Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-10 / 8. szám, péntek

Ml A VÉLEMÉNYE RÓLA?... A kínai Jaroslav Čelko docensnek, a pozsonyi Népművelési Intézet közvéleménykutató kabinetje fiatal vezetőjének tömör mondataiból tálén éppen az alábbi bevezető gondolatsor vésődött legmélyebben az emlékezetembe: — A közvéleménykutatást a szociológia a tömegek hangulattükreként értelmezi. E tükörkép azonban csupán akkor lehet tiszta, és torzításoktól mentes, ha az emberek a mindannyiunkat érintő közügyekről teljesen szabadon, tehát minden külső politikai hatás, vagy az esetleges utólagos következményektől való félelem nélkül alkothatnak véleményt. Kiváló példa erre a tavalyi esztendő, amikor az emberek közlékenyebbek, szókimondóbbak lettek. 1968. tavasza óta egyegy téma értékelésénél mindig nagyon fontos, figyelemre méltó adatok születnek, melyeket a társadalmi-politikai élet irányításában nem hagyhatnak figyelmen kívül vezetőink sem. Ezért ma már nem vitatják egyetlen fejlett társadalomban sem a demokratikus közvéleménykutatás jelentőségét. A docens szavai akaratlanul ls azokat az esztendőket juttatták eszembe, amikor a meggondolatlan döntések sorozata egyikének következményeképpen a lélektanhoz és a szociológiához hasonlóan, kereken másfél évtizedig a közvéleménykutatás is mellékvágányra szorult. Az indoklás: az „ilyen" tudományos tevékenységre anyagiakat fordítani fényűzés, hiszen a lakosság nézetei zömében amúgy is egyeznek a pillanatnyi politikával. Ennek az ellenkezőjét bizonyította már az utóbbi két-három esztendő reálisabb társadalmi életszemlélete, de különösen a Januártól eltelt időszak. Bebizonyosodott: a „tévedhetetlen" direktív irányítás okozta köznapi uniformizálódás nem tudta elfeledtetni az emberekkel az objektív gondolkodást. Ma már nem kétséges: egy hatalmi torzításoktól mentes szocialista közösségben jelentős szerep, sajátos küldetés vár egy-egy rugalmas közvéleménykutató-intézetre, mely vitathatatlanul s leggazdaságosabban tudja felmérni a lakosság legkülönbözőbb rétegeinek pillanatnyi hangulatát és nézeteit. Celko docens így vélekedik: — A közvéleménykutatás szerepének lebecsülése az elmúlt évek egyik legdurvább hibája volt, hiszen a lakosság hangulata csalhatatlan, tiszta tükörképének megrajzolása minden demokratikus társadalom törvényszerű, objektív ellenőrzője isi A mi feladatunk tehát: e véleményeket sorra lejegyezni, összesíteni s mindenki számára hozzáférhetővé tenni ^ — Milyen tg&ye^k határozzák meg munkájuk eredményességét? Elmosolyodik. — A Legtöbb talán attól milyen az emberek viszón^fí felvetett kutatási problémához. Ha Dubček elvtárs személyével kapcsolatos kérdésekre keresnénk választ, aligha akadna ember, aki nem akarna válaszolni ... A docens szól arról is, hogy sok emberben — sajnos — nagyon mély nyomokat hagyott az ötvenes és a hatvanas évek első felének emlékezetes „gyakorlata", amikor a bátor szókimondásért, egy-egy elvétett őszinte szóért börtönbüntetés vagy más megtorlás járt. Az így létrejött bizalmatlanságot a közvéleménykutató-intézet dolgozói sok helyütt — érthető módon — ma is tapasztalják még. Egy-egy kérdésre csak nehezen, vagy egyáltalában nem kapnak választ... Igaz, a munka eredményessége sokban függ a kutató egyéni magatartásától is, mert többnyire éppen az első benyomás határozza meg a hivatalos beszélgetés kötetlen, vagy merev légkörét. Különösen időszerű kérdés mostanában: vajon a megkérdezettek ő s z i n t é k-e, nyílt vagy burkolt választ adnak-e a feltett kérdésekre? ... Jaroslav Celko ide vonatkozó kimutatást tesz elém. — Tapasztalataink szerint, az emberek ma is épp olyan őszinték, mint tavasszal, vagy a nyár elején voltak — mondja. — Sőt! Mostanában mintha még inkább szókimondóbbak lennének. Aki már válaszadásra határozza el magát, nem ad burkolt, vagy kitérő választ. Pozitív jel ez, hiszen azt bizonyítja, hogy a lakosság döntő többsége továbbra ls