Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-16 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

GUY DE MAUPASSANT: á 1

1 í ffl'ffi J >M ja postahivatalból kilépve t%í Bonifác, a postás, élénk JTw örömmel konstatálta, hogy mai fordulója rövidebb lesz a szokottnál. Ma a széthordás hamar meglesz, még kószálhat is egy keveset útközben, és délután három órára hazajuthat. Mily szerencsel A sennemare-i úton ment ki a faluból és megkezdte munkáját. Június volt, a zöld és virágos június, a síkság igazi hónapja. Á postás kék zubbonyban, fején fekete vöröszsinóros sapkával, a szűk ösvényen haladva, átszelte a lóhere-, zab- és búzatáblákat, mialatt a vetés csaknem vállig betemette és a feje a kalászok fölött szinte lebegett. Belépett a két bükksortól beárnyékolt dombra épített fakapun és nevén köszöntötte a parasztot: — Jónapot, Chicot gazdal — odanyújtotta újságját. A majoros a nadrágjába törölte kezét, átvette az újságot, aztán zsebébe csúsztatta, hogy ebéd után kényelmesen kiolvassa. Kutyája egy görbe almafa lábánál dühösen ugatott hordójából és láncát rángatta, az öreg azonban anélkül, hogy megfordult volna, újra útnak eredt, lábszárait katonásan kinyújtva, bal kezét táskáján tartva, jobbjával pedig botját babrálgatva, mely éppoly folytonos és sietős mozgással haladt, mint a gazdája. Kiosztotta leveleit és nyomtatványait a sennemare-i tanyában, aztán a mezőkön át vette útját, hogy átadja az adószedő postáját, akt kts magányos házban, a falutól egy kilométernyire lakott. Az adószedő — Chapatls úr — új ember volt, a múlt héten érkezett fiatal feleségével. Párizsi újságot járatott és Bonifác néha, ha ideje futotta, belekukkantott, mielőtt í&zbesltette a címzettnek. Kinyitotta a táskáját, elővette a lapot, kicsúsztatta a szalagból, szétterítette és olvasni kezdett menet közben. Az első oldal nem neki való volt, a politika hidegen hagyta, a pénzügyeknél mindig tovább lapozott, de a hírek érdekelték. E napon különösen sok hír volt. Egy erdészlakban lejátszódott bűntény olvasásakor annyira felizgult, hogy a lucernás közepén megállt, hogy a cikket még egyszer elolvashassa. A részletek borzalmasak voltak. Az erdészlak előtt reggel elhaladva, egy favágó vérfoltot vett észre a küszöbön, mintha valakinek az orra vérzett volna. „Az erdész nyulat lőtt az éjszaka" — gondolta magában, de közelebb lépve, látta, hogy az ajtó félig nyitva maradt és a zárt letörték. Rémülettől reszketve rohant a faluba, értesíteni a bírót, aki erősítésül maga mellé vette a csőszt és a tanítót és a négy ember együtt viszszatéri. Az erdészt elmetszett torokkal találták kandallója előtt, a felesége megfojtva hevert az ágyon, és hatéves kislánya két matrac között feküdt megfulladva. Bonifác postást annyira felizgatta a gyilkosság, hogy lábat egészen elgyengültek. Hangosan mondta: — Pokolba! Micsoda gazemberek vannak! Aztán visszacsúsztatta az újságot a papírszalagba és megindult rémes víziókkal fejében. Nemsokára elérte Chapatis úr házát. Kinyitotta a kiskert kapuját és közeledett a házhoz. Alacsony, földszintes épület volt, padlásszobás tetővel. A szomszéd ház legalább ötszáz méterre volt tőle. A postás felment a tornác két lépcsőfokán, kezét a kilincsre tette, megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt. Most vette észre, hogy a zsaluk sincsenek még nyitva. Nyugtalankodni kezdett, mert Chapatis úr, amióta