Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-12 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

A majorság Megjártam Komáromot és Felaranyost. Most Csallóközaranyos felé tartok. Csallőközaranyos eltertyedt nagy falu. Gazdag falu. Felaranyos eldugott, kis majorság. Ilyenféle majorságban láttam meg én is a napvilágot, s tudom, hogy falu és majorság között mindig volt valami különös, furcsa feszültség, mert az utóbbi a maga módján mindig külön kis világ volt, és az is akart lenni. Zinger András egykori birtokán, a felaranyosi majorságban alig maradt meg valaki a régi béresek közül, talán az egy Pivko Jozef családját kivéve, akinek apja Ögyalláról szakadt ide, és dohányos volt.. A többiek szanaszét szóródtak és helyükbe Zsolna környéki családok költöztek. A birtokot tíztizenkét hektárjával felparcelnyukat, amit harminckettőn Írtak alá. Fő-fő érvük az elkülönülés mellett az, hogy termelési eredményeik nem maradnak el a csallóközaranyosiak eredményei és tapasztalatai mögött,

1 vannak gépeik, jövedelmező állatállományuk, s a ketté vállás után még sikeresebben gazdálkodhatnak. Csallőközaranyos felé menet latolgattam magamban a dolgokat. Az utak, utcai lámpák, kultúrház kérdése, a szervezeti élet rendes menetének biztosítása, mindez nem annyira a szövetkezet mint Inkább a nemzeti bizottság és a társadalmi szervezetek ügye. A járási Termelési Igazgatóság vezetőjének az a véleménye, hogy a két szövetkezet egyesítésének gondolata a direktív irányítási módszerek Idején és azok nyomása alatt fogant meg, mégsem a kettéválást tartja a járható útnak. Elsősorban is a vitás kérdéseket kell megoldani. Csakhogy dohány ahelyett, hogy megszáradt volna, inkább megpenészedett benne. A sok panasz ellenére mégis rakott társzekerekkel szállították haza a munkaegység fejében kapott terményeket. Sertéseket hizlaltak, szerződésesen, vagy szerződés nélkül, és rengeteg baromfit neveltek. Négy év múlva ismét ellátogattam a faluba, s ezalatt a természetbeni juttatások alaposan megcsappantak. A szövetkezet csak a fejadagot tudta biztosítani a parasztemberek családtagjainak. Így mondták — fejadagot — mint a háború és a jegyrendszer idején. Az erőteljes, munkabíró emberek, ha csak tehették, az iparba szöktek. A tagok átlagos életkora jóval ötven év fölé emelkedett, s már-már megközelítette a hatvanat. A járási hatóságok pedig az egyre növekedő munkaerő hiány miatt rászorították a szövetkezetet, hogy négyszáz hektár jó termőföldet adjon át az állami gazdaságnak. Hát igen: direktív irányítási módszerek! És most újra itt ülök a szövetkezet irodájában. Más épületben, más helyiségben, de az íróasztalnál velem szemben ugyanaz a Koskás Zsigmond ül, aki tizenöt évzel ezelőtt a szövetkezet könyvelője volt, s akit Harmos tanár úr oly akkurátusan megrajzolt annak a falu Iázták közöttük. Az egykori béresek lelkében mindmáig sajgó seb és sérelem gyanánt él ennek a földosztásnak az emléke. Nem azért, mert a Zsolna környékiek földet kaptak, hanem azért, mert ők semmit sem kaptak, sőt elkényszerültek a majorságból, ahol apjuk, nagyapjuk, dédapjuk robotolt. Ám kár és hiábavaló is ezeket a régi sebeket újra és újra láthatóvá tenni. Az új-gazdák, bár a majorság akkoriban közigazgatásilag Ekei községhez tartozott, külön földművesszövetkezetet