maradéktalanul bízik az állam- és pártvezetőségben. A minap egy tréfáshangú írás került a kezembe, melynek szerzője a közvéleménykutatás formáit és küldetését pellengérezte szellemes humorral. Csak éppen nem volt igaza. A kutatók — szerinte — óriási üvegablakú laboratóriumban tevékenykednek, s szorongva várják a kísérlet eredményét: vajon mi jön ki a lombikból, hogyan is reagál az Ember ez a kiismerhetetlen csodalény a betáplált kérdésekre ...? És a valóság? A közvéleménykutatók bizony nagyon keveset ülnek dolgozószobájuk íróasztala mellett. Ehelyett szinte fáradhatatlanul járják a falvakat és a városokat, ahol a válaszokat gyűjtve társadalmunk hangulattükrét „rajzolják". Az intézet tizennyolc hónapos fennállása alatt eddig összesen tíz aktuális témakörben kérdezte meg a közvéleményt. Gondolom, ez elegendő arra, hogy felvessük a kérdést: milyenek a tapasztalataik a magyarlakta járásokkal? Kiterjesztik-e munkásságukat az országnak erre a részére is? A felelet: válaszgyűjtéskor nem kerülik el Dél-Szlovákiát sem, bár ez a terület külön szociológiai felmérést érdemelne. Ilyen szempontból manapság még csaknem szűz a csallóközi róna és a Tisza-vidéki síkság... A közvéleménykutató-intézet dolgozói örömmel fogadnák ezért a fiatal csehszlovákiai magyar értelmiség segítségét ezen a téren, mert egyelőre saját erejükből képtelenek minden problémát megoldani. Kétségtelen, hogy nagyon hálás vállalkozás lenne az itt élő, több mint kétharmad milliónyi magyarság néprajzi feltérképezése. Valljuk be őszintén: sajnos nagyon keveset tudunk önmagunkról. Néhány általános jellemétől eltekintve, bizony nem ismerjük pontosan az itt élő magyarság politikaitársadalmi érettségét, színvonalát álláspontját. E fontos meghatározó tények mielőbbi ismerete pedig elősegítené az új nemzetiségi alkotmánytörvény biztosította jogaink telje-, sebb, reálisabb kiaknázását. — Az itt élő nemzetiségek szociológiai feltérképezése azonban csupán egy feladat a sok közül, melyeket a jövőben szeretnénk megoldani. Nem titkolom, az évek során olyan rangossá akarjuk kiépíteni intézetünket, mint amilyenek a Nyugat-Európában és a tengerentúlon vannak. Sokban példaképünk ebben a világhírű amerikai Gallup Intézet, mely azonban megalakulása óta lényegesen kedvezőbb körülmények között dolgozik. Csodálkozni fog, ha elmondom, hogy nekünk például saját számítóközpontunk sincs, ami pedig egy-egy viilámkutatás alapvető feltétele, Így a napi aktualitások feldolgozása helyett), inkább csak „Időt álló" kérdések tanulmányozására kényszerülünk, bár elsőrendű küldetésünk épp a legaktuálisabb események hatásának vizsgálata lenne ... Melyek voltak hát az eddig említett „időt álló" témák? Illusztrálásképpen csak néhányat közülük: a lakosság véleménye a megújhodási folyamatról; milyen napjainkban a főiskolások politikai aktivitása, kapcsolatunk a Szovjetunióval stb. E kérdésekkel kapcsolatos véleményszondák pozitív visszhangja és eredménye — esetleges érthető kezdeti fogyatékosságaik ellenére — bizonyítják a legjobban: az objektív közvéleménykutatásnak fontos küldetése és megalapozott helye van a mi társadalmunkban is. MIKLÓSI PÉTER ROGER GAKAUDY fenti címmel, a budapesti Kossuth Könyvkiadónál megjelent könyvében Kína történelmi múltjába mélyen visszanyúlva vizsgálja az országban kialakult helyzet eredetét és okait. Vizsgálódásának főbb szempontjai a következők: a termelési módok fejlődése a régi és az új Kínában, a nemzeti harcok a szocialista forradalom győzelméig, a nemzeti küzdelmek és az osztályharc kölcsönhatása, a kínai forradalom elméleti kérdései, a szocializmusra való áttérés olyan országban, amelyben nem fejlődött ki a tőkés termelési mód, a parasztság és a nemzeti burzsoázia szerepének értékelése stb. Roger Garaudy Kínáról szóló könyve azért hasznos és bizonyos tekintetben páratlan olvasmány, mert az eddig magyar nyelven megjelent marxista müvek közül á legbővebben, a legmélyebben