Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-19 / 42. szám, szerda

40 évvel ezelőtt ült össze a CSKP V. kongresszusa Eredmények, hibák, tévedések 4U evvel ezelőtt, 1929. február 18-án kezdődött meg Prágában a CSKP V. kongresszusa. Hat napig tartott, és eredményeivel erősen hatott a csehszlovák kommunista mozgalomra. Néhány évvel ezelőtt még egyértelműen kiemelték történelmi jelentőségét a párt és egész Csehszlovákia történetében. Azóta azonban a tudományos kutatás eredményei megmulatták és bebizonyították, hogy e kongresszus számos olyan tézisét, amelyeknek kimagaslóan pozitiv értelmet és Jelentőséget tulajdonítottak, az egész nemzetközi kommunista mozgalomban és vezérkarában, a Kommunista Internacionáléban uralkodó légkör befolyásolta, tehát nem mindegyik, a tanácskozáson forradalmiként és egyedül helyesként megvitatott tézis felelt meg azoknak a feltételeknek, amelyek kdzött a cseh és a szlovák kommunista mozgalom fejlődött, tevékenykedett. A CSKP V. kongresszusínak 40. évfordulója alkalmat kinél arra, hogy felmérjük a tanácskozás helyét és szerepét modern történelmönkben. s elgondolkodjunk a ménak is szóié tanulságai felett. A V. kongresszus a párt súlyos belső válságának légkörében tanácskozott. Bár e válság egyes megnyilvánulásai már 1928 nyarán nyílt konfliktusban ütköztek ki, a pártéletben és főként a CSKP vezetésében tapasztalt ellentétes irányzatok alapvető okait kommunista mozgalmunk fejlődésének első éveiben és a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiaitaktikai orientálódásának azokban a változásaiban kell keresnünk, amelyekre a húszas években került sor. Azok a problémák azonban, amelyekkel a CSKP küzdött, nemcsak a mi pártunkra voltak jellemzőek. Ilyen problémákkal birkózott a Kommunista Internacionálé (a továbbiakban: KI) Valamennyi, a fejlett tőkésországokban működő szekciója, és nemcsak ők. A KI 1924-ben és 1925-ben főként a három orosz forradalom tapasztalatainak nemzetközlesítésével igyekezett ezeket a problémákat mielőbb megoldani. A nézetek ekkori módosulása azonban nem volt összhangban teljes mértékben azokkal az elképzelésekkel, amelyeket Lenin — míg élt — az orosz tapasztalatok kihasználásában és a KI irányításában érvényesített. Lenin már 1922-ben, a KI IV. kongresszusán kijelentette — a határozatról, a kommunista pártok szervezeti felépítéséről, tevékenységük módszereiről és tartalmáról szólva —, hogy „Kiváló határozat ez, de csaknem teljesen orosz, azaz mindent az orosz viszonyokból vesz át". S ezért tartotta érthetetlennek: „Nem azért, mert orosz nyelven van írva — kitűnően lefordították más nyelvekre ls — de keresztül-kasul orosz szellem hatja át.. . ha kivételesen meg ls érti valamelyik külföldi, nem fogja tudni teljesíteni... Az az érzésem, hogy nagy hibát követtünk el ezzel a határozattal... Nem értettük meg ..., hogyan kell átadnunk a külföldieknek saját, orosz tapasztalatainkat... Viszont ha ezt nem értjük meg, nem haladhatunk tovább". Más alkalommal Lenin arra figyelmeztetett, hogy káros a KI taktikai jelszavaiból olyan sablont csinálni, amelyet „gépiesen, mindenütt egyformán fognak érvényesíteni... A nemzetközi taktika és valamennyi ország kommunista munkásmozgalmának egysége nem változatosság, nem a nemzetiségi különbségek felszámolását követeli..." A KI V. kongresszusa után azonban a vaskalaposságnak és a sablonosságnak azok a jelenségei, amelyekre Lenin felhívta a figyelmet, nemhogy kivesztek volna a KI taktikai orientálódásából, ellenkezőleg, szembetűnően előtérbe kerültek. Persze, naiv