megérkezett, mindig korán kelt. Bonifác elővette az óráját. Még csak reggel hét óra tíz perc volt, mindegy, az adószedőnek már fel kellett volna kelnie. Körüljárta a lakást, óvatosan lépkedve, mintha valami veszély ellen menekülne. Semmi gyanúsat nem talált, csupán egy-két férftlábnyomot az egyik szamóca-ágyban. De hirtelen megállt, mozdulatlanul, a félelemtől megbénulva, mert az egyik ablak előtt elhaladva nyögést hallott a házból. Közelebb ment, átlépve egy kakukkfűszegélyt, fülét a zsalugáterhez nyomta, hogy jobban hallja. Határozottan nyögtek. Egész tisztán hallotta: hosszú, fájdalmas sóhajok, valami hörgésféle, küzdelem zaja, kiabálás. Bonifác nem kételkedve többé, hogy itt, az adószedőnél bűntény játszódik le, nyakába szedte lábalt, visszafutott a kiskerten, nekivágott a síkságnak, a vetésnek, lelkeszakadtáig nyargalva, rázva táskáját, mely a csípőjét verte, és kimerülten, lihegve, magánkívül ért a csendőr-őrszoba kapujába. Malautour altiszt egy eltört széket Javított. Raulter csendőr segített neki A postás meglátta őket és felkiáltott: — Jöjjenek azonnal, ölik az adószedőt, gyorsan, gyorsan! A két ember abbahagyta munkáját és felemelte a fejét. Bonifác látva, hogy Inkább bámulnak, mint sietnek, újra kiáltott: — Gyorsan, gyorsan! A gyilkosok benn vannak a házban, hallottam a kiabálást, nincs idő! Az altiszt megkérdezte: — Kitől tudja? — Az újságot és két levelet vittem, amikor észrevettem, hogy a lakás ajtaja zárva van és az adószedő még nem kelt föl. Megkerültem a házat, és hallottam, hogy bent nyögnek, mintha fojtogatnának valakit, vagy mintha a nyakát vágnák el valakinek. Erre azután ideszaladtam, ahogy csak bírta a lábam. A csendőr meggyőzve válaszolt: — Felöltözöm, és megyek. Belépett az őrszobába, követve társát, aki bevitte a széket. Csaknem rögtön újra megjelentek és mindhárman elindultak futólépésben a bűntény színhelye felé. A ház közelébe érve, óvatosan meglassították lépteiket, az altiszt elővette revolverét, azután nesztelenül behatoltak a kertbe és közeledtek a házhoz. Semmi újabb nyom nem árulta el, hogy a gonosztevők már elmentek volna. Ajtó, ablak, még mindig zárva volt. — Megvannak — mormogta az altiszt. Bonifác apó izgalomtól lihegve, a ház túlsó oldala felé küldte és a redőnyre mutatott: — Ott, ottI — suttogta. Az altiszt előre ment, egyedül. Fülét rányomta a deszkára. A másik mit sem árult el, de bajusza hirtelen megrándult, orcáit csendes nevetés ráncát futották el. Ojból átlépett a paszpang-sövényen és visszament a bambán rámeredő két férfihoz. Aztán intett, hogy kövessék lábujjhegyen. A bejárathoz érve, felszólította Bonifácot, hogy az újságot és a leveleket csúsztassa be az ajtó alatt. A postás elképedve, de azért készségesen engedelmeskedett. — Es most, indulj! A kapun kiérve az öreghez fordult és jókedvtől csillogó szemekkel mondta: — Nagy kópé maga, Bonifác apói Az öreg megrökönyödött. — Miért? Hallottam, Isten bizony, hallottam... De a csendőr nem bírta tovább és kacagni kezdett. Ügy kacagott, mint aki fuldoklik, két kezét hasára tette, hajlongott, szemei könnyben úsztak, orra körül grimaszok vonaglottak. A másik kettő értetlenül bámult rá. Minthogy Malautour altiszt nem tudott beszélni, és nem bírta abbahagyni a nevetést, végre is egy népies, illetlen mozdulatot tett. Nem értették, hát megismételte, többször egymás után, fejével a csukott ház felé mutatva. A másik