Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-26 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

Rövidesen megjelenik a párizsi Gallimqrd könyvkiadónál az 1962-ben elhunyt, Nobel-díjas amerikai írór WHIiam Faulkner „Beszélyek, esszék, Vnyílt levelek" című kötete. Az itt közölt írásban idézi fel nagy gyöngédséggel fekete dajkájának utolsó éveit. A

z amerikai fiatalember most már olyan középkorú férfi, vagy afelé halad, 5 is visszatért szülőföldjére; akik ott átváltoztatták a mocsarakat és erdőket, melyeket még ismert ifjúkorában, most a föld arculatát is felforgatták; dhol az ő emlékezetében sűrűn benőtt folyóágy szaladt kétoldalt termékeny mezőkkel, huszonöt mérföld hosszúságban mesterséges tó terül el és védi az áradásoktól a gyapotültetvényeket egy hatalmas gát lábánál; minden esztendőben feltűnik rajta néhány könnyű kis motorcsónak s egy vitorlás hajó is. A középkorú férfi — hivatására nézve most regényíró, arról ábrándozott, hogy folytatja kóborló életét, mint lyukas-zsebü csavargó, akárcsak fiatalsága idején; sajnost az évek, a siker és keményedő erei felülkerekedtek... Íme, hát visszatért most otthonába, szülőföldjére; nski köszönheti, hogy meglátta a napot és itt pihennek majd csontjai; drága neki ez a föld és bizonyos tekintetben mégis gyűlöletes; ez a dzsungel, a folyó mentén, ezek a hegyek... Ma ez a dzsungel még jobban hátrált a delta lapos síkjától délre, úgyhogy látja az ember, amint a mérföld hosszú tehervonatok gurulnak, túl a mezőkön, melyeken szeptemberben indul a legközelebbi gyapotszüret; termését már február elején jelzálogosították, májusban elültették és októberben leszállítják a Földhitelintézetnek, hogy letudják vele a februárban aláírt jelzálog kamatait és leköthessék a jövő évi gyapotot... A f iú mindennél jobban gyűlölte a türelmetlenséget és igazságtalanságot, a négerek megllncselését, nem vétkeikért, hanem azért, mert fekete a bőrük... Utálta az igazságtalanságot, a feketéknek kijelölt szegény iskolákat, az odúkat, ahol lakniuk kellett, hacsak nem szeretnek jobban élni a szabadban; s a szabadságot, amit meghagynak nekik, hogy imádják a Fehérek Istenét, dc nem a Fehérek templomaiban; a kényszert, hogy adót fizessenek a fehérek törvényházában és nem a szabadságot, hogy elhelyezzék szavazócéduláikat jogaik védelmére; a kötelességet, hogy dolgozzanak a Fehér kívánta órákon át és elfogadják az áltála kiszámolt bért. Így egyszer foe Thomas kapitány, a delta egyik iiltetvényese és nem ts a legjelentősebb, egy rossz termés után kivett bankfából ezer dollárt és egyenként magához hivatta öt majorosát az ebédlőbe, ahol kétszáz egydolláros érem hevert hanyagul az asztalon a lámpa alatt és így szólt egyikükhöz: „Nos fim, ennyit kerestünk egész esztendőben." — Nagy isten, Joe kapitány — kiáltott fel a héger —, enyém az egész? — Nem, dehogyis, csupán a fele, a másik fele az tnyém. Végül tűrhetetlennek érezte azt a választói fanatizmust, amely képes volt bizonyos szenátorokat és bizonyos képviselőket Washingtonba küldeni, akik egy akkori várost, mint Jefferson, öt templommal is megajándékoztak, egyet-egyet mindegyik szektának, de nem tudtak fenntartani egyetlen négyzetméternyi földet, ahol a gyermekek játszhatnának és az tdősek leülhetnének, hogy kövessék pajkos ugrándozásukat... Még ha utálja is olykor szülőföldlét, mégsem tudja megállni, hogy ne szeresse, mert minden foe Thoms• ra, fémpénzben kiszámolt kétszáz