Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-12 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

Gyermekkoromban nagyon szerettem a mesé ket, órák hosszat elhallgattam nagyapámat. Később, amint megtanultam olvasni, amikor csak tehettem, olvasgattam. Különösen az olyan meséket szerettem, amelyekben megszólaltak az állatok, megmozdultak a kősziklák, vaay elindultak az erdő fái — keresztülgázolva árkon- bokron —. csakhogy a gonosz einyerje méltó büntetését, és győzedelmeskedjék az igazság. Annak én nagyon tudtam örülni. A minap felkeresett a barátom. Tőle halotta m egy mai történetet tele meseelemekkei. Gondoltam, megírom. Igen ám, csakhogy a történet végét sehogy sem lehet úgy megírni, hogy a „gonosz" elnyerje méltó büntetését és az igaz ság győzedelmeskedjék. Mindegy — gondoltam, csakazértis megírom! E

gyszer volt, hol nem volt, hol történt, hol nem, megtörtént egy alunak nevezett emberi településen, amely hosszabb a tengeri kígyónál, népesebb a közepes hangyabolynál. Néhány éve már, hogy több járatot Indított a falun keresrtül egy délen és egy északon székelő ELSZV, azaz Emberi Lényeket Szállító Vállalat. A falu közepén állott csendben, békességben a megállást jelző, betonalapba ágyazott vasdorong, meghajlított felső végén a közönséges tányérhoz hasonlítható zománcozott korong, az ELSZV színpompás emblémájával. Az emberek utaztak, utazgattak, ki munkába, ki más célból, hol káromkodtak, hol nem, egyszóval ment minden a maga megszokott rendje és módja szerint. Egyszer aztán gondolt egy nagyot a Bicegő Béni barátunk, a Déli Sajtgyár Sajtkukactenyésztő Részlegének képesített sepregetője, aki enyhén szólva megunta az örökös mászkálást — mellesleg megjegyezve nevezett az alvégen <endezte be családi tűzhelyét és meleg részkét —, kérvényt írt és küldött az északi és déli ELSZV igazgatóságának, egyidejűleg ugyanazt, miszerint létesítsenek még egy megállót a családi fészke közelében, lehetőleg közvetlen előtte, mivelhogy ott a terep nagyon megfelelő. Indokai között szerepelt többek között az is, hogy ilyen nagy hangyaboly igazán megérdemel két megállót, annál is inkább, mert a közeli és a távolabBi szomszédai között is sok az állandóan utazó, akik közül ötnek szívasztmája, négynek részleges végtagbénulása, háromnak rendszeres hideglelése, egynek aranyere, neki pedig krónikus bokaficamja van. Márpedig a szocializmusban első az ember, az emberről való gondoskodás stb., stb ... Reménykedő bizakodással várt, várakozott. Alaposnak vélt indokai azonban nemigen hatották meg a címzetteket. Elmúlt két hónap és közben nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Bicegő Béni nem adta fel a harcot: fogcsikorgatva írta a sürgető leveleket, persze módjával. Tapintatos fenyegetéseiben egyre gyakrabban emlegette az elnöki irodát. A hatodik levél után végre történt valami. Az északiak elküldték antialkoholista szakelőadójukat, hogy szemrevételezze a terepet és rögzítse a tényállást. Az előadó — szálfatermetű ember, nagy vörös orral, táskájában a járási geodéziai hivatal térképmásolatával — megkezdte hivatalos működését. Szemrevételezett, nagy orra alatt hümmögött, és szemmel láthatóan egyre inkább elszomorodott az istenadta, mint a kései őszbe hajló időjárás. Béni, aki szolgálatkészen sürgölődött körülötte, nem