Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-08 / 6. szám, szerda

Egy figyelemre méltó kezdeményezés Hogyan jut valutához a Bratislavai Közszolgáltatási üzem # Kollektív szerződés egy osztrák vállalattal # Külföldön „tanulhatunk" munkafegyelmet A múlt év júniusétól a Bratislavai Közszolgáltatási Üzem 80 nöi alkalmazottja az ausztriai TYROLIA Schwechat sítalpkötést készítő üzemében dolgozik. Kezdetben csak 40 személy Kegy műszak) járt át, egy ideje azonban 80-an (két műszak) ülnek naponta autóbuszra, hogy a szlovák fővárostól 50 kilométerre eső üzembe menjenek munkába. Az ilyen vállalkozás nálunk elég szokatlan. Ezért felvilágosításért fordultunk dr. František Nemechez, a Bratislavai Közszolgáltatási Üzem főmérnökéhez. • Ki kezdeményezte és milyen céllal ezt a vállalkozást? — Mi kezdeményeztük. A közszolgáltatás fellendítése érdekében ugyanis elengedhetetlen követelmény a gépesítés és az automatizálás. Elég megemlíteni például, hogy míg a ml mosógépeink 100 kg ruhát mosnak ki 2 óra alatt, addig a külföldi, korszerű gépek teljesítménye 160—300 kg 40 percenként. Még rosszabb a helyzet a szőnyegtisztítás terén, amit eddig kizárólag kézzel végzünk, s így az igényeket még csak megközelítőleg sem tudjuk kielégíteni. A gépesítés pedig tekintélyes valutalgénnyel jár, amit az államkasszából — fontosabb kýadások miatt — nem kaphattunk meg. Ezért kötöttük meg a szerződést az osztrák üzemmel, melynek teljesítése számunkra valutaforrást biztosít. Alkalmazottaink ugyanis keresetük 20 százalékát kapják meg valutában, a többit pedig csehszlovák koronában. Így a megmaradt 80 százalék valuta az üzemé marad. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy külföldi gépeket vásároljunk, egy félautomata szőnyegtisztító gépsort, mely 8 óra alatt 1000 négyzetméter szőnyeg tisztítását végzi el, beleértve a porolást, a mosást, a szárítást és a csomagolást. Ugyanakkor mindössze hat ember kell a kezeléséhez. Ha ezt a gépsort üzembe helyezzük és két műszakban használjuk ki, akkor nemcsak a szlovák főváros, hanem egész Szlovákia számára megoldjuk a szőnyegtisztítást. Egyelőre ilyen gépsor Csehszlovákiában még nincs. Ha minden jól megy, 1969 harmadik negyedévében üzembe helyezzük. • Az üzemnek tehát az igazi hasznot a gépsor kihasználása jelenti majd? — Pontosian erről van szó. Vállalkozásunknak kizárólag ez a célja. Alkalmazottaink kivonása a forgalomból sokszorosan megtérül. Ugyanakkor bizonyos erkölcsi hatása is van vállalkozásunknak, mivel alkalmazottaink látják, hogy külföldön milyen munkafegyelmet és teljesítményt kívánnak a dolgozóktól. Be kell ismernünk, hogy az első hetekben alkalmazottaink nagyon csodálkoztak az ottani munkafegyelmen és szigorúságon. Meglepődve vették tudomásul, hogy ott még a kétperces késve érkezés is szigora megtorlással jár. • Kezdeményezésük megvalósításához kinek a támogatására volt szükségük? — Ezúton is köszönetet szeretnénk mondani a Külkereskedelmi Minisztérium, a prágai Állami Bank, az Állami Bank bratislavai kerületi fiókja és a Bratislavai VNB illetékeseinek támogatásáért. Kezdeményezésünkben a „segíts magadon" elv gyakorlati megvalósulását látták. Gondolom, példánkból más üzemek is levonják azt a tanulságot, hogy nem kell várni a felsőbb szervek utasításaira, tanácsaira. Vállalkozásunk egyben azt is bizonyítja, hogy a szomszédos Ausztria sok tekintetben jelenthetne devizaszerzési lehetőséget némely üzemünk számára. Főleg a termelőszövetkezetek által gyártott árucikkek értékesítésére gondolok. De talán hozzájárulhatnánk hasonló akciókkal a dél-szlovákiai járásokban mutatkozó munkahiány megoldásához is. FULGP IMR ANYÁK ÉS GYERMEKEK PROBLÉMÁI A női statisztikai adatok szerint Csehszlovákiában 2,9 millió nő, állampolgárainknak 42 százaléka van munkaviszonyban. Ez azt jelenti, hogy államunk a nők foglalkoztatása terén az elsők közé tartozik a világon. Jellemző, hogy nagyobbára kisgyermekes anyák vannak