Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-19 / 42. szám, szerda

6. EGY MESTERSÉG HALÁLA *fe bánkódjék senki, aki e 'w sorokat olvassa, hiszen a halál, különösen akkor, ha egy mesterség haláláról van szó, rendkívüli viszonylagos jogalom. Inkább elváltozásról kellene szólnom, nem pedig halálról. Mert bár halandó a mester, mestersége valamiképp továbbél. Gondolok itt nevezetesen a nagymúltú szabómesterségre, annál is inkább, mivel azt szokták mondani, hogy nem a ruha teszi az embert. Atyai nagyapám ugyan másképp vélekedett a dologról. Ezt édesapámtól tudom, aki ha gyermekkoráról szólt, sose felejtette el felidézni apja szőlejét, s a szőlőben épült hajlékot, melynek ajtaja felett, belül, a szemöldökfába vésve ez az aranymondás állt: „Ruha tisztesség, bor barát, pénz becsület." Irgalmatlan és kevély paraszti igazság, különösen amt az utóbbi kettőt illeti, hanem az eleje? Én magam ugyan hajlamos vagyok mindenféle idealizmusra, s elhinném szívesen, hogy nem a ruha teszi az embert, de hát kicsoda az ember ruhátlanul? Didergő, szégyenkező, ráadásul csak gyér szőrzettel megáldott élőlény, aki nem illik semmiképpen felruházott embertársai közé, legfeljebb valami északi fjordban megbúvó nudista fürdőtelepre. S ami a tisztességet illeti? Volt szegény apámnak egy kék posztókabátja és egy sötét ünneplő öltönye. Mindkettőt házasságkötésének esztendejében varratta, de esküvője után harminc év múlva is posztókabát volt a kabát, és ruha volt még a ruha, olyannyira, hogy a falu öregje, fiatalja messziről megsüvegelte. S ugyan mi kivetni való van azon, hogy egy amúgy is tiszteletre méltó embernek a ruha megadja az öt megillető tisztes külsőt és formát? Hiszen a ruha magában véve ís becsületes munka terméke. Kétféleképpen is. Először: apámnak keményen meg kellett dolgoznia, ha meg akarta adni az árát. Másodszor: a szabónak, aki megvarrta, rendkívül tisztességes munkát kellett végeznie, ha azt akarta, hogy apám máskor is nála varrasson. Ilyen értelemben a kabát és a ruha is rendkívüli megbecsülni való jószág volt, hiszen saját munkáfát és a szabó munkáját becsülte meg benne. Tehát igenis: ruha tisztesség, vagy ha úgy tetszik: ruha teszi az embert — ha nem ts kizárólagosan. Ez is, meg sok más dolog ™ is eszembe jutott a minap, hogy ellátogattam a tornaijai ruhagyárba, vagy ahogy hivatalosan mondják: az Odeva-Tren(ín tornaijai fióküzemébe. Bejártam egy sereg műhelyt, kezdve a szabászattól a nadrágkészítő-műhelyen át a bevégző-részlegig. Elsősorban az lepett meg, hogy ez a hatalmas épület valamikor kaszárnya, majd katonai anyagraktár volt, s a Hadügyminisztérium nagyvonalúsága folytán lett azzá, ami: ilyen békés célokat szolgáló üzemmé. Magamban azt kívántam, bár minden hadügyminisztériumot a világon ilyen nagyvonalúság hatná át, de nemcsak egy, hanem minden kaszárnyát és katonai anyagraktárt illetően. Tornaijai tapasztalataim alapfán tudom, hogy a kaszárnyákat és a katonai anyagraktárakat viszonylag kis költséggel konfekciós üzemmé lehet átalakítani. Itt például összesen egymillió, egyetlen millió korona kellett hozzá, s az eredmény a világ legbékésebb természetű üzeme. S aztán: sehol a világon nem lehet összegyűjteni annyi galambszívű, ügyes kezű, szép és még szebb asszonyt vagy leányt, mint ilyen kaszárnyából átalakított konfekciós üzemben. A szabászatban például oly magától értetődő biztonsággál kezelik az