tudta kitalálni, mi lehet az előadó szomorúságának oka. Éhes?... Szomjas?... Azt mondta a bemutatkozáskor, hogy antialkoholista ... A borvirágos orra viszont másról tanúskodik ... Csak azért említette volna az italozást, hogy ráterelje a figyelmét? Istenem, mit tegyek, mit csináljak, hogy jókedvre derítsem ezt az égimeszelőt? — sopánkodott magában Béni. Déli tizenkettőkor ebédhez ültek. Ahogy asztalra került az étel, nyomban felengedett a nyomott, szomorú hangulat. A pulykakakassült láttán nagyot mozdult az előadó ádámcsutkája, hol eltűnt, hol meg kibújt az ingnyakból. Szemében vad, mohó tüzek gyúltak. Nekiesett az ételnek. Hogy tudott falni!... Ha inni is úgy tudna!... Tudott. Estig tizenkét üveg szürkebarát csordogált le kettejük gégéjén ... Hátha még igazán szeretné az italt — említette többször is a vendég ... Többé már nem szemrevételeztek, csupán a tényállást rögzítette papírra az előadó. Idejében, nagy gyakorlottsággal, amíg „fogott" a ceruzája. — Lesz megálló, punktum, kész!.,. Mert hogy... „Magas jegenyefán sárgarigó fészek ..." — Áradt belőle a hang, mint a húsvéti harangzúgás. Az est beálltáig dalolgatott, aztán hirtelen elhatározásai felállt és elbillegett. Béni testes felesége szikrázó szemmel küldte utána áldását: — Repedj szét, mint a véres hurkai Bitang, nagybelű! Kerülj csak még egyszer a szemem elé! Béni bamba vigyorgására esett a pillantása. Ezen aztán még jobban felbőszült a terebélyes asszony, és most már férjére zúdult minden haragja. Erélyes mozdulattal elkapta a nyápic emberkét, és úgy vágta a heverőre, hogy az menten kirúgta maga alól mind a négy lábát. Nagy reccsenés után sűrű porfelhő kavargott a helyiségben. Krákogtak, hápogtak, fulladoztak mindketten. Az oszladozó porfelhőn átvirított Bicegő Béni fanyar, de diadalmas vigyorn — Drága asszonytársam, mégis lesz buszmegállóm! — csukladozta ki két nagyobb köhintés között, szemében a részegek és győztesek diadalittas mámorával. Majd lefordult a heverőről és nyomban elaludt. Csak másnap ébredt fel, IInem bikavérré változik rövidesen. Amikor meg a feleségére gondolt, egyenesen hideglelés környékezte. Elszánta magát Meg kell lennie! Kérlelhetetlenebb és keményebb leszek a kősziklánál! Makacs elhatározása előtt — fogcsikorgatva bár — mégis fejet hajtott a felesége. Tapasztalatból tudta, hogy amikor józan, nem igen akaratoskodhat vele szemben, mert mindenképpen ő húzná a rövidebbet. Igy hát déli tizenkettőre elkészítette az ebédet. Pirosra, ropogósra sült a kövérre hízott gúnár. Puszta látására is összefut a szájban a nyál. Az előadó gyors mozdulattal lekapta és zsebre vágta a szemüvegét, aztán „munkához" látott. Teremtőm! — nézett vegyes érzésekkel és nagy-nagy csodálattal az előadóra Béni. Hogy mire képe' ez a nyambuszme letve ébresztette fel a déliek kiküldött szakelőadója, aki eljött szemrevételezni és rögzíteni a tényállást stb., stb... Bicegő Béni félvállról kezelte a jövevényt, laposakat pislantott és köpött, aztán csak úgy foghegyről megjegyezte, hogy az ügy már elintézést nyert, és nem kívánatos már az előadó úr tiszteletreméltó ügybuzgalma, akár el is mehet. Amikor azonban az előadó — Bénihez hasonló vékony dongájú alak — tömör és félreérthetetlen magyarázata után kiderült, hogy új megálló létesítése a déliek és az északiak