Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-08 / 6. szám, szerda

Üj életünk hajnalán... Szlovákia magyarsága életének egyik legérdekesebb s talán legértékesebb határkövéhez érkezik. Az 1968. október 27-én elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvény alapján reméljük, életünk reálisabb, magabiztosabb medret vájhat ezen az ősi földön, ahol élünk és születtünk. A fiatalok, de még a lassan középkorúnak számítók egy része sem tudja azonban — vagy csak hírből — milyen mélyről vergődtünk idáig. Az elmúlt hónapokban többször szóba került ez a kérdés, nem árt azonban visszatérni rá, mivel az akkori évek egy életre szóló tanulságot jelentenek a csehszlovákiai magyarság számára. Ha a honnan és hogyan indultunk-ra akarunk feleletet adni, nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik a legnehezebb években magatartásuk szilárdságával is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar kérdés egyszer rendeződhessék, s idáig jussunk, ahol ma vagyunk. Annak ellenére ugyanis, hogy a totális jogfosztottság és megalázás sújtotta az itteni magyarságot, s a beneši dekrétumok és törvények a legminimálisabb emberi jogokat sem Ismerték el, hanem kitelepítéssel és deportációval akartak az ügy „végére" járni, tízezrek voltak — tudomásom szerint, mintegy százhúszezer —, akik nem adták fel magyarságukat, hanem az üldöztetés ellenére is kitartottak. Pedig 13 elnöki és alkotmányrendelet, 19 törvény és alkotmánytörvény, 3 kormányrendelet, 18 SZNT rendelet, 4 belügyminiszteri és 7 megbízotti rendelet bizonyította, hogy a csehszlovákiai magyarság elvesztette állampolgárságát, vagyonát, állását, s a köztársasági elnök 1945. november 19-én kelt 88. számú dekrétuma munkakötelezettséget Is rótt rá. „Mindazon személyek számára — hangzik a dekrétum első cikkelye —, akik a köztársasági elnöknek a csehszlovák állampolgárság rendezéséről szóló 1945. augusztus 2-án kelt 33. számú dekrétuma alapján elvesztették állampolgárságukat, bevezetik a munkakötelezettséget a háború és a légi bombázás okozta károk helyrehozására és a háború által szétzilált gazdasági élet felújítására." A kitelepítés (lakosságcsere) során a kijelölt kb. 105 ezer személy közül kb. 75 ezer kitelepítésére került sor — ahogy Juraj Zvara is említi könyvében —, s a csehországi „munkaerő-toborzás" pedig közel 50 ezer személyt érintett. Ezt megelőzően 1946 nyarán jelent meg az a kormányhatározat, mely lehetőséget akart adni, hogy „a dél-szlovákiai lakosság elmagyarosított része" visszatérjen „eredeti nemzetiségéhez". Bár a szülőföld elvesztésének fenyegetése miatt több mint 410 ezren kérték a reszlovakizálást — ezeknek később csak mintegy felét Ismerték el —, a magyarság egy része a minden jogok és javak ígérete ellenére sem adta fel emberi magatartását. A szeredi internáló táborban volt „szerencsém" egyébként megfigyelni, hogyan viszonyultak ehhez az akciókhoz. A tábor kb. ezer lakójából két szlovák nemzetiségű volt, a többi magyar. Legtöbbje csallóközi, sok pozsonyi, s szép számmal voltak a Szepességből. Foglalkozás szerint a túlnyomó többség kisparaszt, kisiparos, és néhány kereskedő, egy plébános, egy segédjegyző és egy tanár. Két heti propaganda után — nem beszélve a lelki tusákról — a reszlovakizáció eredménye így alakult: négyen kérték, a többi nem. Közülük egyetlen egy sem volt paraszt, iparos, egy, kereskedő kettő, s egy az értelmiségiek