Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-23 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

m; I

ég a rendőrök is álmosan dideregtek azon a reggelen, pedig bokáig érő bundában voltak, gyomrukban rőt lánggal égett a rum, s hol volt még a tél, hogy fázni kellett volna. — Te csak aludj. — mondta anyám. — Majd beengedem a Zsolit és játszhatsz vele, ha felébredtél. Ne nyafogj nekem I De én azért tovább nyűgösködtem, s amint megzörrent az ablak, kiugrottam az ágyból hosszú hálóingemben, és a függöny mögül néztem Nevenkát, amint a félliter tejet tölti ki az ablakba tett kék fazékba. — Most lesz, hét órakor? — kérdezte anyám, s a lány nem felelt mindjárt. Jobb lábát felhúzta, térdben behajlította, odatámasztotta a csillogó bádogkannát, és úgy öntötte ki a tejet. Az eperfa föléje hajolt leveles lombjával, az egész lányból nem látszott más, csak fején a fehér kendő és a vállán egy kis darab a kék blúzból. Most megint csupa nevetés csengettyűzött a szavaiban, és Kutyánszki Pál mégse lehetett valami gyakorlott gavallér, mert jól láttam homlokán a gyöngyöző verejtéket. Olyan zavarban volt, mint aki érzi, hogy itt rajta nevetnek, s még a szeme is kidülledt, amikor felállt és a bokáját összeütve azt mondta halkan. — Nem mind a hatnál, kisztihand! Ó, dehogy! Csak nagysádhoz jöttem. — Nahát, ez igazán megtisztelő — incselkedett vele tovább anyám olyan elérhetetlen messzeségből, hogy az őrmester úr egészen kicsi lett, s nem győzte törülgetni homlokáról az izzadságot Éreznie kellett, hogy itt aztán igazán szégyenben maradt, ezért nem is mondhatott mérgében gőgösen mást, amikor anyám odatett az asztalra négy darab sült tököt: — Köszönöm, nem élek vele! Egy ideig még feszengett a széken, de mint aki fel se veszi, hogy hoppon maradt, könyedén pattintott egyet ujjaival a pitiző Zsoli felé, tőlem pedig megkérszemét, úgy karolt bele apámba, egészen megfeledkezve róla, hogy katona nem járhat karonfogva, mert igen hamar feltűnhet egy sarzsi. Este apám leszámolta a hatszáz koronát, amit a Szűcs úrtól kapott zsebpénzéből gyűjtött össze, anyám mindjárt a keblébe rejtette, s úgy jöttünk haza a zsúfol* vonaton, hogy nemsokára ott lakunk a leánderes házban s vasárnap délután megnézzük magunknak azokat az egyenruhás gimnazistákat a Marczibányi téren. — Aztán szalutálj nekem, ha lótszl — mendta anyám és nevetett. Szóval, ő is azt akarta, hogy tiszt legyek. Hát akkor mi a baj itt? Kutyánszki úr látogatása mindezt homályba borította most, és Nevenka dühös válaszát sem értettem, míg anyám egyre azt hajtogatta, hogy az akasztás nem gyereknek való látvány. Mégse maradok itthon a kutyánkkal. Az udvarra már mind kicsődültek a lakók. Makk Asz pálinkát töltött barátjáHERCEG JÁNOS (Jugoszlávia) — Nem tudok én semmiről, — felelte végül és felnézett ránk, szinte haragos arccal. — Nekem ki kell hajtani a tehenet a járási legelőre, anyám beteg, apám szántani ment Isten vele, nagysága ! — Hát tehetünk mi róla, mondd? — hajolt ki anyám az ablakon a lány után, és még valamit kiáltott, amit én nem értettem. Zsoli a küszöbön ült két mellső lábával pitizve és a szájából kilógott a piros nyelve. — Mars ki! — szólt rá anyám, s talán még bele is rúgott mérgében, mert közben elfelejtette, milyen szerepet szánt a kutyának, ha jómaga elmegy s engem itt hagy egyedül. — Mintha én legalábbis tehetnék róla, úgy nézett vissza rám. Láttad? Én ugyan nem néztem ki Nevenka után, csupán a papucsa sietős kopogását hallottam, de egy kicsit azért engem is megijesztett, hogy ilyen barátságtalan volt az a lány, pedig máskor tele szájjal szokott ránk nevetni reggelente, még olyankor is, amikor nem csörrent