csendőr hirtelen megértve, hogy miről van szó, iszonyú röhögésben tört kl. A postás szemet kerekre nyíltak és ismét kijelentette: — Esküszöm, hogy hallottamI Az altiszt újból röhögni kezdett: — Hallotta? Maga is igy szokta ölni a feleségét, vén lókötő? — A feleségemetI Igen, ő ts kiabál, ha verem. Talán Chapatls úr ls verte a feleségét? Ekkor az altiszt megpörgette vállánál fogva az öreget, és fülébe súgott valamit, amitől az egészen elhűlt, és elgondolkozva mormogta: — Node ilyet... sose hittem volna ... azt hittem, hogy ölnek valakit. Es zavarodottan, szégyenkezve, megindult a mezőkön át, mialatt a kettő feszülten figyelt, és mindenre készen nézett rá. Vártak. Az altiszt sokáig mozdulatlanul állt és hallgatózott. Hogy fülét jobban rányomhassa a zsalura, levette és jobb kezében tartotta háromélű sapkáját. Mit hallott? Szenvtelen arca semcsendőrök még mindig nevetve, vaskos kaszárnyai tréfákat kiabáltak utána és nézték, hogyan távolodik fekete sapkája a kalászok nyugodt tengerében. í F ordította: SZABÓ LŐRINC

j Kavabata Jaszunari: TEASZERTARTÁS A z irodalmi Nobel-díj tavalyi nyertesét meglehetősen kevesen ismerik Euróoában ^edig Kavabata jaszunari mór az első világháború, eiöesféi'én írt müvével a Tizenhat ev naolo a-+ai "eskeitétte a '.apán xözvéiemény figyelmet. '924- öl *ezdve ai Iroaaími éiet című 'folyóirat elen 07 ; erzeime " elnevezésű mozgalom oropacoioia zakit j azó ' :ában divatos részietezö naturalizmussá 1 európai stílusirányzatokhoz csatlakozik \x. ížéKtälil- közölt szemeivény Az ezerdaru-minta cíníü élbeszé '.jséböl való ötáné legalább negyvenöt évesnek látszott, de Kikudzsi észre sem vette a korát. Mintha egy magánál jóval fiatalabb nőt ölelne. Csodálatos: az érett asszony nyújtotta testi örömeit el tudta fogadni; a tapasztalation fiú gátlásai is mintha semmivé foszlottak volna. Először találkozott életében a gyönyörrel, először döbbentette meg a benne élő férfi. Nem is képzelte volna ennyire atkalmazkodónak a női testet; alkalmazkodásóban is ennyire kezdeményezőnek, Hyen forrónak, illatos^ nok. Mint nőtlen férfi, kalandjai után mindig valami kesernyés íz maradt benne; ezért is olyan közömbös az együttlét utolsó perceiben. Milyen jó érzés volt beléfeledkezni ennek az asszonynak a forróságába I Hitte volna valaha, hogy az asszonyi test tengerárként folyhatja IcörCH a férfit, s milyen jó elpihenni ebben az árban I? Hadvezér volt, lábát a tengerbe lógató győztes hadvezér, lábát rabszolgái mosogatták ... Fölfogta az asszonyból áradó anyoi meleget is. Fölült és beszélni kezdett: — Te tudsz Csikafco anyajegyéről? A mellén van ... - kérdezte, de már bánta is a kérdést Kábult feje nem engedelmeskedett - Az egyik mellén, tolón itt lehet - magyarázta, és kinyújtott karjával mutogatott hozzá. Mór nem bánt semmit; az asszony érzékenységére sem gondolt — Hallgass. Csúf dolgokról nem keti beszélni... - mondta az özvegy, és mellén összébb húzta a kimonóját — Ilyent még nem hallottam. De különben sem látszik, e4takarja a ruha — akadozott — Nem biztos. — Nem? — Nézd, ha például Itt volna. — Csak nem valami hasonlót keresel rajtam is? — Ugyani De ha neked is volna ... — akkor most mit éretnél? Itt, itt... Ötáné a mellére nézett — Miért törődsz veJe? - legyintett — Csúf dolgokon gondolkozni I — Nem mindegy. Kilencéves koromban láthattam. Azóta i* vissza-visszatér a kép. Mintha csak ma láttam volna. O