közül. Ez a példa — s eredmény — nagyszerűen rávilágít e magatartás motivációira. Akik el vesztettek mindenüket, azoknak már nem volt mit félteniük, s egyébként sem dőltek be a propagandának. Később kiderült az is, hogy bár a letartóztatottakat, mint „bűnösöket" internálták, a népbíróság egyetlen egyet sem ítélt el, mindannyit felmentette. Ma már a történész egyértelműen leszögezheti, hogy a „reszlovakizáció valójában erőszakos kísérlet vólt arra, hogy belpolitikai eszközökkel oldják meg a csehszlovákiai magyar nemzetiségi lakosság kérdését". Azóta kiderült, hogy ez a modern „lélekvásárlás" nem járt eredménnyel, hisz a világ eddigi leggyorsabb statisztikai szaporulatát hajtotta végre az itteni magyarság, amikor másfél évtized alatt a lélekszám ugrásszerűen szaporodott. Vagyis a Csehországból visszatértek mellett erkölcsi kötelességüknek tartották azok is, hogy ősi én-jükhöz visszatérjenek, akik a kényszer hatása alatt annak idején másként voltak kénytelenek dönteni. Most, amikor sokáig hontalanok és megtűrtek voltunk, s a közeli jövőben e haza teljesjogú állampolgáraivá válhatunk, erkölcsi kötelességünk, hogy emlékeztessünk arra, honnan indultunk, s a nemzetiségi kérdés rendezése mennyire sorsdöntő az itteni magyarság számára. De nem utolsó sorban sorsdöntő az ország számára ls, melynek elsőrendű érdeke, hogy polgárai elégedettek legyenek. „Emlékezni régiekről", köztük azokról, akik szembenéztek a sorssal, nemcsak múlt, hanem tanulság is számunkra, maj és jövő magyarok számára. Oj életünk hajnalán bizakodással tekintünk a jövőbe, s hisszük, hogy a „rendezni végre közös dolgainkat" nemcsak igény, Jámbor óhaj lesz, hanem mihamarabb valóság is. KÖRÖS ISTVÁN, Bratislava Nagy sikerű bemutaló az Új Silnaadon J. STEIN, J. BOCK: HEGEDŰS A HÁZTETŐN 1969 I. 8. Csaknem egy évtized telt el azóta, hogy a berlini Theater des Weesternsben kirobbanó sikerrel bemutatták a My Fair Lady című zenés játékot, s ettől kezdve az amerikai musical Európában is belopta magát a közönség szívébe. A szakértők szerint ez a sajátossan amerikai műfaj tulajdonképpen a klasszikus operett gyermeke, de nemcsak a szülőanyjára hasonlít, hanem az opera, valamint a balett, revű, bohózat, tánc és jazzmuzsika elemeit is meglelhetjük benne. A zenés játék fontos sajátsága még az is, hogy az említett különböző motívumokat csaknem mindig színvonalas cselekmény fonja össze, ugyanis a musicalok alapját rendszerint egyegy világirodalmi remekmű képezi. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a nagyszabású, rendkívül dekoratív kivitelt sem, amely szintén a siker egyik fontos záloga. A pozsonyi Oj Színpad dramaturigiájának jóvoltából ml Is megismerkedhetünk az amerikai zenés játékok legsikerültebb gyöngyszemeivel. Az elmúlt színházi évadban mutatták be a Csókolj meg Katám, a My Fair Lady, valamint a Hello Dolly című darabokat és ezek az előadások nálunk ls kedvező fogadtatásban részesültek. Most e műfaj egyik legifjabb hajtását, a Hegedűs a háztetőn elmű zenés játékot tűzték műsorra, amelynek külföldi visszhangja már csaknem a My Fair Lady világsikerével vetekszik. Ezt a művet az ismert orosz népi író, Solem Alejchem elbeszélése nyomán amerikai szerzők, J. Stein (szöveg) és J. Bock (zene) dolgozták fel zenés játékká. A cselekmény 1906 körül egy ukrajnai zsidó falucskában látszódik, amely évszázadokon keresztül alig változó, megszokott életét éli. A