és a leginkább analitikus módon tárgyalja a problémát. A szerző a Kínában az elmúlt tíz évben történtek objektív és szubjektív okait vizsgálva végigtekint Kína történelmén és a Kínai Kommunista Párt múltján. Megvizsgálja a mai kínai vezetők nézeteinek társadalmi és Ismeretelméleti gyökereit. Az elemzés lényegében helytálló és meggyőző. A könyv bevezetőjében azonban ennek ellenére van valami, amit a nemžetkôzi munkásmozgalom mai állása szerint nehéz megérteni: a szerző ugyanis ismételten „a szocializmus kínai modelljének sajátosságáról" beszél. A szerző a könyv első és terjedelmében kisebbik részében azt vizsgálja, milyen objektív okai vannak vagy lehetnek a Kínában történteknek. Ebből a szempontból vizsgálja Kína történetét, és társadalmi fejlődését, különös tekintettel az „ázsiai termelési módra", annak a kései korokig megőrzött maradványaira, a gyarmatosításra, a nemzeti függetlenségi harc, a társadalmi forradalom és a győzelem sajátosságaira, valamint az előkapitalizmusből a szocializmusba való közvetlen átmenet kérdéseire. NEM VÉLETLEN TEHÁT, hogy a marxisták körében új vita kezdődött, amelynek során megvizsgálták azt, amit Marx „ázsiai termelési módnak" nevezett, és alapvetően kérdésessé tették a sztálini „öt szakasz" elméletének egyetemességét és szükségszerűségét. Mit jelent Marx számára az „ázsiai termelési mód?" Mindenekelőtt az ősközösségből az osztálytársadalomba való átmenet egyik formáját. A fogalom első értelme szerint az „ázsiai termelési mód" eredetiségét az adja, hogy tartalmaz egy államot és a kizsákmányolás egy formáját, noha a magántulajdon, nevezetesen a föld magántulajdon még nem létezik. Marx az „ázsiai termelési mód" tipikus példájának Indiát tekintette, ahol ez a rendszer a XVIII. századig csaknem tiszta formában fennmaradt. A nem európai társadalmak fejlődésére vonatkozó kutatásnak Marx által megnyitott útja 1931-ben bezárult, nem annyira tudományos, mint inkább politikai okokból. Lenin — konkrétan Plehanov dogmatizmusával szemben — megvédte az Ázsia történelmének sajátosságára vonatkozó álláspontot, hogy megmagyarázza a cári despotizmus bizonyos tendenciát és megvilágítsa az akkori politika gyakorlatát. Lenin belátta annak szükségességét, hogy az ázsiai forradalmi mozgalom fejleményeinek megértése érdekében szakítani kell a sematizmussal és a dogmatizmussal. A Marx és Engels levelezéséhez írt megjegyzéseiben ezért emelte ki az „ázsiai termelési mód" jellegzetes vonásait, amikor a következőket írta: „A keleti rendszer „kulcsa": a föld magántulajdon hiánya ... Az egész föld az állam fejének a tulajdona" ... De Sztálin már 1926-ban Marx felfedezéseinek dogmatikus kanonizálása során Kína gazdasági és társadalmi struktúráját egyszerűen „feudálisként" határoita meg. kérdés A KfNAI FORRADALOM 1927. évi kudarca, a forradalmi munkások kantoni és sanghaji lemészárlása fogékonnyá tette az elméket a probléma iránt. Egyes teoretikusok Marx műveiből idéznek kiragadott részleteket, hogy ily módon elvitassák a keleti forradalom lehetőségét. Azt domborították kl, ami a marxi elemzésben magyarázatot adhat a keleti társadalmak „stagnálására". De az „ázsiai termelési mód" fogalmában nincs semmi sértő a Kelet népeire nézve. Ami például Kínát illeti, a szerző megállapítja, hogy három alapvető történelmi tény mindenképpen tagadhatatlan: 1. Tény például, hogy Kína kulturális fejlődése a XIV. szban tudományos és technikai vonatkozásban lényegesen megelőzte az iszlám vagy a Nyugat kultúráját, mert Kína már ismerte a könyvnyomtatást, a puskaport, az iránytűt, — nem beszélve a kifinomult művészi alkotásokról. 2. A kínai történelem, két évezred parasztfelkeléseivel forradalmi hagyományokban kétségtelenül a leggazdagabb. 