munkaviszonyban. Ezzel szemben a bölcsödék és az óvodák hálózata, illetve kapacitása semmiképpen sem felel meg a szükségletnek. A Szakszervezetek Központi Tanácsának tájékoztatása szerint hazánkban jelenleg 1649 bölcsőde (ebből 423 üzemi) van összesen 67 468 férőhellyel. Az óvodák száma 7915 (ebből 546 üzemi), az óvodások száma pedig több mint 363 400. Ez azt jelenti, hogy a bölcsődékben 3 éves korig a gyerekek nem egészen 10 százalékát lehet elhelyezni, az óvodákban pedig a 3—6 éves gyer mekek csupán 48 százalékának van hely. A statisztikai adatok szerint a bölcsődés gyermekeknek 44 szá žaléka egyke, 39 százaléka pedig kétgyermekes családból, s csu pán 17 százaléka került kl többgyermekes családból. Az ún. csonkacsaládokból kikerült gyermekek csupán 8 százalékot tesz nek kl. Egészségügyi és pedagógiai szempontok figyelembevéte lével megállapították, hogy a gyermekek túlságosan korán (63 százalékuk még az első életévben) kerül bölcsődei gondozásba. Ugyancsak egészségügyi szempontból és pedagógiailag helytelen az is, hogy a gyermekek túl sokáig (9—10 órát) tartózkodnak a bölcsődélien. A megbetegedések száma ls túl nagy. Egy bölcsődés gyermek átlag öt Betegséget vészel át egy évben, s főleg a másfél éves kicsinyek négyszerte gyakrabban betegszenek meg, mint otthon nevelt társaik. A gyermekeknek mintegy három százaléka egyáltalán nem viseli el a bölcsődét. Az óvodások 89 százaléka dolgozó anya gyermeke. Az óvodáEan való tartózkodás Ideje — a dolgozó anyák Időbeosztása miatt szintén sokszor ellenkezik az egészségügyi és a pedagógiai követelményekkel. Sajnos, a pedagógusoknak azon törekvése, hogy valamennyi _ötéves gyermeknek jusson hely az óvodában, egyelőre még megvalósíthatatlan. Rend legyen a házunk táján A személyi kultusz éveiben történt. Névtelen levelet kapott szerkesztőségünk, melynek írója arra figyelmeztetett, hogy egy államosított kis vasgyár egykori tulajdonosa továbbra is vezető tisztséget tölt be az üzemben, ami a munkásokat igen felháborítja. Rovatvezetőm átadta a levelet és rám bízta: nézzek körül a helyszínen. Odaérve a gyárudvaron egy idős férfit láttam, aki éppen lehajolt és néhány elhullott, félig a sárba taposott csavart szedett fel a földről. Később kiderült, hogy az illető az egykori tulajdonos, illetve a tulajdonosnőnek a férje, mérnök, akiről párttag és pártonkívüli munkás csak jót mondott. Az üzemi pártszervezet munkáselnöke valahogy így jellemezte: „Jó lenne, ha az új tulajdonosok — (a dolgozók) — olyan becsületesen dolgoznának a gyárban, mint az egykori tulajdonos, és úgy védelmeznék a közös tulajdont, mint ő". Gondolattársítás folytán ez az eset jutott eszembe köztársasági elnökünk újévi beszédének olvasása közben. „A gazdaságunk egészségének helyreállításáért folyó energikus harcot mindenkinek magánál kell elkezdenie. Harc ez az önmagunkkal és a másokkal szembeni becsületességért" — jelentette ki államunk feje. Majd tanácsot ad: „A Jó és kiváló minőségű munkának vissza kell adni a társadalom legnagyobb tiszteletét és elismerését. Könyörtelenül el kell ítélni a kényelmességet, nem szabad megtűrni a hanyagságot, a fegyelmezetlenséget." Megszívlelendő atyai jó tanácsok ezek mind a vezetők, mind az egyszerű dolgozók számára. Csakis akkor várhatjuk a gazdasági helyzet megjavulását, ha megfogadjuk ezt a tanácsot, és ennek szellemében végezzük munkánkat. A múlt örökségeként tengernyi nehézséggel kell megküzdenünk az idén és a további években. Helytelen gazdaságpolitikai Intézkedések következményeit viseljük, de ugyanakkor nem titkolhatjuk el önmagunk előtt sem, hogy a fegyelmezetlenség, a hanyagság, a munkaidő rossz kihasználása, a pazarlás, a felelőtlen munka, a tékozlás, sőt a közös anyagi értékek szétlopkodása a ml hibánk is, nemcsak a régi vezetés bűne. Ismerjük- csak el, sokszor keserű akasztófahumorral mondogattuk egymás közt a helytelen jelenségek láttán: „Ilyet csak a szocializmus képes elviselni, a kapitalistát ez