főhős a település egyik tiszteletre méltó tagja a szerény, de szorgalmas Tovje, akinek fontos gondjai közé tartozik, hogy a felnőtt korba lépő leányainak megfelelő férjet találjon. A falu nyugodt életét azonban váratlanul különböző események feldúlják és Tovje is, társaihoz hasonlóan, kénytelen elhagyni szülőhelyét és családjával együtt Amerikába vándorol. Röviden Így foglalható össze a játék cselekménye, melynek keretén belül kiválóan érzékelhetjük a régi Oroszország légkörét, gazdag népművészeti hagyományait és sajátos miszticizmusát. Az amerikai szerzőket dicséri, hogy a darab átültetésénél nem elégedtek meg a látványos, megható jelenetek várható sikerével, hanem alkotásukba az antiszemitizmust elítélő és fajgyűlölő-ellenes gondolatokat Is beágyaztak. A mostani bemutató előadás fő megjelenítőinek sikerült a darabból áradó sokszínűséget a színpadon megfelelő formában visszaadni. Kétségtelen, hogy a végső megfogalmazásnál a híres festő, M. Chagall a régi orosz falut és jellemző figuráit megjelenítő festményei is hatással voltak. A színpadterv mellett (0. Sujan munkája), főleg B. Slovák koreográfiájában mutatkozott meg, amely szerencsésen egyesíti magában az ukrajnai és a zsidó népművészet jegyeit a modern táncelemekkel. így az aránylag szűk hely ellenére is több nagyszerű táncJelenetnek tapsolhattunk, s ez nem utolsósorban a végig magabiztosan mozgó balettkar érdeme ls. Az elismerés hangján szólhatunk B. Kramosil rendező munkájáról is, akinek fő érdeme van abban, hogy az előadás nemcsak egy népcsoport életét mutatja be, hanem egyben örök érvényű gondolatok hordozója is. Az 6 jóvoltából az előadásnak nemcsak kiváló légköre és tempója van, hanem bájos üdeségével és tiszta stílusával ls kitűnik. A népes szereplőgárda közüi a vendégszereplő J. Króner Tovje szerepében nyújtott kiváló teljesítményt. E figura emberi alakját, bölcsességét és humorát egyedülálló művészi eszközökkel testesítette meg, s nem kis meglepetésre énekes teljesítménye is elsőrangú volt. Króner partnereiről is csak dicsérő hangnemben szólhatunk. Főleg G. Veclová, I. Krajíček, J. Va šicová, O. Gallová, M. Schweighofferová, L. MiskoviC, valamint J. Rózsival alakításai érdemelnek elismerést. Nem lehet sző nélkül elsiklani Z. MacháCek kiváló zenei betanítása felett sem, amelyhez hasonlót már régen nem hallottunk az Oj Színpadon. A mostani bemutató újabb sikerrel öregbítette az amerikai zenés játékok hírnevét és ismét bebizonyosodott, hogy e műfaj méltó tolmácsolókra talált Pozsonyban is. Ogy véljük, teljes joggal elmondhatjuk, hogy ez az előadás az idei évad legszínvonalasabb bemutatói közé tartozik. A. G. KULTURÁLIS HÍREK • OFFENBACH születésének 150. évfordulója alkalmából 1969. júniusában Kölnben előadják a zeneszerző Párizsi élet című operettjét. Az előadást Jean-Louis Barrault rendezi. • ÉVI 150 EZER FRANKOS Irodalmi díjat alapított Párizsban Simoné Clno del Duca. Az új díjjal váltakozva olyan írókat és tudósokat tüntetnek kl, akik műveiket a modern humanizmusnak szentelik. • „SZÍNHÁZ" címmel új magyar folyóirat jelent meg, főszerkesztője Boldizsár Iván. Munkatársai: ... nos, munkatársai, ahogy az olvasót köszöntő cikk elmondja, mindazok akiknek a színházhoz közük van: a jelmezrajzolőtól a színészen, rendezőn, színigazgatón át a színházi propagandistáig. Munkatársa drámaíró és kritikus — munkatársa mindenki, akit a színház érdekel. Mert munkatárs