meg az a két hatos a fazék födelén, mielőtt beöntötte volna a tejet. Mert volt úgy, hogy az a két hatos is hiányzott anyámnak, mivel a szombati kifizetést a zsákvarrásért a következő hétre halasztotta Kutyánszki Pál, a pödrött bajuszú őrmester, aki a hadiraktár parancsnoka volt. De illemtudó férfi lévén, egy ilyen pénztelen szombaton este megkopogtatta a konyhánk ajtaját Kutyánszki úr, és miután mély, bőgőbika hangján megkérdezte előbb odakinn, szabad-e, máris ott ült a sparherd mellett keresztbe tett lábbal, s nadrágja szárán urosan végigfutó keskeny, piros sávval, mert erre az alkalomra tetőtől talpig extrába öltözött és a bajuszát is folyton simogatta, emeletes sapkáját a térdén hintáztatva, ahogyan a tiszt urak szokták, és így szólt: — Nagysád, én nagyon röstellem, hogy vételezés nélkül maradtam ezen a héten megint. De az anyjukba az istent azoknak a pajeszos számvevőknek, hogy nem tudták kisürgetni azt a kis pénztl Mert én hiába is pofázok, kezicsókolom, hogy itt állok hat darab hadiaszszonnyal, az mind várja azt a csekély napszámot, oda se fütyülnek azokl Azért is jöttem most kegyedhez, hogy elnézést kérjek. Remélem, megbocsát nekem ... — Jaj, nem is tudom, mivel kínálhatnám meg, tiszthelyettes úr — kiáltott fel anyám, és úgy nézett körül a konyhában, mintha méteres kolbász lógott volna egy szögön legalábbis, a sarokban meg ott állt volna csapra verve egy kis hordó sör, s neki nehezére esne eldönteni, mit is tegyen előbb a váratlan vendég elé. De csakhamar bánatos lett a hangja: - Higgye el, tiszthelyettes úr, hogy a hat hadiasszony között talán egy se olyan szegény, mint én. Múlt héten volt itthon a szegény uram, és mindent elvitt. De mondja, mind a hat asszonynál levizitel még máma este a tiszthelyettes úr? dezte, mi leszek, ha nagy leszek, azzal összeverte cúgos cipője sarkát újra, és ott se volt már. — Menjen a fenébe a disznó — jött vissza anyám a kaputól, ameddig Kutyánszki Pált kikísérte. — És miért mondtad te ennek a hülyének, hogy főhadnagy leszel, ha nagy leszel? Micsoda butaság ez megint? Az udvarról behallatszott a pereces Györgyvánszky Ferdinánd asztmás köhögése, mert a felesége paprikát szitált az eperfa alatt, amitől kaparós lett az esti levegő. Makk Asz, a facér asztalos pedig a hátsó lakásban szájharmonikán játszott a feleségének egy pesti dalt, de mivel a dallam maga nem volt teljesen kielégítő, minduntalan elvette szájától a hangszert és belevonított a sötétbe: Bözsi ne sírjon, Bözsike,.drága, feledjen el. Két dolgot kellett volna tisztázni akkor este. Először azt, hogy apám a múlt héten itthon volt, és mindent elvitt. Mert ebből egy szó sem volt igaz. Ellenkezőleg, mi voltunk fenn nála, s miután anyám kiárulta a két zsák káposztát a nagycsarnokban, amit felvitt, egy szép spánglis cipőt vett magának a Margit körúton, szemben a gázgyárral, ahol apa őrségen volt, délután meg kimentünk Óbudára, megálltunk egy kis ház előtt, amelynek rácsos ablakába cédula volt kitéve, s apa akkor azt mondta: — Na, látod, ez az a ház, amit Szűcs úr megvenne minekünk, ha vége lesz a háborúnak, s ittmaradnék nála. Részletre lefizetném neki. Igazán kis ház volt, mélyen a földbe süppedt, de kapuja fölött jobbról és balról két angyal fogott egymással kezet, s mielőtt az ember benézett volna az ugyancsak mélybe merült udvarra, ahol egy leszúrt disznó lógott éppen kétfelé vágva, s fehér kötényében a hentes forgolódott körülötte, előbb a piros dézsába állított leánderen akadt meg a tekintete. — Még a villamos se hallatszik ide, ha végigszalad a Lajos utcán — mondta apám. És tíz év alatt lefizetném én ezt a házat, ne féljl Ha minden héten leszállítok