hoztak létre. Előzmények, tapasztalatok, nélkül nehéz volt gazdálkodni az új környezetben, még nehezebb, mint a falvakban, ahol a parasztok Ismerték a határ minden dűlőjét, a talaj összetételét és az időjárás minden szeszélyét. Azért csak éltek. Külön kis mikrovilág a mamutfalvak között. Szorgalmas, jóravaló népek. Hatvanegyben az új területi átszervezés vetett véget relatív függetlenségüknek. A majorságot közigazgatásilag Csallóközaranyoshoz csatolták, a szövetkezetet a mezőgazdaság szakosításának Jegyében a csallóközaranyosi szövetkezethez. Hét éven át úgy-ahogy megvoltak a csallóközaranyosiakkal. Az egyesített szövetkezetek gazdálkodása sikeres volt. A munkaegység értéke időközben huszonkét koronáról harminckettőre a természetbeni juttatásokat, prémiumokat társadalombiztosítást is beleértve negyvenegy koronára növekedett. A felaranyoslak egy időre megfeledkeztek relatív függetlenségükről. Családi házakat építettek. Berendezkedtek. Éltek az új lehetőségekkel. Egy nap mégis csak azt vették észre, hogy a viszonylagos jómód mellett is csak majorság maradt a majorság. Épültek ugyan új házak, de nem épültek, utak. Tavasszal és ősszel a keréknyomokkal felszántott sárba ragadtak. Téli és őszi estéken nyomasztó sötétség örvénylik a házsorok között. A fiatalokat megeszi az unalom, mert nincs egy rendes helyiség ahol összegyűlhetnének. Így hát felfájt bennük egykori függetlenségük emléke. Megint külön világ akarnak lenni. Annál is inkább, mert földterületük nem határos a csallóközaranyosi szövetkezet földterületével. Legfeljebb az országút és egy új bekötőút köti össze őket a faluval. Ott vannak ugyan a közös és egységes társadalmi szervezetek: az Ifjúsági szervezet, a Nőszövetség és a pártszervezet, csakhogy a nyelvi nehézségek miatt még ezeken belül is súrlódások adódnak elő. Komáromban, a Járási Termelési Igazgatóságon elolvastam beadváháta mögött a felaronyosiak beadványa épp az egyesítést tartja a legvitásabb kérdésnek. Kereken kijelentik, akár tetszik a csallóközaranyosiaknak, akár nem, a kettévállásra irányuló Igényüket nem hajlandók feladni. Furcsa egy dolog, mintha bizony a direktív módszereket, az egyesítést és a szakosítást a csallóközaranyosiak eszelték volna ki. A falu Tizenöt évvel ezelőtt fordultam meg első ízben Csallóközaranyoson, s most érkezésem első pillanatában furcsa meghatódás vesz erőt rajtam. Tél van, mint akkor volt. Az első száraz fagy csipkedi arcomat, s ez még inkább eszembe juttatja első találkozásomat ezzel a faluval. Emlékszem, hogy a Fáklya számára készülő írásomhoz művészi rajzokat kívánt a szerkesztőség, s ezért Komáromból kicsalogattam az azóta megboldogult Harmos Károly tanár urat. A szövetkezet kopott, inkább raktárhelyiségnek beillő Irodájában ütöttük föl főhadiszállásunkat, s a hetven felé taposó festő öregesen reszkető, meghatott kézzel rögzítette papírra a Méltóságteljesen üldögélő parasztemberek, fejők, fejőnők, vezetőségi tagok arcvonásait. Köztük Horváth Péter és Kockás Zsigmond arcát, azét a Horváth Péterét, aki később a nemzeti bizottság elnöke lett, és Kockás Zsigmondét, aki akkoriban a szövetkezet könyvelője volt. A festő még az elmaradhatatlan ceruzát ls odarajzolta a füle mögé. A csallóközaranyosi szövetkezet akkoriban is az ország legjobb szövetkezetel közé