3. Tény végül, hogy még a termelési mód szintjén sem lehet abszolút „stagnálásról" beszélni: az „ázsiai termelési mód" nem zárt ki minden fejlődést, hiszen a Han-dinasztia kora óta végbement a feudális rendszerre való átmenet megőrizve az „ázsiai" társadalom maradványait. Így tehát egyszerűen tudományos problémáról van szó, ahhoz hasonlóról, amely az európai hagyományban a hellén korszak vonatkozásában vetődött fel. Melyek voltak azok a társadalmi okok, amelyek megakadályozták az erre való átmenetet és fékezték a civilizáció előrehaladását? Az „ázsiai termelési mód" fogalmával szemben fel szoktak használni több érvet is, állapítja meg a szerző. Felteszik azt a kérdést, vajon az „ázsiai termelési mód" fogalmának használata nem teszi-e kétségessé a társadalmak fejlődéséről szóló marxista elmélet egyetemes jellegét, s következésképpen azt a konklúziót is, hogy a szocializmus valamenynyi emberi társadalom közös jövője. A valóságban azonban az „ázsiai termelési mód" egyáltalán nem a történelmi materializmus elvét és módszereit teszi kétségessé, hanem csak annak leszűkített, mechanikus és dogmatikus értelmezését, azt, amelyet negyed évszázadon át az „öt szakasz" elméletével adtak neki. Az okok 1931-ben Leningrádban szervezett nagy vitán odáig vezettek, hogy az „ázsiai termelési mód" fogalmát elvetették és következésképpen még Marx műveiből is száműzték. Ettől kezdve a nem európai társadalmak marxista szakértői, minden erőfeszítést megtettek, hogy minden tényt belegyömöszöljenek a rabszolgatartó és a feudális rendszer kategóriájába. GARAUDY arra a következtetésre jut, hogy bár Kína történelmének, társadalmi és gazdasági fejlődésének sajátosságai eredményezhetnek bizonyos sajátosságokat a szocializmus építésében, és szükségszerűen találkoznunk kell velük minden szocialista országban, az, ami ma Kínában folyik, nem objektív viszonyokból fakadó és azokkal számoló sajátosságok, hanem szubjektív forrásokból táplálkozó eltévelyedések. Ezért szentel a szerző lényegesen nagyobb figyelmet a mai kínai elmélet szubjektív feltételeinek, ezek tartó pilléreit a permanens forradalom néhány éve felbukkant kínai felfogásában és a „kulturális forradalomban" látva. A permanens forradalom kínai elmélete szerint a szocializmus építése nem egyéb, mint „egyik ugrás a másik után, egyik'forradalom a másik után, szakadatlan ugrás, szakadatlan forradalom". Garaudy a tőle megszokott tudományos alapossággal elemzi a kínai kérdést. Az elméleti kérdések taglalása során bőségesen idézi a marxizmus klaszszikusait. HAMAR KÁLMÁN NAP margójára Vasárnapi szőnyegporolás Sokat emlegettük és sokáig vártunk arra, hogy végre nálunk is úgy legyen, mint több más országban, ne kelljen szombaton dolgozni. Végre kívánságunk teljesült. Mindenki örül, hogy munkáját elvégezheti szombaton, és vasárnap végre ünnep van. Sajnos, nem így van Bratislava-Ostredkyn. Igaz, mindenki máshogyan ünnepel. Vannak vallásos emberek, akik szépen felöltözve igyekszenek családjukkal a templomba. Mások kirándulni mennek Bratislava környékére. Sajnos olyan is akad, aki eszik és alszik. Neki ez az ünnep. De az csak nem ünnep, ha a feleség vasárnap reggel kizavarja a férjét és gyermekét szőnyeget porolni, hogy csak úgy hangzik bele az egész környék. Mert ez így van Ostredkyn. Minden vasárnap szőnyegporolásra ébredünk. Kérdezem asszonytársaimtól, milyen feleség az, aki így tudja a háztartását vezetni? Nagyon üresek lehetnek azok a vasárnapok, ahol egész héten nem jut idő a szőnyegporolásra. Hol vannak azok a gyermekkori vasárnapok, amikor még kiabálni sem volt szabad?! Mindenki várta a szép, bensőséges vasárnapokat, az igazi ünnepet. Hol vannak a régi édesanyák, akik megtanították gyermekeiket ünnepelni? A közös tisztelet a család alapja. De ha ez hiányzik, akkor nincs szeretet, nincs ünnepnap. Próbáljuk meg vasárnapjainkat úgy szervezni, hogy sem magunk, sem mások nyugalmát ne zavarjuk és a szőnyegporolást intézzük el a hét más napjain. H. K. FÉNYÜZÉS-E A KOZVÉLEMÉNYKUTATAS? # ELÉRJÜK MAJD A GALLUP INTÉZET SZÍNVONALAT? # SZOCIOGRÁFIÁI SZEMPONTBÓL TÖBBNYIRE „SZÜZEK" MÉG A MAGYARLAKTA JÁRÁSOK