dolog lenne ezt csak Sztálin rovására Írni, akinek egyre nagyobb befolyása volt a KI-ben. Természetesen ezt a tényt sem lehet lebecsülni. Más körülmények ls közrejátszottak azonban. Ezek szoros összefüggésben voltak a KI megismerő képességével és korabeli tévedéseivel, a külső hatástól (a nemzetközi imperializmus politikája, a Szocialista Internacionálé és szervezeteinek jobboldali orientálódása stb.) való félelem túlexponálásával és azzal is, hogy a Szovjetunió a nemzetközi kommunista mozgalomban betöltött vezető pozíciója révén akart kitörni abból az elszigeteltségből, amelyben akkor volt. Azoknak a kommunista mozgalmon belüli nézeteknek a gyökéréit, amelyek nem vottak teljesen összhangban a KI ftj taktikai orientációjával, ezért keresték elsősorban az Idegen, a szocialista és a kommunista mozgalmon kívüli beifolyásban és ideológiában. A nézetkülönbségek természetes kialakulásában és találkozásában elsősorban nem olyan törvényszerű jelenséget láttak, amely magától értetődő velejárója a kommunista mozgalomnak, és amely további fejlődésének elméleti megerősödésének feltétele, s feltétele annak, hogy eszmei egységét mind magasabb színvonalon meg-megújítsák, hanem elsősöm ban olyan tényezőt, amely ennek az egységnek a felújítását megnehezíti, sőt, amely (a már elért fokon) gyengíti éa bomlasztja. A KI VI. kongresszusa, amelyet 1928. június 17-től szeptember l-ig tartottak Moszkvában, abszolutizálta ezeket az irányzatokat. A kongresszuson jogosan bírálták az egyes kommunista pártokban — a CSKP-ban is — megnyilvánuló opportunista rutinírozottságot és jobboldali elhajlásokat. A jobboldaliságot azonban az egyetlen és alapvető veszélynek kiáltották ki az egész nemzetközi kommunista mozgalomban, és a felszámolásáért folyó harcot a kommunista pártok többségében általánosan egybekapcsolták az egész vezető garnitúra leváltásával. A további fejlődés igazolta a kommunista pártok mozgósításának szükségességét is a tőkés stabilizáció, a háborús veszély, a fasizmus és a reformizmus elleni harcra. A KI VI. kongresszusa azonban lebecsülte a nem kommunista táborban kialakult ellentéteket, leegyszerűsített elképzelésre jutott, hogy a kommunista mozgalom ellen létrejött a burzsoázia és a reformizmus egységes frontja, amely rohamosan fasizálódlk. Ezekből a végkövetkeztetésekből már logikusan született meg az „osztály-osztály ellen" jelszó, a szocialisták „szociálfasisztákként" való megbélyegzése, a kommunista mozgalom arra irányuló törekvése, hogy az osztályharc minden formájának politikai jelleget adjon (a sztrájk új taktikája és stratégiája) s ezeket kizárólag kommunisták irányítsák, valamint az az utasítás, hogy kizárólag alulról építsék a kizsákmányoltak és elnyomottak egységét. A balos, szektásdogmatikus irányzatok így nem válhattak és nem is váltak a bírálat tárgyává; a KI VI. kongresszusának határozatai nemcsak érvényesülésüket Igazolták, de győzelmüket ls az egész nemzetközt kommunista mozgalomban. A KI VI. kongresszusának eredményei a CSKP V. kongresszusán alapját Jelentették a párt belső problémái megoldásának és kommunista mozgalmunk stratégiai-taktikai orientálódásának. A csehszlovák kommunista mozgalomban valóban válságos volt a helyzet. A vezetőség tagjainak, Jlleknek és Bolennak, valamint Szlovákiában J. Verőiknek a politikáját nemcsak a Komintern által támogatott balszárny — élén Kl. Gottwalddal — bírálta, hanem több kisebb csoport ls. Visszautasítva a párton belüli válság megoldásának azt a platformját, amelyet a KI Végrehajtő Bizottsága 