neki egy klubgarnitúrát, még eiőbb. Most ugyan csak vacsorát ad azért a négyórai munkáért, borravalót, meg villamospénzt, de azért rendes egy zsidóember, meglátod, jól járok vele. És azt mondja, kire hagyná a műhelyét, ha egyszer meghal . .. Ez lett volna az egyik dolog, ami megvilágításra várt. Óbudáról gyalog jöttünk vissza, s mielőtt kiértünk volna a Margit körútra, apám megállt egy nagy selyemtéglás épület előtt, ahol éppen felsorakoztak az iskolás gyerekek. Csupa kis katonatiszt, fehér kesztyűben, feszes nadrágban, csákóval a fején. — Ide Íratjuk majd a gyereket jövőre I — sóhajtotta anyám és lehunyta a nak, Kekez Tunának, aki oly tüneménye* gyorsasággal hörpintette ki a talpas poharat, hogy a fehér asztalos nem is tért mindjárt magához az újabb töltéshez. — A gyerekeket is hozzák magukkal I — adta ki a jelszót Kekez Tuna, mint egy főrendező, mire anyám elhallgatott, s így történt, hogy az egész házban nem maradt más, csak a nyiszlett sárga kutyánk, a Zsoli. Kinn az utcán már csapatosan tódult a nép a városháza felé, pedig még hat óra se volt, és Kekez Tuna még egyszer elkiáltotta magát: — Csak jöjjenek a gyerekek is, hadd legyen még nagyobb a zrí. — Az este már ácsolták az akasztófát — mondta a pereces, és nekünk semmi okunk nem volt kételkedni a szavában. O hozta mindig a városi híreket, és mindent előbb tudott, mint más. De a városháza előtt nyoma se volt a bitónak. A kockaköves téren is csupán Kekez Tuna népe, a Militics utca lakossága tolongott, s mivel jobbára asszonyok és gyerekek vonultak fel, a subás rendőrök nem tudták elhatározni magukat, hogy kardot rántsanak. De mintha a hajnali ébresztésben Kekez Tuna korántsem lett volna egyedül, egyszer csak egy katonaruhás legény lovagolt a térre, nyereg nélküli fehér lovon, zubbonya, gallérja kigombolva, fején báránybőr sapka, s miközben lova hátrafelé táncolt egy félkört, a legény nagyott kiáltott: — Emberek! A kaszárnyában lesz a kivégzés! Azzal megugratta lovát és elvágtatott a Bajai út felé, a csődület meg úgy követte, hogy Kekeznek ideje se volt leszidni a perecest, amiért így becsapott minket, máris tovább kellett vezényelnie: — Hét óra előtt ott leszünkl Majd megmutatjuk nekik, hogy abból a halálból nem lesz semmi. Tegnap láttam a Prokópy tanár urat a megyeházára menni. Vége a háborúnak. Mit akarnak még? Gyerünk, emberek! A kocsiúton mentünk, pedig a Bajai út mindkét oldalán elég széles a járda, de erre most senki se gondolt A mellékutcákból különben is tódultak az emberek, s bár nem ez volt az első halálos ítélet a városban, most mégis úgy vonultunk, mint a tüntetők. Mert ömlött a nép mindenfelől, inkább vidáman, mint gyászos kedvvel, még „zsiviózást" is hallani lehetett. KI tudta volna megmondani, mit éljeneznek ebben a hajnali vonulásban ... £s az egyik utcából egyszerre feltűnt Nevenka fehér kendője. Megfeledkezett, úgy látszik, a tehenükről és arról, amit mondott, hogy semmit se tud. Mosolyogva nézett felénk, és én szerettem volna, ha csatlakozik hozzánk, ahogy ismerősökhöz ülik. De én a gyerekek csoportjában voltam, neki meg ott voltak a barátnői, a szomszédaL A fenyves tele volt emberekkel. Ott derült ki, hogy nem egy ilyen vezér van közöttünk, mint Kekez Tuna. Mert alighogy kiértünk, egy termetes fiatalember, bocskorban és ingujjban, pedig már ősz volt és hideg, felállt a sétány egyik padjára, s mint a karmester, aki beinti a dalosokat, felemelte a karját és úgy kiáltotta: — Le a háborúval! Olyan kórus még nem volt, ahogy mi ordítoztunk utána. Kekez Tuna kihúzta farzsebéből a forgópisztolyát, hogy belelőjjön a levegőbe, de az a hosszú legény leugrott a padról és kicsavarta a