Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-23 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

I a mikor a Guayanák fölött f-\ átrepültem, felhőtlen volt az ég. Körös-körül beláthatatlan erdő terült el, egyhangú, unalmas, deprimáló erdő, amely valahol a látóhatáron túl ködbe veszett. Az óceán partfához közeledve még egy érdekes látvány fogad: a nyílt óceán világos türkizkék színű vize a part mentén barnás árnyalatot kap. E sáv tíz meg tíz kilométeren át vonul a part szélén, s a víz elszíneződését az Amazonastól az OrinocÓtg az óceánba ömlő guayanal folyók okozzák, mert sok-sok millió tonna agyagot, homokot és kavicstörmeléket sodornak magukkal a tengerbe. CAYENNE A francia-guayanai főváros, Cayenne repülőtere inkább egy vidéki városka aeroklubJának kifutó pályájára hasonlít. Látszólag takaros fabódéban bonyolítják le a vámvizsgálatot — a tákolmány mögött őserdő húzódik. Alkonyatkor érkeztünk. Itt este hatkor hirtelen száll le az éj, hisz majdnem a 0 szé- • lességi fokon vagyunk, ahol az évszaktól függetlenül két egyenlő részre oszlik a nap. A város földrajzi helyzetéből következik az is, hogy a Hold nem függőlegesen, hanem vízszintesen helyezkedik el az égen. Ogy tűnik, Cayenne a föld szintjén terül el. Derékszögben kereszteződő puszta utcáinak szélessége még alacsonyabbá teszi a házakat. Georges barátom, aki a repülőtéren fogadott, óvatosan kikerüli a sötétben láthatatlan kerékpárosokat és lefékez egy sárga villanysorompónál, amely egyetlen a városban, egyetlen az egész országban. Elmerülök az alig 35 000 lakosú ország 17 000 lakosú fővárosának kis világában. Nem sokáig élvezhetem az ismeretlen turista szabadságát. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Íziben nevezetesség lettem, mert miattam három-négy álöltözetű rendőr állandóan látogatta a Palmist Szállót. Itt nem lehetnek titkai az embernek, még a „titkosügynököknek" sem, ezt talán csak egy Mars-lakó nem fogja fel. Ahol vendég voltam, vagy akikkel szót váltottam az utcán, ki voltak téve a rendőrség zaklatásának. Azonnal megjelentek a hívatlan vendégek, s első szavuk ez volt: „Mit mondott önöknek?". A VIDÉK A Lossa csatornát brazil halászbárkák, zsangadák lepik el; nagyon hasonlítanak a spanyol karavellekre. Legénységük többé-kevésbé Illegális kereskedelemmel foglalkozik. Nemegyszer javasolták, hogy interjúvoljak meg csempészeket — a csempészet Itt ugyanis megszokott hétköznapi mesterség. Vezetőik a cayenne-i elit tiszteletben álló előkelőségei. Egy vérbeli guayanai, hát még cayenne-i két dologtól sohasem tud megválni — fegyverétől és késétől, amely arányait nézve (43—65 centiméteres) kardnak is beillik. Ezzel a hónaljban, tok nélkül hordozott késsel vágnak ösvényt a rengetegben, nyitják fel a kókuszdiót és nyírják a gyepet. A vadászatot nem korlátozzák semmiféle szabályok. Egy munkás keresete alig éri el a 300 frankot, Így aztán a vadászat sokkal hozzájárul a munkáscsaládok kosztjához., A KOUROU Egy óriási móló építését már megkezdték. A bázisra később kerül sor. Az út mentén luxusvillákat építenek a mérnököknek és barakklakásokat kétezer kolumbiai munegy városi za) azonban még innen ls a dzsungel mélyére űzi a vadakat, a beszennyezett víztárolókban pedig pusztulnak a halak. Az emeletes házak tetői feltűnően hasonlítanak a klnal háztetőkre. Teljes az illúzió, ha az ember a szatócsboltok, irodák feliratait olvassa: Csan Hin-ven, újdonságok, vagy Ho Kon-csín, vámügynökség, vagy Csun I.un, export-import. Azelőtt szíriaiak és libanoniak a szatócsboltok tulajdonosai voltak. Most a ayenne-i kereskedelem teljesen a kínai telepesek kezében van. Több száz kilométert utaztam be Guayanában. Jártam a csendőrvárosban, a Tigris katonai táborban, egy amerikai rákfeldolgoző gyárban, amely teljes kapacitással dolgozik, ugyanakkor hasonló francia özem közvetlenül felépülése után csődbe jutott, laktam a fényűző Montabo Szállóban, amelyből páratlan kilátás nyílik Cayenne-re, csak azt nem tudom, mire kellett, hisz turisták itt ritkán fordulnak meg. Virradatkor kell elindulni, ha az ember az ország második legnagyobb városába, Saint Laurent du Maroniba akar jutni. Útközben ugyanis menetrendszerű kompjárattal kell átkelnünk egy folyón. Első megállónk Larivo város a Cayenne folyó partján. A második Kourou város. Itt tervezik egy francia kozmikus bázis építését. Megjelölt területéről tucatszámra telepítettek ki családokat. kásnak. A kozmikus bázis fó üzlet a helyi hatóságoknak. Ettől remélik az ország gazdasági fellendülését. Kourou lakossága az építkezés idején hatezerre szaporodik (jelenleg csak 600 