1928 nyarán kelt Nyílt levelében javasolt, s amelyett Gottwald hívei elfogadtak, a Jílek-féle csoportok a frakciók helyzetébe kerültek. Tagjalkat árulóknak, opportunistáknak nevezték, és az V. kongresszust megelőző kerületi konferenciákon már nem tudtak" érvényesülni. Az V. kongresszuson ezzel lehetővé vált a balszárny győzelme, s a párt élére e csoport legjelentősebb képviselője, Kl. Gottwald került. A Gottwald-csoport stratégiai célja világos volt: a kapitalizmus uralmának megdöntése és a szocialista társadalmi viszonyok megteremtése, pontosabban — a proletárdiktatúra. Ebben a kérdésben nem volt ellentét a kongresszuson. Lényeges nézetkülönbség nyilvánult meg azonban a cél elérésének hogyanját Illetően. Az V. kongresszus a KI VI. kongresszusának következtetései alapján helyesen ítélte meg, hogy a kapitalista uralom megszilárdulása Csehszlovákiában csak ideiglenes, hogy közeleg bukásának ideje. A gazdasági válság kirobbanása igazolta e feltevések helyességét. A kongresszus az akcióképesség és a munkásosztály aktivitásának fokozására összpontosította a párt figyelmét. A belpolitikai helyzet megítélését már sokkal inkább be folyásolták a Kí VI. kongresszusának következtetései. A CSKP kongresszusa egyik tézisében kimondta, hogy egyesült a cseh és a szlovák burzsoázia, létrejött a burzsoáreformlsta blokk, s hogy ez a finánctőke vezetésével és a reformisták segítségével céltudatosan a fasizmus felé halad. A barikád másik oldalán „a kapitalistaellenes erők konszolidálódásának fokozását" látta a kongresszus. Az osztály- és politikai erők Így értelmezett megosztottságából eredően a kongresszus az osztályharc fokozásában látta az egyedüli kivezető utat az akkori belpolitikai helyzetből. Az a tény, hogy a cseh és a szlovák burzsoázia táborában levő ellentéteket lebecsülték, hogy a szocialista pártokat s az áitaluk befolyásolt szervezeteket és a kispolgárság telső rétegét egy osztálycsoportosulásba sorolták, valamint hogy ezeket általánosan fasizálódóknak nyilvánították, nagyon is bonyolította az egész mun kásosztály egyesítésének, illetve az ő természetes szövetségese, főként a parasztság és a nemzetiségileg elnyomott tömegek megnyerésének lehetőségét a reális demokratikus követelések teljesítéséért folytatott harc érdekében. Mert ebben az Időben elsősorban erről kellett volna, hogy szó legyen. A későbbiek során pedig ez az orientálódás a valóban reakciós és fasiszta erők elleni harcot is megnehezítette. Az V. kongresszus, figyelembe véve a kiéleződő osztályharcról szóló tézist, a párton belüli helyzetet ls értékelte. Lényegesen túlbecsülte a külső befolyást, és ennek következtében az opportunizmus szükséges bírálatát annyira túlhajtotta, hogy ott is kereste a jobboldali elhajlást, ahol nem volt, ahol csak normális nézetkülönbségekről lehetett szó. Mindez oktalan támodásokhoz vezetett sok becsületes funkcionáriussal, de egyszerű párttaggal szemben is. Az elmondott tények lényegesen meggyengítették a pártot, csökkentették politikai befolyását. Arról nem ls beszélve, hogy kommunista mozgalmunkban hosszú időre meghiúsították az elméleti munka fejlesztésének lehetőségét. A történelem Igazolta: a valóban forradalmi politikai párt egyik döntő tulajdonsága, hogy képes leszámolni a munkájában elkövetett hibákkal és tévedésekkel. VILIAM PLEVZA Víta a színházról s a színházi problémákról A korszerűség parancsa Európában kb. tízmillió ember él nemzetiségi csoportként, egy-egy országon belül. E tízmillió fele magyar. A nemzetiségi problematikának szinte