Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-23 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

CSELENYI LASZLO PÁRIZSI LEVELE rod a! o m ró I, o ny ve k rő I, irodaimi díjakro A

ligha van külföldi irodalom, amelyre gondosabban ügyelne a közép-európai közvélemény, a franciánál. S mégis, ha közelebbről szemügyre vesszük, azt tapasztaljuk, hogy ez a figyelem gyakran elkerüli a lényeget, s hogy a tükör, amely a francia Irodalom középeurópai képét tükrözi vissza, torz. Legyen elég két példa. Petőfi Baudeliere kortársa volt, Ady Apollinaire-é. S ha a francia irodalom mai képét keresem (főként a magyar) köztudatban, kétségbeesek. Épp száz éve történt, hogy először megjelentek Maldoror dalai, Lautréamont korszakot nyitő prózaversel. Magyarul még ma sem olvashatók. Proust immár klasszikus regényciklusának, az Eltűnt időn-nek máig csak első két kötetét olvashatja az, aki csak magyarul olvas. Az újabbakról nem is beszélve. A cseh könyvkiadás némileg többet fogott meg a lényegből, a szlovák ugyanolyan keveset, mint a magyar. Hol kezdje hát a jámbor tudósító, aki a mai francia irodalom eseményeivel akarja megismermertetni a hazai olvasót. Mit tud ez az olvasó a francia irodalom jelenéről, közelmúltjáról, mit ismer, mit olvasott belőle? Odahaza, legtöbben úgy tudják, hogy a mai francia irodalom legjelentősebb újdonsága Sartre. Ezt bizonyítja legalábbis az oly régóta késő, s ma megérkező hullám. Csehül, szlovákul, magyarul most jelentek meg vagy jelennek meg a fontosabb Sartre-művek, az Undor, a Fal, a többé-kevésbé megrostált Drámák. A francia irodalmi (s filozófiai-politikai) köztudatban Sartre és az egzisztencializmus immár a régmúlt. Azóta már az őket követő antidrámát s az új regényt is (egy elmés megjegyzés szerint) kétszer eltemették, s kétszer feltámasztották, s ma már a hatvanas évek nagy tanítását, a strukturalizmust is az a veszély fenyegeti, ami divatos elődeit (vagyis a feledés pora). Tény és való, a francia közvélemény túlságosan is szereti a divatosat (nemcsak az öltözködésben, az irodalomban is) s a divat szigorú szabálya, hogy nem sokáig bírja szusszal, gyakran váltja egyik a másikat. Nem következik ebből természetesen, hogy a divat felkapta s divat elfelejtette szerzők mind ördögök vagy félistenek. Divat ide, divat oda, a jő írások megmaradnak. Mert az egzisztencialista hullám elült ugyan s vele együtt Sartre elméletei, de az Undor, A fal, a Zárttárgyalás vagy az Ördög és a jóisten valószínűleg túlélik az elméleteket, amelyek illusztrálására megszülettek. Hasonlóképpen Camus legtöbb műve, az ötvenes évek terméséből pedig Beckett. S e rövid ismertetéssel fel is vázoltuk nagy vonalakban a francia irodalom közelmúltját. Tudvalevő ugyanis, hogy az egzisztencializmus virágkora a második világháborút követő évtized. Beckett, Inesco antidrámáinak, Robbe-Grillett, Bútor új regényeinek a kora az ötvenes évek második, s a hatvanas évek első fele. S ha az említett szerzők mellé odavesszük még a költészet divatoktól hálistennek függetlenebb fejlődését s néhány, az említett prózaíróknál (talán a nem ls francia Beckett kivételével) sokkal jelentősebb költőket (Henry Michaux, René Char, Francis Ponge, Saint John-Perse), akkor tulajdonképpen el ls jutottunk a mához, szűkebb értelemben vett témánkhoz. el. A két jelölt, Nourrissier és Clavel öt-öt szavazattal jutott a döntetlenig, s végül az elnöki szó hozta meg a döntést Bemard Clavel, A tél gyümölcsei című regénye javára. Tiltakozása jeléül a zsűritag Aragon kilépett a Concourt-bizottságból. A Clavel-regény egyébként negyedik része egy populistának mondott ciklusnak, a „Nagy türelem"-nek. Akik végigolvasták a ciklust, általában közepesnek tartják. A kibukott Neurissier-regény címe: A ház ura. Érdekesebb az idei Kenaudot-díj győztese. A Maliban született, huszonnyolcéves néger író Yambo Ouloghem az egyetlen valóban érdekes felfedezés (ezt írja legalábbis Pierre de Boisdeferre, a Les Nouvelles Littéraire neves kritikusa évvégl számvetésében), s újabb bizonyíték arra, milyen erők rejlenek még az afrikai népek irodalmában. A többi díjra valóban csak egy pillantást vethetünk, márcsak azért is, mert egyetlen jelentős mű sincs közöttük. A francia akadémia nagydíját Albert Cohen kapta „Az úr szépe" c. regényéért, a Femina-díjat Marguerite Yourcenar, a MedicistElie Wiesel, a Prix Interralié-t Christine de Rivoyre. Az elmúlt év jó írásai egyébként (mint általában) a díjakon kívül keresendők. S ott is találhatók. iuvek es dijak A francia irodalmi köztudat nagy évszaka az érvvégi hajrá. A díjak évszaka. Közép-európai szemmel szinte elképzelhetetlen az a rengeteg könyv, ami ttt évente megjelenik. Az átlagolvasó, de az irodalmár is, éppen csak nagy vonalakban képes figyelemmel kísérni az új termést, vagy sehogy. Az év vége öt-hat nagy díja (mert Párizsban a díjból ls van egy kismillió, nemcsak könyvből), tulajdonképpen a közvélemény figyelmét hivatott felhívni a legjobb (vagy legjobbnak vélt) néhány könyvre (regényre, persze, mert a zsűri csak ezt tartja irodalomnak, amint az ábra mutatja). S hogy aztán az ilyen-olyan zsűrik olykor-olykor bakot lőnek, vagy épp a korszak legjelentősebb írói nem Jutnak soha egyetlenegy díjhoz sem? Ilyen ls megtörténik. Nézzük az idei győzteseket! A legjelentősebb a Concourt-dí), ekörül van a legtöbb lárma ts. A botrány ez Idén sem maradt húsz évvel ezelőtt Sartre műve, a „Lét és Semmi" volt. S legalább annyian nem olvasták, mint azt. Szótárunk szerint ma 3000 ember ha akad Franciaországban, aki ezt a valóban magvas filozófiai könyvet képes megérteni. S most jön az érdekesség: azoknak, akik soha nem fogják elolvasni, de tündökölni akarnak vele a társaságban, szótárunk „trükköt" ajánl: a Foucault-könyv Velázquez egy képének bő s elég érdekes leírásával kezdődik . .. igazi könyvsikerek Említsük elsőnek Nathalie Sarraute-nak, az új regény egyik legjelentősebb művelőjének regényét, mely a 63-ban megjelent, nemzetközi kiadói díjjal jutalmazott, s azóta csehül is olvasható „Aranygyümölcsök" óta első jelentkezése. A kritika általában nagy figyelmet szentelt a regénynek, noha Sarraute-ot is sújtja nyilván az új regényt oly hamar eltemető irodalmi divat figyelmetlensége. „Élet és halál között" ez a címe s a legjobban talán egyik bírálójának kritikája címéül választott parafrázisával jellemezhető: ,,Próza és vers között". Az év másik nagy nevezetessége Raymond Queneau, a százarcú zsonglőr, a nevezetes stílusparódiák s még nevezetesebb „Zazíe a metróban" c. regény szülőatyjának új műve, a „Vol d'Icare" (Ikaros repülése). S a harmadik érdekesség: Phllippe Sollers könyvel. A harminckétéves Sollers-t jó tíz évvel ezelőtt, szinte gyerekfejjel fedezték fel, s Aragon ugyanolyan hozsannával fogadta jelentkezését, mint az új regényesek. Sollers azonban hamarosan hadat üzent mind Aragonék realizmusának, mind az új regénynek, s 1960-ban (néhány társával indított) folyóirata, a Tel Quel a hatvanas évek legavantgardistább fóruma lett, a strukturalizmus leghangosabb szócsöve. S közben Sollers és társai (Faye, Ricardou, Roche) Irodalmi munkássága ls egyre terebélyesedett. Tavaly megjelent regénye, a „Számok", valamint esszégyűjteménye a Logiques (talán „Loglká"-nak lehetne fordítani) minden esetre egy bizonyos zenitet jelentenek pályáján, mint ahogy, a jelek szerint, maga a Tel Quel ls keresztúthoz érkezett. Az eredeti csoport ugyanis kettévált, s Faye-ék új lapot indítottak „Change" (Változás) néven. Illik tudni: mi a strukturalizmus S ha már megint Itt tartunk, szóljunk a divatról ls valamit, hisz mifelénk eléggé ismeretlen az irodalomnak (sőt: filozófiának) az a széles körfi „népszerűsége", amint az Párizsban tapasztalható. Jellemzésül egy érdekes példa: A minap került kezembe egy érdekes könyv: Comment se briller en