kölcsönös megegyezése és jóváhagyása nélkül szinte elképzelhetetlen és lehetetlen, Béni mérsékelte fölényeskedését, és mérlegelni kezdte a helyzetet. Szakértő szemmel végigmustrálta az előadót: vajon mit bírhat el evésben, ivásban? Úgy vélte, hogy tíz deka szalonna, két fej vöröshagyma, egy karéj, házikenyér, és legfeljebb egy üveg bor teljesen megtölti a bendőjét. Akkor még nem gondolta, hogy téves megállapításra jutott, az csak később derült.ki. Egyszóval taktikát változtatott. Mézesmázos szavakkal körülduruzsolta az előadót, akinek már igen komoran csillogott a szemüvege s elfelhősödött az arca ... Munkához láttak. Szemrevételeztek. Közben megoldódott az előadó nyelve, szakelőadást tartott a piros ropogósra sült lúdhús csodálatos ízéről, és az egri bikavér vérképző áldásáról. Bicegő Béninek összeszorult a torka. Veszélyben érezte a hizlalóban lihegő gunár életét, és a pénztárcája titkos rekeszében lapuló százasát, amely alighavadt alak! Hiszen ez nem is ember, hanem valóságos falógép!... S nem hiába dicsérte az egri bikavért, úgy kortyolta, olyan gyakran ürítette a poharát, mintha az víz helyett ingyen buzogna az udvari kútból. Hatalmas pusztítást végzett ételben és italban, nem vitás. Viszont az is igaz, hogy többször megígérte a megállót. Az est beálltával az előadó nagyot csapott az asztalra, csörömpölve ugráltak rajta a poharak, majd elrikkantotta magát. — Lesz megálló, holtbiztosán lesz! — majd fülhasogatóan hamis hangon dalolgatott éjfélig. Vissza-visszatért legkedvesebb nótájára, hogy „Arok is van, gödör is van .. Hajnali háromkor nagy ásítás után felállt az előadó, majd megingott, mint a járni tanuló kisgyerek. Valami olyasfélét motyogott az orra alatt, hogy ... „a jézusmárjáját, majdnem berúgtam...", aztán köszönés nélkül elment. Máig is rejtély, hogyan került haza. Nyilvánvalóan hazakerült, mert nem kerestette senki, sem a családja, sem az igazgatósága. Csaknem három hónap telt el eseménytelen nyugalomban. Ez az eseménytelenség azonban csak látszólagos volt: észak és dél hivatott szakértői kerek tizennyolc deka irodai papírt használtak fel lőszerül izgalmasan bonyolódó levélcsatájukhoz. Végre a nyert csatát szimbolizáló lobogóként a készenlétben várakozó száztizenegyes Tátrára került a megállót jelző vasrúd, felül a tányérral, alul a pontosan hetvenöt kilót nyomó betonbunkóva!. Egy szabályos hajtási engedéllyel rendelkező sofőr, két kocsikísérő és négy egyszerű segédmunkás a helyszínre szállította. Lépésben haladtak a sima, szurkozott úton, hogy a hatalmas teher alatt tönkre ne menjen a tehergépkocsi rugózata. Igy aztán minden komolyabb baj nélkül sikerült a helyszínre érniök, és öreg estébe nyúló megfeszített munkával helyére állítani a megálló-táblát. (Mert, ugye, néhány túlórácska csak emelheti a szegény munkásember életszínvonalát). De állott, állott a megálló, fennen hirdetve a gyors fejlődést. Bicegő Béni háza előtt az árokparton. Ezalatt Bicegő Béni, hogy elkerülje az esetleges emberölés lehetőségét, az utolsó három hetet a járási kórház idegosztályának egyik párnázott szobájában töltötte, ahol a végletekig felzaklatott idegállapotát teljesen rendbehozták. Igaz, kissé megkeményedett ülepén a bőr, mert összesen negyvenkét injekciót kapott. De megérte! Megérte, mert szerencsésen hazakerült, és