhessünk." Az eredmények minden évben a szövetkezet és a mezőgazdaság életképességét bizonyítják. Ez kétségkívül Rimaszécsen is megoldja majd a szakemberképzés és a munkaerő-utánpótlás problémáját. GÁL LÁSZLÓ