számított. Ám a mezei kertészkedéshez szokott emberek mégis szerét ejtették a nyílt panasznak, mert elégedetlenek voltak az adott állapottal. Elmondták, hogy a dohányt és a kukoricát elverte a jég, a répát megtámadta a tetű, a burgonyát meg az Istentelen amerikai bogár, a „mandalinka" pusztította el, s nevettek hozzá, kajánul keservesen, mondván, hogy a bogarat az elvetemedett Imperialisták uszították a burgonyára. Szidták a lehetetlen Istállókat és malacszállásokat, mert a beton padlók agyonra hűtötték a fiatal állatokat, és átkozták a drága dohányszárítót, mivel alacsony volt a mennyezete, és a idején, füle mögött az elmaradhatatlan ceruzával. Ugyanaz, mégsem ugyanaz. Akkor fiatal volt. Éppen hogy odatartotta vállát az élet terhe alá. Arckifejezése, szeme villanása, mozgékonysága fürge észjárásra vallott. Okos és tiszta elképzelései voltak a szövetkezet és a falu fejlődéséről. Most komor, kemény a pillantása. Hirtelen, határozott a szavajárása. Az a tizenöt esztendő, az idő, gyalázatosan rosss piktor, sötét árnyékokat rajzc it a szeme alá. Arcvonásaiban, itt ott az ajka körül keserűség bujkál. Fáradtság alszik nehéz szeme héján. Némán faggatom az arcát, és az arca azt mondja, lásd, a sok zűrzavar, gonoszság nyomán tisztátalanság borította el életünket, mely a tiszta embert is bemocskolja. Komor -ránc merevedik a homlokára, de mihelyt megszólal, az öntudat fényessége ömlik el az arcán. Aszályról és árvízről beszél, a falura zúduló szerencsétlenségről, és minden akadályt legyűrő akaratról, kitartásról, roppant igyekezetről. Hatvanhatban a nyerstermelés értéke alig kilenc millió koronára rúgott, de tavaly már meghaladta a tizennégy milliót. Megkétszereződött a búza hektárhozama. Takarmány dolgában is önellátó lett a szövetkezet. Volt idő, hogy egy anyakocától csak hét-nyolc malacot választottak el a gondozók, ma tizenkilencet, huszonegyet választanak eL A napi súlygyarapodás tizenkilenchuszonhárom dekagramm volt, ma Degyven-negyvenhat dekagram, de eléri a hatvanat is. Hatvankettőből kétmillióhétszázezer korona adósság maradt a szövetkezetre. Kifizették az utolsó fillérig, és kifizették az élő és holt leltárat. Hatvankettőben, több mint kilencszázezer koronás ráfizetéssel zárt a szövetkezet, ma pedig négymllIióhétszázezer korona tartaléka van a bankban, s abból egymilliót kölcsönképpen a bank rendelkezésére bocsátott. Maga a szövetkezet valósággal megfiatalodott. A tagság átlagos életkora harmincötnegyven év kőzött mozog. Emlékszem, hogy utoljára itt Jártam, komoly ténykedés közben leptem meg a falu és a szövetkezet elöljáróit. Tanácskozásra hívták meg a tizennégy-tizenhat éves fiatalok szüleit, főleg az édesanyákat. A mezőgazdasági szakoktatás bevezetéséről volt szó. Heti három napon át elméleti oktatásra akarták befogni a fiatalokat, heti három napon át pedig gyakorlati munkára a szövetkezetben. Felismerték végre, hogy az ú| nemzedék elvándorlását a faluból meg kell állítani, mert nélküle nem boldogul a szövetkezet. Az átlagos életkor leszorítása, a szakemberek meghonosítása, s az akkoriban foganatosított országos intézkedések — köztük a felvásárlási árak emelése és a szakosítás — tették jövedelmezővé a szövetkezeti termelő munkát. A mai sikerek hatalmas kollektív erőfeszítés eredményei, de Kockás Zsigmond