semmilyen szakirodalma nincs, de ha lenne is, alig támaszkodhatnánk, mi, csehszlovákiai magyarok, az ott fellelhető adatokra. A nemzetiségek ugyanis olyan sajátos körülmények között, annyira különböző feltételek közepette élnek, hogy egyik képlet sem alkalmazható más példára. A csehszlovákiai magyarság most jutott történelmének abba a szakaszába, hogy tudományos és kulturális, s talán politikai vonalon is előbbre lépjen, ami a gyakorlatban pontosan anynylt jelent, hogy megteremtse egy színvonalasabb, igényesebb társadalmi élet alapjait. A világ nem állt meg, s aki nem követi a fejlődést, törvényszerűen lemarad. A tudományos, kulturális és politikai alapok lerakása tehát létérdek. E témának könyvnyi irodalma lehetne, ha az lenne a célunk, hogy felöleljünk minden problémánkat, s megrajzoljuk várható jövőnk ívét. E hozzászólás keretében csupán színházi életünk perspektíváiról lesz szó, mogyoróhéjban. Fogadjuk el alaptételnek azt az igazságot, hogy csakis saját valóságunkból indulhatunk ki, e terület fölmérése közben is. Saját valóságunk pedig ennyit van egy Területi Színháznak nevezett, hivatásos társulatunk Komáromban, amely — mint minden intézményünk — szinte a semmiből jött létre, de így is dicséretes színvonalra tornászta lel magát. Fogadjuk el továbbá axiómának azt az igazságot is, hogy aligha képzelhető el valamirevaló szellemi élet egyetlen színházzal, amelynek műsorpolitikája eleve meghatározott hiszen feltételei adottak. Évek óta töprengünk már — többnyire fiatalok — egy zsebszínház születésének körülményein. Most, hogy az Oj Szó vitát indított, és sorsunk is kedvezően alakul, azt hiszem, értelmes dolog megvilágítani jövendő kisszínházunk, ma még álmunk részleteit. A zsebszínház — mint neve is Jelzi — igazgatóval, színházi szakemberekkel, színészekkel együtt maximum tizenöt, de inkább tizenkét embert foglalkoztatna. A posztok között, persze nem lennének óriási különbségek, elképzelhetőnek, sőt szükségesnek tartanám, hogy fellépjen akár az igazgató is, vagy díszletet tervezzen a színész. Prágában és Párizsban tízével akadnak hasonló példák, a színház tulajdonképpen csak ürügy ahhoz, hogy egy cél elérése érdekében együttműködjenek művészek. Prágában a Suchý-féle elgondolás lehet az, amely bátoríthat. Ö is semmiből teremtett színpadot, ő is igazgató és játszik, ír, szervez, tervez. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy vakon kövessük őt és társulatát, de impulzusnak elegendő lehet és tapasztalatot cserélni jó lesz majd, márcsak azért is, mert Budapesten szinte nincsenek is ilyen jellegű mikroszínpadai, s az utóbbi hónapok újszerű, avantgard műsorai kivétel nélkül vidéken zajlottak. A koncepció itt is eleve adott lenne: egyrészt figyelni és bemutatni a leghaladóbb és legérdekesebb, főleg nyugati darabokat, másrészt fórumot biztosítani hazai szerzőink részére. Itt elsősorban azokra gondolok, akik nem terveznek hatalmas! háromfel vonásos drámákat, de apró ötletekre épített, aktuális és sokatmondó párbeszédeket, jeleneteket szívesen írnának', hogy segítsenek megoldani problémáinkat és a színpad kifejezőeszközeivel hassanak közvéleményünk azon részére, amely igényli az ilyesmit. Valószínűleg van már a jövendő zsebszínháznak is közönsége, de ha nincs, akkor teremteni, nevelni kell. Ma már egyetlen ország sem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy nem neveli polgárait — többek között — a színházkultúra megértésére is. Ahol ez nem történik, ott csőstül jelentkeznek a problémák és üresek a színházak. Szlovákia is érzi