a csődbe vinné". Valóban, a tőkés aligha tudná elviselni, hogy például a sokmilliós költséggel felépített, korszerűnek mondott cukorgyár az átadása utáni harmadik, negyedik évben ls tervezett kapacitásának még a felét sem éri el, s amikorra végre rendesen üzemeltetik, akkor már rég messze elmaradt a világszínvonaltól. S hány ilyen eset van más iparágban is. De ugyanúgy nem viselhetné el, Illetve nem tűrné el a kapitalista vállalkozó, hogy a munkás vagy más dolgozó munkaidejének csak egy részét fordítsa termelőmunkára, mint ahogyan az, sajnos, nálunk napirenden van. A CSKP és az SZLKP központi bizottságának decemberi ülésén Oldflch Cerník és Viktor Pavlenda elvtárs komolyan figyelmeztetett ezekre a jelenségekre, és konkrét példákkal jellemezte a helyzetet. A sokmilliós veszteségek mellett az egyénenként elvesztegetett néhány órás munkaidő jelentéktelennek tűnhet. Pedig összességükben óriásira nőnek, s az egyik ls, a másik is a munkatermelékenység rovására megy. Mindaddig, míg drágán termelünk és amíg termékeink nem lesznek minden tekintetben versenyképesek, nem várhatjuk a helyzet megjavulását. Idegenbe szakadt ifjú honfitársunk hazaküldött levele került a kezembe a minap: „Szépen keresek, édesanyám, nem okoz gondot egy pulóver megvásárlása. De anynyit kell dolgozni a fizetésért, hogy ezt otthon el sem tudják képzelni." Milyen ellentétben állnak ezzel a Pavlenda elvtárs beszédében említett, a népgazdaságunkból vett tipikus példák a munkaidő 69 százalékos kihasználásáról, az egy üzemben felmért 3—5 millió korona tartalékról és más hasonlókról, aminek kihasználása elsősorban a munka- és a technológiai fegyelem megszilárdításától függ. _ Most elsősorban nem a sok beszédre, hanem a tettekre van- szükség — hangoztatják gyakran pártás közéletünk elismert vezetői. Ez gazdaságunk megújhodásának alapja. Nincs varázsvesszőnk, amivel „csehszlovák csodát" tehetnénk, mondotta Svoboda elvtárs. Csakis a magunk munkájától várhatjuk életünk jobbra fordulását. Attól, hogy rendet teremtünk a saját házunk táján. GAL LASZLO 2. A menekültek hídjánál Két nap múlva Ammanböl Ismét a Jordánhoz indultunk, ezúttal a Jerikóba és Jeruzsálembe vezető úton, ahol két esztendővel ezelőtt, 1966 karácsonyán turisták ezrei igyekeztek Betlehembe. .. Vasárnap volt. A háború emléke kísért... A lebombázott Salton át a legutóbbi háborúban szomorú világhírnevet szerzett „King-Hussein" hídhoz mentünk — Adnan Gharaibehnek, az ammani információsügyi minisztérium tisztviselőjének kíséretében. Az éjszakai zivatar mázsás köveket görgetett a hegyek-dombok között kanyargó országútra, s helyenként az útépítők és a katonaság dolgozott a károk helyreállításán. Lassan haladhattunk. Az úton az izraeliek megszállta területekről zöldséggel és naranccsal megrakott tehergépkocsik jöttek velünk szembe. A Jordán nyugati és keleti partja közötti korlátozott forgalmat a Vöröskereszt közbenjárására tették lehetővé a megszállt területeken rekedt arabok számára. (Decemberben a jeruzsálemi merénylet következtében az Izraeliek egy időre lezárták a hidat.) Közeledvén a mélyen a tenger szintje alatt csordogáló Jordánhoz, még békésebbnek tűnt a „front". A Husszeinhíd előtt azonban egy bajuszos jordániai tiszt ült kocsinkba, azután légvédelmi állás mellett haladtunk el. A levegőben a háború ideiglenes csendjét éreztük. Egy kis falu után, a mélyben, a zöld lombok között feltűntek a vízbe robbantott traverzek: a híd. Az egykori emeletes őrház kilőve, üresen áll. Előtte — szemben a folyó túlsó partján, gépfegyvercsöveket rejtő izraeli lőállásokkal — homokzsákmellvéd. A partmenti füvet az éjszaka az izraeliek foszforos lövedékekkel felperzselték. Kocsinkat hátra hagyva bejártuk a környéket, lenéztünk a haragos zölden folyó Jordánra és a szürke hídroncsra, amelynek egyetlen pallóján át, 1967 nyarán, ezrek és tízezrek menekültek cókmókjukkal kelet felé, az innenső partra. Még Ammanban olvastam a Polyglott-guide-ban