eredményei is. A füle mögött, bár láthatatlanul, mégis ott van az a tizenöt év előtti ceruza. Hogyan tovább? Jóleső érzéssel tölt el, hogy a szövetkezet sok vergődés után túl jutott a válságokon, csakhogy most itt van ez az újabb bonyodalom. Kockás Zsigmond két ívnyi gépelt szöveget tesz elébem. A csallóközaranyosi szövetkezet vezetőségének állásfoglalását a felaranyosiak beadványához. A vezetőség keményen tiltakozik e kettéválás ellen. Ám elvben mégsem ellenzi. Leszögezi, hogy a szövetkezet a távlati tervek és a szakosítás jegyében rendezkedett be, s fgy az állatállomány legértékesebb részét Felaranyoson helyezte el, mert tekintetbe kellett vennie, hogy a felaranyosiak inkább az állattenyésztéshez értenek, mint a növénytermesztéshez. Igy hát odakerült a tehéncsorda, a juhnyáj és a tyúkfarm. Ha mégis sor kerülne az azonnali kettéválásra, a vezetőség az ebből származó következményekért a felelősséget elhárltla magáról. A kettéválást legfeljebb a hatvannyolcas-hatvankilences gazdasági év lejártával tartja esedékesnek, de akkor visszaköveteli azt a négyszáz hektár földet, amit munkaerőhiány következtében ötvenháromban át kellett adnia az állami gazdaságnak. Az állásfoglalás elöljáróban leszögezi, hogy a felaranyosiak beadványukat a nemzeti bizottság, a pártszervezet és a vezetőség tudta nélkül juttatták el a Járási szervekhez, s az aláírási akció szervezőit felforgató tevékenységgel vádolják. Különös dolog ez ezekkel a direktív irányítási módszerekkel. A felaranyosiak panaszai szerint a fő-fő dirigálók úgy látszik Csallóközaranyoson leledzenének. Holott ezt még elképzelni is nevetséges. Hiszen mindenki Ismeri fejlődésünk fonákságait, s dolgok logikája a következő: a kedvezőtlen felvásárlási árak s különféle megszorító intézkedések következtében a munkabíró férfiak elvándorolnak az iparba. A munkaerőhiányt úgy orvosolják, hogy a szövetkezetet négyszáz hektár föld átadására szorítják a járást hatóságok, ötvenkilencben ugyanezek a hatóságok és még magasabb hatóságok a területi átszervezés Jegyében Felaranyost Csallóközaranyoshoz csatolják. ; Csakhogy mindebből és következményeiből most tizenöt év múlva még nemzetiségi kérdést ls lehet kavarni. Főleg az évzáró taggyűlés elótt. összeugratni az egyesített szövetkezetek fellendítésén fáradozó becsületes embereket, szövetkezeti és vezetőségi tagokat Másra nem ls jó az egész. Hiszen a kettéválást a Járási Termelési Igazgatóság vezetőjének véleménye szerint ls rossz megoldás lenne Az Igazi bajkeverő neve: „direktív irányítási módszerek". Kár, hogy ezt a tettest nem tndom fülöncsípni, mert nincs füle, se feje, se arca. Megfoghatatlan és felismerhetetlen mint a háromszemélyű úristen, de nem három személyű, mert megszámlálhatatlan sok személyből állt össze. Ám létezik valami, amit úgy nevezünk, hogy párton belüli és szövetkezeti demokrácia. A tagok többsége az alapszabályzattal és törvényeinkkel összhangban szuverén módon dönthet a felmerülő kérdésekről. Egyetlen célravezető megoldást javasolok: forduljanak a tényleges bajkeverők ellen, mert egyes-egyedül ők Ismerhetik fel őket, és támogassák azokat, akiket legjobb tudásuk szerint becsületes embereknek tartanak, még akkor ls, ha olykor hibákat követtek el. Ez feladhatatlan joguk és egyben erkölcsi kötelességük ls. BABI TIBOR