a figyelő, olvasó is épp úgy, ahogy munkatársa, nélkülözhetetlen munkatársa a színháznak a néző. A MŰVÉSZEK ÉS A POLITIKA Az adminisztratív-bürokratikus irányítás hosszú évei sorvasztólag hatottak kulturális-művészeti életünkre is. Számos ellentmondást váltott ki ugyanis az akkori politikai vezetésnek az a törekvése, hogy a művészetet mechanikusan alárendelje a politikának. Bár szavakban elismerte sajátos jegyeit és a politikától eltérő funkcióját, a gyakorlatban egyenlőségjelet vont közéjük. Ezen túlmenően a művészettől nem a való élet sokrétű hű tükrözését követelte meg, hanem saját — gyakran illuzórikus — elképzeléseinek, a szocializmus mondva csinált „modelljének" hozsannázását. így került ellentétbe a szocialista művészeknek érdeke a bürokratikus irányítás képviselőinek érdekeivel. Erről az ellentétről és feloldásának tavaly januári kísérletéről szól Miloš Fiala cikke, mely a RUDÉ PRÁVO január 4-1 számában jelent meg. A cikkírď a többi között rámutat ennek a konfliktusnak egyik érdekes, paradoxonnak ható vonására is. A Novotný-féle hatalmi csoport ugyanis amellett, hogy megkövetelte politikája kiszolgálását, egyben igyekezett elszigetelni a művészeket a politikától. Olyan igényt támasztott, hogy a művészi szövetségek és tagjaik csak hivatásbeli kérdésekkel foglalkozzanak és „ne üssék az orrukat" olyasmibe, ami — szerintük — csak a politikai, piramis csúcsán állók hatáskörébe tartozott. Támadták például az írókongresszusokat és a kulturális folyóiratokat, ha megkísérelték átlépni ezt a tilalomfát. Ez törvényszerű jelenség volt és nem a véletlen műve, hiszen ennek a politikának szüksége volt arra, hogy gyakorlatát tovább éltetett illúziókkal támassza alá és a cenzúra segítségével is elkendőzze a növekvő társadalmi válságot. Ennek egyik további eszköze volt az a törekvése, hogy éket verjen az alkotó értelmiség és a munkásság közé, értelmiség-ellenes hangulatokat tápláljon. Szocialista művészeink politikai elkötelezettsége szembekerült tehát azzal a politikával, amely társadalmunk válságának előidézője volt. Csak 1968 januárja igazolta, hogy a művészet szocialista erőinek a deformációk ellen Irányuló kritikai szelleme a szocializmusnak nem volt ártalmára, hanem éppen javára. Életünk megújhodása lehetővé tette nemcsak ennek a pozitív előjelű elkötelezettségnek az elmélyítését, hanem egyben azt is, hogy a kultúra dolgozói az addiginál sokkal céltudatosabban Igyekezzenek részt venni a pozitív értékek kimunkálásából. Egyben a januárban elinduló folyamat kimutatta a munkásság, a földművesek és az értelmiség alapvető érdekeinek azonosságát is. így alakult ki a szocialista programra épülő, szocialista bázisú egység. Ha valaki felteszi a kérdést — folytatja eszmefuttatását a cikkíró — a művészek miért tartják ismét kötelességüknek az elkötelezettséget... miért fejezik ki nyilvánosan politikai állásfoglalásukat a mai helyzettel kapcsolatban, akkor a választ megtalálja hazánk szocializmusának egész eddigi történetében, amely a művészeket nemcsak a hivatásuk iránti hűségre és az igazság szolgálatára vezette, hanem logikusan az elkötelezett politikai akivitásra és az elkötelezett alkotó tevékenységre is. Miloš Fiala a továbbiakban részletesebben szól ennek a politikai elkötelezettségnek tartalmáról is. A művészek, elismerve a kommunista párt döntő szerepét a szocialista demokrácia rendszerében, az akcióprogram szellemében