automatikusan, villanyáramra működő ollót, mintha világéletükben azt csinálták volna. Pedig nemrégen még — talán tyúkot ültettek. Az olló — nem tudom biztosan, olló-e a neve ennek a csodálatos szerszámnak, mert inkább satura, fűrészre és vasalóra emlékeztet — oly szédítő sebességgel szab ki egyszerre harminc, negyven nadrágot, hogy apám idejében semmilyen szabó se álmodott ilyen teljesítményről. A legtöbb asszony a varróműhelyben — nem sürög, hanem — ül. Üldögélnek s pörgetik, hajtják a varrógépeket. Egy ajtóval odább pedig gomboznak és vasalnak. Minden asszonyon kékesszürke vagy hófehér munkaköpeny feszül. Szép tiszta munka, szép tiszta környezetben dolgoznak. És mégis, mégis: nemcsak mosolygó, vidám arcokat látok. Látok sok megfáradt és szomorú arcot ís, sőt gondterhelt arcokat is. Mert hiába szép és tiszta munka, de nem könnyű és nem a legjobban fizetett. Három korona hetven filléres órabérrel kezdődik a legalacsonyabb bérosztály, s ez egy teljes hónap alatt is legfeljebb hatszázötven koronát jelent, s létezik olyasmi is, ami bérplafonnak neveznek, mely a legkiválóbb teljesítményt nyújtó asszonyok bérét sem engedi felszökni ezernégyszáz (ezerötszáz? ) korona fölé. Pedig tekintélyes szakemberek azt állítják, hogy egy átlagos képességekkel rendelkező varrónő, vagy a bevégző műhelyben a vasalónő nagyobb izom- és neuropszichikai erőt fejt ki, mint egy átlagos gépipari vagy kohómunkás. Hogy mi az oka ennek az állapotnak? Állítólag az úgynevezett vaskoncepció, vagyis a nehéziparnak mindenáron való előnybehelyezése, ami végül is a ruhagyári munkások bérének megmerevedéséhez vezetett, holott a munka termelékenysége és intenzitása egyre növekedett. Asszonyok, asszonyok, nehéz ilyen körülmények között az egyenjogúság gyakorlása, és mégis jönnek, naponta jönnek, százával a gömöri falvakból, Rtmaszécsről, Gömör községből, Harkácsról, Rozsnyó vidékéről és Pelsőc környékéről. Az üzem több mint négyszáz alkalmazottja közül háromszáznál több az asszony és leány. Jönnek és özönlenek Tornaija felé, ki autóbusszal, ki vonattal. Igaz, nemcsak jönnek, de el is maradoznak. Állítólag száz közül ha hatvan megmarad. Ennek nem annyira az alacsony munkabér az oka, hanem — a lányok egy nap meggondolják a dolgot, férjhez mennek, s mihelyt megjön az első gyerek, vége az egyenjogúságnak. Az üzemnek egyébként van " jövője. Az egykori kaszárnyaudvaron máris felépült egy újabb gyárcsarnok hatalmas betonváza. Ötvenhétmillió korona befektetést szántak az üzem továbbfejlesztésére. Az épületek állami befektetésből épülnek, a berendezést az üzem saját eszközeiből szerzi meg. Hetvenkettőben, tehát három év múlva már ezernégyszáz alkalmazottja lesz. Megkönnyíti a dolgot, hogy a tanonciskola kétszáz fiatalt készít elő, lányokat, fiúkat egyaránt, s a mai három évfolyam fiataljai három év múlva már kész szakemberekként vonulnak be az üzembe. Az üzem bővítésével kapcsolatosan valaki azt találta mondani, hogy az nagy hozzájárulás lesz a nemzetiségi kérdés megoldásához is. Azt hittem, nem jól hallok. Hogy a nők foglalkoztatottságának kérdését részben megoldja, azt szívesen elhiszem, de hogyan oldja meg a nemzetiségi kérdést, azt nem tudom elképzelni. Inkább tovább bonyolítja, hiszen a szülőknek eddig annyit sem sikerült elérniük, hogy a magyar nyelv bevonuljon a tanoncoktatásba, pedig többnyire a járás déli fekvésű falvaiból kerülnek ki a