Société? (Hogyan lehet tündökölni a társaságban.) Alcíme: Korunk társalgási nyelvének kulcsszavai. A Mitoufle, az antlkoncepció, Adamo, Barbara meg a Beatlesek mellett a leggyakoribb címszavak: a strukturalizmus, Illetve annak különböző pápái, művei és orgánumai. Köztük a legjellegzetesebb: Michel Foucault. A ma negyvenéves Foucault két éve megjelent vaskos filozófiai traktátusa, a „Szavak és dolgok" legalább olyan divatos beszédtéma Párizsban, mint A versek iránt csökken az érdeklődés A költészetnek bezzeg nincs ilyen keletje. Neves francia költők irigykednek például a magyar költőkre, akiknek több ezres példányban jelennek meg köteteik. Persze, akik ezt emlegetik, korántsem tudják, hogy ott sem a jó költők kelnek el ilyen nagy példányszámban. A francia költészet egyébként az utóbbi években valóban mintha elvesztette volna azt a nemzetközi presztizst, amelyet Baudeliere óta élvez (legalábbis ami az Ifjabb nemzedéket illeti). A ma legnagyobb élő francia költők ugyanis jóval túl vannak a hatvanadik évükön. Michaux, Char, Ponge, a második világháború utáni költészet Apollinaire-ékkal, szürrealistákkal felérő csúcsai, ám utánuk hosszú éveken, évtizedeken át másodrendű költők sorakoznak. Ebben a szürkeségben az utóbbi egy-két évben robbant bele csupán egy-egy érdekesebb jelenség, s a közvélemény ezektől várja a nemzetközi presztízs visszaszerzését. S Michel Deguy, Jacques Roubaud (67-ben megjelent, nevezetes kötetének címe" „matematikai jel: ) s a harmincegyéves Denis Roche tehetsége s eddig elért eredményeik azt bizonyítják, hogy van alapja a felfokozott várakozásnak. Ami a drámát illeti, ezen a téren vigasztalanabb a helyzet. A francia dráma, egy-egy kivételes korszaktól eltekintve, voltaképpen sohasem volt méltó partnere a prózának, költészetnek, ma sem az. Ionesco csillaga tűnőben, Beckett egyre ritkábban jelentkezik a színpadon. Az utóbbi évek nagy reménysége a spanyol származású, alig har-> mincegynéhány éves Arrabal pedig épp az elmúlt évben nem jelentkezett újabb művel. Annál Jelentősebb az esszéirodalom. Nálunk alig-alig Ismerik a tanulmányírásnak azt a fajtáját, amely olyan népszerű a francia irodalomban. Gide-től kezdve Sollersig alig volt és van jelentős francia írő, aki ne írt volna kiváló esszéket, sőt, hogy ezek az írások olykor jelentősebbek voltak, mint maguk a megvalósított eredmények (gondoljunk olyan példákra, mint a Sziszifusz mítosza, a Fellázadt ember, vagy a Sarraute, RobbeGrillet, Michel Bútor tanulmányköteteire). A ma legjelentősebb tanulmányköteteit természetesen a strukturalisták írják. Az etnológus Lévi-Strauss a strukturalisták koronázatlan királya Mitológiák című hatalmas sorozatának harmadik gyűjteményét jelentette meg az elmúlt évben. Roland Barthés 67-ben jelentette meg „Systéme de la Mode" (A divat szerkezete) c. könyvét, s nemrég jelent meg a Tel Quel kiadásában két fontos gyűjtemény: Téorie d'Ensemble a Mi a strukturalizmus? címmel. Ha ezekhez hozzáveszem a Párizsban is népszerű Marcuse professzor egymás után megjelenő könyvelt, akkor talán jelezni tudom azokat a legfőbb gondolatrendszereket, amelyek a mai francia köztudatot leginkább foglalkoztatják. Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy ezek a nevek és címek, főleg ilyen sűrítettségbea nagyon keveset mondanak a ml olvasóinknak. Tudom azonban azt, hogy nem kevesen vannak olyanok, akik legalább ilyen mődon szeretnék tudni, hogy ml újság a (világirodalmi avantgardizmusnak Jelentős területét elfoglaló) francia irodalom nem tegnapi, tegnapelőtti, hanem valóban mai helyzetében. Az is igaz, hogy noha még mindig elég lassan, de fokozatosan egyre több újdonság közelíthető meg nálunk ls ezekből a könyvekből (főleg a prágai kiadók jóvoltából), s az sem elhanyagolható tény, hogy egyre többen vannak, akik franciául tanulnak a előbb-utóbb eljutnak odáig, hogy eredetiben olvashatják ezokeit a műveket.