a jordán fővárostól 60 kilométerre fekvő King-Husszein Brídgeről (azelőtt Allenby-híd), hogy a tengerszint alatt 373 méterrel ível át a G/ior-sivatagot öntöző Jordán felett. S zárójelben a figyelmeztetés: Fényképezni tilosI A háború nemcsak a hidat rombolta össze, de ezt a tilalmat is ... Először a régit fényképeztük, a vízbe szakadtat, azután az alig félszáz méterrel északabbra utászok építette ideiglenes hidat, amely ma összeköti a kettészakított Jordániát. Néhány gépkocsi jött az izraeli oldalról, azután egy autóbusz zötyögött át a rengő pallókon. Még a hídralépés előtt kicserélik a rendszámtáblát, mert odaát csak izraeli rendszámmal közlekedhetnek a járművek, ilyennel viszont nem léphetnek Jordániába ... Ez váratlan szituáció volt számomra, több, mint furcsává tette ezt a „különleges háborút", amelynek tűzszünetét csaknem naponta szakítják meg tüzérségi párbajok, s amelyben a szembenálló felek nappal egymásnak kiáltoznak — éjszaka azonban a fegyvereké a szó. így történt akkor is. Kollégámmal és egy amerikai újságírónővel a húszméteres híd közepéig mentünk, s fényképeztük a túloldali jelenetet, amint a Jordániából visszátérő öreg arab földre vetett bőröndjét túrta szét az MP-sisakos izraeli katonai rendőr. Társai közben felénk kiáltoztak arabul: — Ne fényképezzetek! — Ti is szoktatok fényképezniI — kiáltott vissza a mellettünk álló jordániai katona. Válaszul odaátról felénk káromkodtak, kísérőink pedig ugyanezt vissza. Az egyik izraeli, fenyegetésként, csattogtatni kezdte és csőre töltötte géppisztolyát, azután váratlanul a túloldalon ls felbukkant egy gépkocsi, s három kíváncsi turista lépett elő. ök bennünket fényképeztek — s a szópárbaj ezzel végetért. Az ideiglenes híd billegő pallóin járni több volt, mint bizonytalanság, mégis, valami biztató is volt abban, hogy van egy híd (s azon kívül még kettő a Jordánon át), amelyeken, ha akadozva ls, de megindult az élet... Azután hátat fordítottunk a Husszeinhídnak, elbúcsúztunk a géppisztolyt markoló katonáktól, s a közeli Karama városkába mentünk, aknavető-távolságra a Jordán mentén húzódó Izraeli állásoktól. Hatvanezer ember élt az 1967-es háború előtt ebben a városban ... Ma senki sem lakik a szétrombolt falak közötti 1966 márciusában — kilenc hónappal a fegyverszünet kezdete után — izraeli páncélosok törtek be Karamába, s a tüzérség segítségével szétlőtték házait, iskoláit. A lerombolt cipészbódé, s a könyvesbolt romjai láttán elfeledtük a Husszein-hídon látott bizakodó arcokat. Saltban, Irbedben, s végig a Jordán északi völgyében sok ezer ilyen összeomlott házat láttunk. Lakóikkal a menekülttáborok sátrai előtt találkoztunk. Csupán az Amman közelébe telepített baagai tábor kilencezer sátrában 65 ezer menekült él. Sok tízezren húsz esztendeje élnek sátorban. A baagai táborban meghívtak a menekült gyermekek rajzkiállítására, öttől tizenöt éves korig több témát választhattak a gyerekek. Talán mondani sem kell, hogy szinte kivétel nélkül a háború szörnyűségeit, az otthonukból való elűzés megdöbbentő pillanatalt vetették papírra. Minderre talán mondhatná valaki

t hogy propaganda, hogy ezt Irta elő a tanító a gyerekeknek. Lehetséges. De a tanítók azt is feladatként adták a menekült palesztinai Iskolásoknak, hogy rajzoljanak egy házat. S a gyerekek mind-mind sátrat rajzoltak-festettek ... A baagai táborlakók nagy része húsz éve él sátrakban, nyáron nagyon meleg, a téli éjszakákon pedig fagyosan hideg sátrakban. És ezek a gyerekek talán sohasem láttak házat, de lakni semmiképpen sem lakhattak „négy fal" között. Az Idősebbek azonban sohasem felejtik a várost, a falut, a házat, amelyből kikergették őket. Félmillió palesztinai menekült él a kilenc jordániai táborban. És mindannyian vissza akarnak térni. Nincs olyan ember, aki képes lenne elhitetni velük, hogy a sors a menekülttáborokat szánta nekik örök lakhelyül. Ezért is dúl a háború, szinte megszakítás nélkül, a Jordán völgyében...