tanonciskola növendékei. Elnéztem a gyors, ügyes kezű lányok, asszonyok munkáját, elhallgattam a varrógépek szüntelen zakatolását, harmincöt, negyven varrógép egyetlen nagy hodályban, és ugyanannyi asszonyfej hajolt fölébük; varrták, varrták, s engem elfogott valami mély szomorúság, mert eszembe jutottak azok az apró szabóműhelyek, amilyenek azelőtt, az én gyermekkoromban, minden faluban fellelhetők voltak. Azok légköréhez hozzátartozott a vidám tréfacsinálás, a politizálgatás, a napi események megtárgyalása, s valami ráérő derűs nyugalom. G

éptől gépig vándorolnak a vékonyka, nyári nadrágra szánt anyagdarabok, elkezdik útjukat a jobb oldali sor elején, s mire a második sor gépein is végigvándorolnak, már összeáll egy nadrág. Ha kötélnek áll, ilyet vásárol az ember a nyári kánikula idején. Ballonnadrágnak látszik, de nem bálion. Csak szürke. Ha leül benne az ember, néhány nap alatt kitérdeli. Ha megázik benne, olyan lesz, akár az ágyúcső. Magamban szánakozom is, hogy miért fordítanak annyi jó munkát ilyen mihaszna anyagra. Kezembe került egy kész nadrág, már az árcédula is ott lógott rajta: száznegyven korona lesz az ára — a ruhaboltban. Az üzem hatvankét korona ötven fillérért adja tovább. Ebben benne van az önköltsége, beleértve az amortizációt, az adót, a köteles felhalmozást. Mire a boltba kerül, kölykezik még hetvenhét korona ötven fillért. Csodálatos! Az Állami Statisztikai Hivatal rimaszombati járást osztályának kiadványa szerint 1967-ben az Ipari munkások átlagos havi keresete 1495 korona volt, az egy munkásra eső átlagos havi munkatermelékenység pénzben kifejezett értéke 8841 korona. Erősen elgondolkoztató számok! A marxista közgazdaságtan szerint a forgalomba kerülő áru nem a kereskedelemben tett szert értékre, hanem a munkafolyamatban a ráfordított munka révén. Vajon hol, melyik üzemben kérdezik meg nálunk a munkásokat, mi történjék a bizonyos számtani műveletek elvégzése után kiugró ár- és értékkülönbözetekkel. Ezt éppúgy nincs módjuk meghatározni, mint ahogy nincs módjuk megszabni saját születésük napját... Dulog András műszakvezető ® egyike azoknak a szakembereknek, aki elejétől végig megtanulta a mesterség minden csínját-bínját. Nem a konfekciós ruhagyártásra gondolok, hanem az igazi szabómesterségre, ahogy ő mondja, úri szabóságra, vagy mérték utáni szabóságra. Azt mondja, ez a szakma bizony kihalóban van, mert nincs utánpótlás. Kinek is jut eszébe manapság szabóságot tanulni? Ezzel szemben megkérdezhetné az ember, ugyan ki megy manapság szabóhoz? Hiszen csaknem mindenki konfekciót vásárol. Vajon haladást jelent-e a konfekciós ruhagyártás? A tömegszükséglet kielégítését tekintve feltétlenül. Hát a minőség? Nos, üljünk le egy valamirevaló vendéglátóipari üzem éttermében, nézzük meg jól a konfekciós ruhába öltözött vendégsereget, aztán nézzük meg a pincér frakkját. Kiderül, hogy az egész étteremben a pincér a legelegánsabb ember. Tudja-e, mi az oka ennek? Csak annyi, hogy az embereket nem konfekctós üzemekben gyártják. Mindmáig mélységes szomorúsággál gondolok vissza apám kék posztókabátjára és sötét ünneplőjére, amit annak tdején nem egy elképzelt típustermetre, hanem pontosan az ő termetére szabtak. Ügy látszik, nemcsak a nagyon öreg emberek halnak meg, de a nagyon régi mesterségek is. Itt-ott ugyan találni még néhány szabóműhelyt, ám ne ámítsuk saját magunkat: manapság már nem a ruha