részt akarnak venni a szocialista politika kialakításában. Pálcát törnek a nyílt politika mellett, amelynek korrigálásában és bírálatában részt vehet minden polgárunk. Segítséget akarnak nyújtani az akcióprogram pozitív célkitűzéseinek elérésében, s ugyanakkor kritizálni kívánják mindazt, ami visszafelé akarná forgatni az idő kerekét. A cikkíró szerint ezen az alapon a művészekkel szót lehet és kell is érteni. A politikusok és »a művészek együttműködése, a konfliktusok veszélyének elhárítása pedig múlhatatlan követelmény. ÚJRA FELVESZIK A KAPCSOLATOT Az augusztusi napokban — önhibánkon kívül — komoly kárt szenvedtek kulturális kapcsolataink is néhány szocialista országgal. Tekintettel arra, hogy a fájó sebek ellenére nálunk minden józan ember tisztában van a szocialista közösség összetartásának létfontosságával, örömmel fogadja azokat az „első fecskéket", amelyek ezen a fronton is tanúskodnak a közeledés szándékáról. Ezért tartjuk célravezető lépésnek azt, hogy közvetlenül karácsony előtt, meghívásunkra hazánkba látogatott a Magyar írószövetség képviseletében Darvas József elnök és Dobozy Imre főtitkár, akik a Csehszlovák Írók Szövetségének képviselőivel együtt aláírták a további együttműködést elindító alábbi közleményt. „Előzetes és kölcsönös tájékozódás után a Magyar Írók Szövetsége és a Csehszlovák írók Szövetsége képviselői az átmenetileg sajnálatosan megszakadt baráti kapcsolatok felújítása és továbbfejlesztése érdekében december 16—19. között Prágában illetve Pozsonyban tanácskozásokat folytattak. Mindkét fél hangsúlyozta az együttműködés szükségességét, kifejezve azt a véleményüket, hogy az együttműködés során változatlanul, kölcsönösen ragaszkodnak az alábbi elvekhez: a szövetségek egyenlő partnerként érintkeznek egymással; egymás belső ügyeibe nem szólnak bele; tiszteletben tartják a nemzeti irodalmak sajátosságait, ezen irodalmak alkotóit; a szövetségek és az egyes alkotók közti nézetkülönbségeket elvi színvonalon szembesítik, a barátság és a szocialista Internacionalizmus szellemében. A tárgyalások befejeztével a Magyar Írók Szövetsége képviselői, látogatásuk viszonzásául, meghívták a Csehszlovák írók Szövetsége képviselőit Budapestre. A Csehszlovák Írók Szövetsége képviselőt a meghívást köszönettel fogadták." Szerintünk ez elvi megállapodás, amely alapjául szolgálhat a két írószövetség baráti kapcsolatai teljes mérvű felújításához. KERESETISfl SZAVAK A JUBILÁNSRÓ' Talán így jellemezhetem a legjobban Peter Severnek a 70 éves Egri Viktorról írt cikkét, amely a FILM A DIVADLO 25. számában jelent meg. A cikkíró nagy elismeréssel szól Egrinek nemcsak kifogyhatatlan életerejéről, szellemi frissességéről és példás alkotó kedvéről, hanem élete művének, főleg drámaírói vonulatáról is. Mert szerinte Egri Viktor elsősorban drámaíró, aki „nem az esztétáknak és a kritikusoknak ír. hanem a színpadnak. Szereti a színpadon az élő, harcoló, szerető, vereségeket elszenvedő, de végülis mindig győző embereket." A toll és a magyar nyelv mestereként emlegeti és javára írja mély derűlátását is. „Kevés drámaírónk van, akinek olyan érzéke lenne a színpadhoz, a nyelvhez és nem utolsósorban a mai történéshez, mint Egri Viktornak'' — állapítja meg a cikkíró: Végül kifogásolja, hogy a színházak kevés megértést tanúsítanak legújabb drámája, a Párbaj iránt, ami különösen a jelenlegi drámahiány időszakában nehezen érthető. lg• U