fő). A hatóságok nem is leplezik, hogy kolumbiai munkásokat akarnak alkalmazni, mert az építkezések után szélnek ereszthetik őket, viszont a helybeliek munka nélkül maradnának, s ez problémát okoz. Szinte hihetetlen, hogy Ilyen problémák legyenek egy olyan országban, amelynek lehetőségeit még ki sem aknázták, ahol a lakosság sűrűsége mindössze 0,4 fő négyzetkilométerenként. A különféle kutatási és hasznos célokat szolgáló mesterséges holdak felbocsátására szolgáló bázis eszményi fekvésű. A legnagyobb pontosságot és minimális üzemanyagfogyasztást biztosítja. A Jelek szerint az építkezés nem hadászati jellegű. De ki tudjál? Viszont De Gaulle-nak sokkal előnyösebb, ha itt, a latin-amerikai földrész küszöbén emeli tekintélyét, mintsem atombombával hadonászszék. A bázist egy tudományos kutatóintézet fogja irányítani. Terveit ugyan nem tartják titokban, de mit ad ez az építkezés Francia Guayanának? Semmit. HALÁLRA ÍTÉLT VÁROS Kourouban 1763-ban esztelen gyarmatosítási kísérletet tett Choiseul-Praslin herceg, aki a Szűzföldeken feudális rendszerű faluközösségi társadalmat akart kialakítani. Bizonyos De Chanvallon vezetésével 12 000 embert Indítottak útnak ide, hogy létrehozzák a földbirtokos urak és a paraszt rabszolgák társadalmát. A kezdetleges felszerelésű emberek hamar elcsüggedtek, és Chanvallon ágyúkkal akarta „fellelkesíteni" őket. Az ágyúkra azonban nem volt szükség, mert a sárgaláz tömegével pusztított a telepesek körében, s az életben maradt ötszáz ember nagy nehézségek árán átvergődött San Salvador szigetre. Kourou paradicsomi világa elkendőzi annak a bestialitásnak a nyomait, amelyet hivatalosan a „vidék meghódításának" neveztek, a valóságban azonban nem volt más, mint a foglyok irtásának szadista rendszere. Salnt Laurent-ban ma is létezik kényszermunka. A fegyenctelep a magas táborral kezdődik, amelyben tömegesen pusztultak a Madagaszkárról elhurcolt fegyencek, s az elhanyagolt tömegtemetővel végződik. A város mindjárt az első pillantásra furcsának tűnik. Széles utcái néptelenek, olyan a környezet, mint valamilyen nyugati rémfilmben. Valaha volt itt élet, az életnek különös formája, ma már semmi sincs. A házakat fegyencek építették, de a téglákat kötő cement olyan silány, hogy ha az ember a falnak támaszkodik, ráomolhat az építmény. A házak körül annak idején virágok nyíltak, melyeket a fegyencek gondoztak. Most elburjánzott a gaz. Pedig másfél-kétezer ember ma ts lakik itt. Hihetetlen, hogy ugyanazokban a barakkokban laknak, amelyekben valaha a fegyencek éltek. A Franciaországból Jött közigazgatási tisztviselők a főfelügyelők monumentális villáit foglalják el. Ok alkotják a helyi arisztokráciát. Gyűjtik a pénzt, s arról álmodoznak, hogy egyszer legyen valahol Dél-Franciaországban saját házuk. A sűrű bozótoson keresztül hatalmas kaput pillantok meg. A központi -fasor mentén épült téglabarakkok önkéntelenül Auschwitzra emlékeztetnek. Emberek laknak itt — a fegyencek celláiban. Néger gyerekek vashordót görgetnek. „Erdei négerek" településén vagyunk, ök azoknak az utódai, akik a rabszolgaság elől az őserdőbe menekültek. Félnomádok, akiket egyszer sem vettek nyilvántartásba népszámláláskor, akiket a félelmetes helyi csendőrök erőszakkal hurcolnának az urnákhoz, valahányszor a hivatalos képviselőjelöltet bukás fenyegeti. Az Amícal- bár rémséges vendégszobájában lázálmok gyötörtek. Szemem előtt a Saint Laurent-ban átélt utcai jelenetek játszódtak le. Eszembe jutottak az elviselhetetlen drágaságra panaszkodó emberek, a fiatal guayanai, aki Párizsban fejezte be tanulmányait, de itt ajtót mutattak neki, a városi közigazgatás nem tartott Igényt a müveit fiatalember szolgálataira. Felidéződött a volt fegyenccellák lakóinak képe: vágóhidat nyitó volt Idegenlégiósok, akiknek tanítómestere egy szökött náci... Szörnyű lelkiállapotban hagytam el a várost: egyenlővé kell tenni a földdel, hogy új város emelkedjék a helyén, s a kényszermunkának még a híre is kivesszék .. . Tiebeau úr 40 éve él Guayanában. Aranyásó. — Nem tudom, kicsoda ön, uram, de nyílt leszek. Azelőtt háromezer aranyásó volt itt, s évente 20 tonna aranyat adtunk az államnak. Hat-kilenc hónapig is elvoltunk a hegyekben, míg megtelt a zsebünk aranyrögökkel. Most meg vannak legények, akik egy-kettő színarannyal térnek vissza. Guayana gazdag országi Tele van arannyal. Van bauxitja — látja, milyen vörösek nálunk az országutak —, van olaja. Ám eltűntek az aranyásók, megszűnt a kereskedelem. Eltűnődtem. Tényleg olyan gazdag ország Francia Guayana? Akkor miért nem telepítik be? Miért éri annyi megpróbáltatás ezt a földet?