teszi az embert, hanem a trencséni Odeva. Következik: KIS GÖMÖR A NAGY GÖMÖRBEN fflnaariiMiiilH^sm^... Nemzeti kisebbségek a hazai etnikumban Szokásunktól eltérően ebben a rovatunkban ezúttal csak egy írással kívánunk foglalkozni. Ezt a lépésünket magyarázza, hogy Juraj Zvarának, a nemzetiségi kérdéssel huzamosabb ideje, és tegyük hozzá tárgyszerűen, valamint tárgyilagosan foglalkozó politológusnak fenti című tanulmánya, amely a Nová Mysl2. számában jelent meg — megérdemli a fokozott figyelmet. Ebben a tanulmányban ugyan szó esik Csehszlovákia valamenynyi nemzetiségéről, de tekintettel arra, hogy számbelileg a magyarság a legnagyobb, és aránylag itt van a legtöbb probléma is, Zvara írása főleg velünk, legsajátabb érdekeinkkel foglalkozik. Egy pillanatra sem kendőzi el, hogy 1945 és 1948 között a magyar kisebbséget számos sérelem érte és lényegében jogfosztottá vált. Az 1948-at követő időszak legnagyobb fogyatékosságának azt tartja, hogy a nemzetiségi kérdést nálunk politikai és jogi viszonylatban nem rendezték. Ennek oka, hogy a kisebbségekben nem láttak sajátos jellegű etnikai egységeket, hanem csak az illetni nemzetiségű polgárok konglomerátumát. így azután — a szerző megállapítása értelmében — míg például az iskolaügyben a nemzetiségi jogokat még el is túlozták, addig a jogi elrendezésben hátrányosabb volt a helyzet, mint a München előtti köztársaságban. Megoldatlanok maradtak a kisebbségek nemzett képviséleiének és politikai irányításának kérdései. A tanulmányíró leszögezi, hogy hazánkban a nemzetiségi kisebbségek határmenti kisebbségi típust képviselnek. A környező nemzetek testéről szakadtak le, és az új hazában, ötvenesztendős fejlődési folyamatban viszonylag sajátos jellegű egységekké alakultak. A sajátos vonások közé sorolható a specifikusan kisebbségi etnikai együvé tartozásnak, valamint az új hazához, a csehszlovák szocialista államhoz való tartozásnak tudata. Ugyanakkor tovább él az eredeti nemzethez való tartozásnak tudata. 1948 után nemzetiségi politikánknak — számos hiányossága mellett — voltak progresszív vonásai is. Elsősorban az, hogy le

j hetővé tette az előbb említett három tényezőnek szabad érvényesülését a nemzetiségek életében és kultúrájában. Ez magyarázta, hogy államalakulatunk vonzó lett a kisebbségek szemében. Csakhogy ma az a feladat, hogy sokkal jobban támaszkodjunk nemzetiségi politikánknak demokratikus alapelveire. Ez annál fontosabb, mivel a kisebbségek lakta területeken szüntelenül, naponta érintkeznek a nemzetek és a nemzetiségek tagjai. Olyan viszonyt kell köztük megteremteni, amely lehetővé tenné a közös feladatoknak vállvetett teljesítését, és amely egyben a demokrácia iskolájává válna, hozzájárulna a szűk látókörű etnikai cent rizmus leküzdéséhez. Persze, ezeken a területeken a nemzetiségi viszonyok politikai irányítása nagyon bonyolult és igényes feladat. A magyar kisebbség esetében ezt a folyamatot megnehezíti az eltérő nyelv, amely a délvidéken számos gyakorlati és ideológiai problémát okoz. Ennek ellenére Zvara szerint a München előtti viszonyokhoz mérten a magyar kisebbség soraiban is sokkal gyorsabb a dezintegrálódásnak, vagyis az etnikai egység gyengülésének folyamata. Igaz, ez a folyamat ez esetben nem vezet a kisebbségi létszám megcsappanására, söt mi több, a magyarság lélekszáma jelentősen gyarapodott. Viszont ennek magyarázatát abban kell keresnünk, hogy 