kezébői a revolvert. — Bolond vagy? — meredt rá keményen. — Egyelőre még több a puskájuk. Várd ki a végét! Nem sokáig tart A kaszárnya vaslándzsós kerítésén belül akkor álltak fel négyszögbe trombitaszó és dobpergés között a katonák. — Most fogják kivezetni szegény zöldkáderest. A szeme be lesz kötve egy fehér kendővel, s két keze hátraszorítva, majd meglátják — jósolta Kekez Tuna, mint aki az ilyesmiben már elég járatos. De jóslata ezúttal nem vált be. Igaz, berekedtünk a nagy kiabálásba, a paprikás kofa rosszul is lett, mert szív is kellett ehhez a jelenethez, nemcsak száj, és azzal neki valami baja volt, az ura nem győzte legyezgetni. Anyámat is elfogta a rémület, a nevemet kiabálta a tömegből, de én akkor egyszerre nagy fiú lettem, ottmaradtam a pajtásaim között, csak fölényesen feleltem neki, hatgy ne féljen, már vége az egésznek. Szóval, nem lett emberhalál azon a kaszárnyaudvaron. Legalább akkor reggel nem. Nyolcra járt már az idő, s az iskoláról meg is feledkeztünk, amikor kinyílt a vaskapu mindkét szárnya és megjelent előttünk sápadtan az a zsakettes úriember, akit Kekez Tuna említette, t beszélni kezdett. Hogy mit mondott, én nem tudom, de dalba fogtunk megint mindannyian, s elindultunk most már a járdát is elárasztva, hazafelé. Otthon aztán Makk Asz elővette újra azt a zöldhasú pálinkásüveget, s aznap délelőtt részeg volt az egész ház, az egész utca. — Csak azt sajnálom, hogy nem durranthattam párat! — sóhajtotta Kekez Tuna, aki úgy úszta meg a háborút, hogy még a pisztolyát se süthette el ártatlanul, nemhogy a fronton lövöldözött volna. Igy múlt el a nap, éneklésben és kiabálásban. Szállási legények jelentek meg az utcán minduntalan lóháton, fehér törülközőt fújt a szél a nyergük alatt, mint a lakodalomban, s anyám se ment el a zsákvarró üzembe az öt hadiasszony közé, hanem kihajolt az ablakon, s az utcát nézte, amely hol elcsendesedett, s egy lelket se lehetett látni benne, hol pedig hangos kiáltással éljenezte a nép a kiskapukból a lovas legényeket. Mi, gyerekek rongylabdát rugdaltunk a fűben, észre se vettük, hogy Nevenka is elindult az ünneplő város felé. Most nem volt kendő a fején, de a haja kisütve, nem tarka harisnyában volt, hanem arannyal szegett topánkában, hímzett kötényben, kezében egy piros rózsaszálat forgatva, s amikor az ablak alá ért, kihívó mosollyal nézett fel anyámra, mintha csakugyan haragudott volna rá valamiért és halkan énekelni kezdett: Magyárica, zsaloszna ti májka, Odszad moras biti szrbiljánka ... Anyámnak lángba borult az arca, még az az éles fehér csík is megpirosodott a fején, amely sűrű haját kettéválasztotta. — Na várj csak, na megállj! — kiáltotta a lány után, de az vissza se nézett, rakott szoknyája tempósan libbent a lába körül. De nem sokat mérgelődhetett, mert amint visszafordította a fejét az utca másik vége felé, máris elkiáltotta magát megint, de mostan sikoltás hangon, boldogan: — Apád jön! Nézd, ott jön szegény apád! A vasút felől csakugyan megpillantottam apámat, aki nemrég leánderes házat ígért nekünk Óbudán. Most civilben volt, gyűrött ruhában, hóna alatt újságpapírba gyömöszölve a motyója, mint egy vándorlegénynek. O Is csak azt tudta mondani, hogy vége a háborúnak. Mi ott az utcán ölelkeztünk, meg sírtunk és nevettünk mind a hárman. Én kíváncsi voltam, mi van a csomagjában, mit hozott? Feltéptem az újságpapírt, s egy megszáradt fehér félkenyeret találtam, mást nem is hozott, csak ezt a fél cipót. — Soroksári kenyéri — mondta odabenn csendesen. — Űtközben szereztem ezt a fél kenyeret — Szelíden mosolyogva nézett ránk és sóhajtva mondta: — KI tudja, mikor eszünk megint ilyen jé kenyeret ezután.