a nem éppen legrugalmas politika következményeit e területen. A zsebszínház márcsak azért is megvalósítható elképzelés, mert nem igényel százezres beruházást. Hiszen nincs nagy létszámú személyzete, működéséhez nem szükséges ultramodern forgószínpad (bár jó lenne, ha lenne Ilyen), s azt hiszem, nagyon rövid időn belül összeverbuválódnának a társulatok, alkotók is. Kezdetben lelkesedésből is működhetne, mert egy-két fiatal képzőművészünk díszletet csinálhatna, és csinálna is, íróink-költőink pedig bizonyára szívesen dugnák össze fejüket, hogy műsort írjanak. Nem kell azt sem elfeledni, hogy ml eddig sohasem gondolkoztunk perspektivikusan, azaz mindig akkor töprengtünk feladatainkon, amikor ezt a nyakunkba varrták. Most, éppen e zsebszínház közreműködésével is, a tudatosan készülhetnénk magyar nyelvű tévéműsoraink szereplőinek nevelésére, hiszen egészen bizonyos, hogy — a jugoszláviai magyarokhoz hasonlóan — éveken belül a csehszlovákiai magyarság is rendelkezik tévészerkesztőséggel. A zsebszínház még rokonibb kapcsolatban van a televízióval, mint a nagyszínpadok. Fontos szerepe lenne még, szellemi életünk megmozgatásában, fölpezsdítésében más szemszögből is. A köré tömörülők művészi csoportot, afféle alkotócsoportot alkotnak majd valószínűleg, fórummá válnak, s polemizálhatnak sokszor nem éppen korszerű nézetekkel, s a maguk módjőn igyekeznénék bizonyítani igazukat. Ez jó hatással lenne egész szellemi életünkre, amely, írói és színházi vonalon — sajnos - csupán az ösztönös öszszejövetelek szintjét létezik. Ami a társulat szereplőit illeti: szó lehetne arról ls, sőt, munkálkodnunk kell rajta, hogy időnként — egy-két főszerepre — meghívjunk vendégszereplésre más országokban élő, fiatal magyar művészeket. A romániai és jugoszláviai magyar színészekre gondolok elsősorban, de természetesen a budapesti és vidéki művészek is szívesen látott vendégek lennének. így indulhatna meg egy tágasabb, nagyvonalúbb kapcsolat más országok magyarjaival, s így teremtődnének meg a feltételek egy valóban szocialista és valóban humanista együttműködéshez Közép—Európában. Azt hiszem, senki nem fogja a zsebszlnházról szóló Írásomat valamilyen Komárom-elleni hadműveletnek tekinteni. Ogy látom hogy Komőromnak ls jót tenne egy konkurrensnek alig nevezhető, mert koncepciójánál fogva merőben mős, de azért mégiscsak létező kisszínpad működése. Akadnak majd, akik esetleg azzal érvelnek, hogy minek ide kisszínpad, minek ide avantgard zsebszínház, hiszen Budapestnek sincs, s ha kibírtuk eddig nélküle, akkor kibírjuk ezután is. Az első érvelést könnyű megcáfolni: nekünk mások a körülményeink, mint Hdáapestnek, ha ők megvannak nélküle, legyenek. A másik variációt sem nehéz kiforgatni, hogy kibírtuk zsebszínház nélkül eddig ls. Dehát előbbre kell lépnünk, s van egy — viszonyaink között — jelentős rétegünk, amely igényli a zsebszínházat, fórumot akar a magáénak mondani, mert bele kíván szólni sorsunk alakításába és perspektívában is megkísérel gondolkodni. Még ekkor is, ha ez sokszor illúziónak tűnik is. Jól lenne, ha többen megírnák véleményüket, s reagálnának azok ls, akiket Izgat a dolog. A vitaindító írás nem köti meg a hozzászóló kezét; bizonyára akad, aki más oldaláról fogja meg a témát, aki mást is indítványoz, esetleg városának sajátos problémáit veti fel. Az Oj Ifjúságban foglalkoztunk esetleg a Kassán megalakítandó magyar társulat ügyével. Három színházunk lenne? Ez túl merész elképzelés, de nagyon-nagyon sokat jelentene a csehszlovákiai magyarok számára. BATTA GYÖRGY