1954 óta már lényegében nem jutnak érvényre az erőszakos reszlovakizálásnak negatív következményei. További figyelmet érdemlő körülmény, hogy a magyar kisebbség aránylag kompakt területen él. Szlovákia községeinek majdnem 14 százalékában a lakosságnak több mint a felét képviseli. Más szóval, Dél-Szlovákiában több száz községben kisebbségben élnek a szlovákok. Ezért is szükséges gyorsan kidolgozni a nemzetiségi statútumot és azokat a jogi normákat, amelyek rögzítenék a különböző nemzetiségű lakosságnak jogait ezeken a területeken. A nemzetiségi kérdés legújabb fejleményeiről szólva J. Zvara hangsúlyozza, hogy 1968 januárját követően a nemzetiségi kulturális egyesületek, amelyeknek eredetileg népművelési feladatkörük volt, a nemzetiségi reprezentáció hiányában juttatták kifejezésre, főleg márciusi állásfoglalásaikban a nemzetiségi Igényeket. Ez a körülmény szenvedélyes visszhangot váltott ki, sőt elhangzott az irredentizmusnak és a köztársaság bomlasztásának vádja is. A helyzet igazolta, hogy egyrészt a kisebbségeknek nincs olyan szervük, amely folyamatosan képviselné sajátos érdekeiket, másrészt pedig azt, hogy a nemzetek tagjai nem informálták eléggé a kisebbségi kérdésekben. „Megmutatkozott, hogy a nemzetiségi szempontból vegyeslakta területeken elvi síkon nem oldottuk meg az ideológiai és nézetbeli problémákat, hanem azokat a teljes internacionalista egység mesterséges hangsúlyozásával lepleztük." A nemzetiségi politika e modelljében törvényekkel nem garantáltuk a kisebbségek nemzetiségi jogait. Igaz, már 1952-től kezdve a kormánynak és a Megbízottak Testületének volt néhány határozata, amely megkísérelte rendezni például a nemzetiségek nyelvi jogait, de ezek a határozatok titkosak maradtak, hézagosan teljesítették őket, és különben sem öltötték magukra a kötelező jogi normák formáját. A tanulmány szerzője rámutat arra a nem eléggé ismert körülményre, hogy már a párt XIII. kongresszusát megelőzően kísérletek történtek a kisebbségek helyzetének politikai rendezésére. Külön bizottság tanulmányozta a nemzetiségi kérdést, csakhogy a részletesen kidolgozott pozitív javaslatokat, nem terjesztették a kongresszus elé, sőt közlésüket is letiltották. Figyelmet érdemel ebben a tanulmányban az a rész is, amely az ún. reciprocitás kérdésével foglalkozik. Zvara rámutat arra, hogy 1968 januárja után nálunk is széles körű vita tárgyát képezte a csehszlovákiai magyar, illetve a magyarországi szlovák kisebbség viszonylatában a reciprocitáson nyugvó politika kérdése. Joggal említi meg, hogy ez nagyon összetett és érzékeny kérdés, amelynek megoldása tudományos megalapozottságot Igényel. Semmiképp sem rendezhető úgy, hogy megnyirbálnánk a magyar kisebbség jogait. Viszont szükséges ezen a téren ls az érdekelt államok szorosabb együttműködése, tapasztalatcseréje, közös tudományos kutatómunkája és egységes eljárása. A tanulmány zárórészében a szerző azt a gondolatot fejtegeti, hogy nálunk a nemzetiségi politika modelljének kiindulópontja elsősorban a párt akcióprogramja és a nemzetiség alkotmánytörvény. Ez a két dokumentum megfelel demokratikus és humanista hagyományainknak, a lenini nemzetiségi politika alapelveinek és a nemzetközi jog követelményeinek is. Végül J. Zvara kiemeli azt a lenini gondolatot, hogy nemzetiségi viszony megoldásában döntő szerepet kell vinnie a „többségnek", vagyis a két nemzetnek. lg• i-l