most már büszkén állott háza előtt a vassá keményedett akarata. Olyan meghatódva állt előtte, mintha a saját emlékszobrát nézné egy forgalmas nagyváros rendezett főterének közepén. Az emberek pedig tovább utazgattak. Megszokták az új megállót, megelégedéssel fogadták és vették tudomásul a hasznos és ésszerű új létesítményt. Nem úgy Tisztes Adám, akinek szívében fészket rakott az irigység: miért éppen Bicegő háza elé állították, miért nem állíthatták az övé elé!? Nem is ez volt egészen irigységének igazi oka, hanem az a megmásíthatatlan tény, hogy az üzemből őt, Tisztes Ádámot küldik háromhónapos seprőkötő tanfolyamra. Visszakerülve kötheti majd a seprőket Bicegőnek, hogy nagy büszkén, hegyeseket köpve jobbra-balra söprögethessen az ő készítményeivel, esetleg kifogásolhassa azok minőségét. Sőt még arra is vetemedhet, hogy jelentést tegyen feletteseinek. Felforrt a vére, ha ezekre a lehetőségekre gondolt, és minden porcikája bosszúért kiáltott. De hogyan, mivel bosszulhatná meg leginkább? Most ráadásul még azt a rothadt megállót is az ő háza elé állították! Ezt a keserű gondolatot feszegetve született meg az ötlete: ha az arra hivatottak nem tudták a Tisztes ház elé állítani, majd ő megteszi! Megtette ... Az elutazását megelőző éjszakán munkához látott, s el is végezte annak rendje és módja szerint. Igaz, majd beleszakadt, amíg a százméteres utat megtette a nagy teherrel, de úgy érezte, megérte. Telibe talált. Erre is hajnalban jött rá, amikor kiment a háza elé, hogy elutazzon a tanfolyamra. Nagy sürgés-forgás fogadta, káromkodásoktól zengett a hajnali utca. Az emberek többsége tanácstalanul topogott a volt és az új megálló között, hol ide, hol oda futottak ... Hát még, amikor Bicegő is kilépett a háza elé és tudomást vett a történtekről! Ezer ördög szabadult el álmos szeméből. Gyér haját és bajszát tépte kínjában, földhöz vágta magát, fetrengett, majd felpattant, és olyan hosszú káromkodásba kezdett, hogy még akkor sem tudta abbahagyni, amikor a sajtgyáxba érve kiszállt a buszból... Tisztes Adám úgy érezte magát, mint akinek hájjal kenegetik a szíve táját. Tutajdonképpen ezen a hajnalon kezdte meg sétaútját a buszmegálló. Azóta ugyan jónéhány hónap eltelt, közel egy esztendő, de a buszmegálló még mindig nem vesztette el sétáló kedvét. Sétál, sétál szakadatlanul, incselkedve változtatja a helyét. Hogy kinek vagy kiknek a jóvoltából, ki tudja? Az éj sötét leple mindent eltakar... Bicegő Béni sem töltötte tétlenséggel az idejét. Jelentést jelentés után küldött az illetékeseknek és a nem illetékeseknek egyaránt, járásra, kerületre, elnöki irodára. A sétáló buszmegállóról tudnak már a rokkantak szövetségében, a tűzoltók járási szakszervezetében, a nőszövetség ben, és már pionírgyűléseken is foglalkoznak az üggyel. A horgászszövetség is felhívta körlevélben a tagjait, hogy horgászhoz méltó türelmességgel horgásszanak a titkos tettesekre ... Gyűlést gyűlést követ, száz jegyzőkönyv íródik, miközben a buszmegálló csak sétál, sétál... Uram Isten, meddig tűröd még ezt a babiloni zűrzavart? Mikor fékezed már meg a gonosz buszmegállót sétáló kedvében? Végtelen nagy tekintélyeddel és hatalmaddal mikor állíttatod már végleges helyére, hogy végre nyugalom és béke honoljék földön és égben, most és mindörökké, ámen . •.