dollárjával, minden Snopesra, kapucinus hálóingben, futott valahol a Mississippinél egy emlékezetes személy, mint ez a Ned ls, aki 1885-ben született, az udvar egyik kunyhójában. a középkorú férfi dédapjának hajléka mögött. Ned azon család három nemzedékét szolgálta és oly gyakran, oly sokat beszélt gazdájával, hogy viselkedése, beszédmódja az övékére emlékeztetett... A középkorú férfi oly tisztán emlékezett minderre, hogy amikor egy üres percében felemelte tekintetét s kinézett könyvtárszobája ablakán, úgy tűnt neki, ráismer Ned hátára, lépteire, redingote-jára, amint az útra vezető sétányon halad: akkor elállt a szívverése ts és majdnem elalélt. Ö pedig (Ned), ma nyolcvannégy éves; az utóbbi években már kezdi ktcsit elveszteni a fejét... belép a szalonba, olykor még azelőtt, hogy jelenlegi gazdája behívta volna és kijelenti: „Itt lenn akarom, hogy eltemessenek, épp az ablak alatt. Meg azt akarom, süssön akkor a nap, hogy felmelegítsen. Es azt akarom, hogy maga prédlWSKKKM ť-„ káljon. Iszik egy korty viszkit, aztán kiegyenesedik és elmondja a legszebb szentbeszédet, amit valaha is mondott." Az őszülő férfi Carolinéra is emlékezik, akit ő örökölt, senki nem pjdja hány évvel haladta már túl a száz esztendőt, de megőrizte teljes józanságát; semmit sem felejtett el s így még mindig „Memmy"nek hívta gazdáját, éppúgy, mint félévszázaddal előbb „Memmy" testvérei ejtették a „William"-ot. Ezekben az években a gazda legkisebb leánya, talán négy-, öt vagy hatéves is lehetett, belépett a házba és így szólt: „Papa arra kért Mamié, hogy mondjam meg neked, nyolcvan dollárral tartozol neki." — Nem felejtem el — felelte az apa. Es megkérdezte: — Mit csináltok most Mamiéval? MHMHMH — Darabokból egy paplant — válaszolta. a lányka. Es ez igaz volt. Mostanra már a villanyt is bevezette a kunyhóba, de Mamié nem akarta használni és makacsul csak a petróleumlámpát vette Igénybe, amihez hozzászokott. Éppúgy a szemüveget, csupán mint díszt viselte azon a tiszta, fehér szalagon, mely megkopaszodott fejét övezte; egyébként semmi szüksége nem volt rá. Képzeljenek el egy kandallót, amelyben télen-nyáron egy csomó fahamu lapul és édes krumpli fő; egyik oldalán az ötéves fehér kislány ül kis hintaszékén; másikon az öreg néger nő, alig nagyobb az ő székében; közöttük tarka rongyokkal, szövetdarabkákkal tömött kosár, és a tűz fényénél, ahol a középkorú férfi még a saját nevét sem tudná kiolvasni szemüveg nélkül, mindketten varrnák, apró öltésekkel türelmesen; elfoglalja őket egyhangú munkáfuk; élénk csillagokat, négyszögeket, rombuszokat raknak össze valami új minta szerint, és egy tűzött paplant készítenek; ha elkészült egyszer, akkor gondosan elrakják egy ládába, cédrus faforgácsok közé. Aztán eljött a július negyedike; a reggeli után becsukták a konyhát, hogy a szakácsnő és az inas ts részt vehessen a nagy pikniken; a forró délelőtt közepetálán, az öreg néger nő és a fehér kislány zöld paradicsomot szedett a kertben, sóval hintették be és megették, aztán délután letelepedtek a hátsó udvarban a szederfa alá és megettek kettesben csaknem teljesen egy jó néhány kilós, lehütött görögdinnyét... és ezen az éjszakán érte Caroline-t az első roham. Ez lehetett volna az utolsó is: ezt gondolta az orvos. De másnap hajnalban magához tért és ma reggel már a méhében fogant nemzedékek sorra Ideértek, saját hetven-nyolcvanéves gyermekeitől kezdve az ük-ükunokákig, kiket először látott az érettkorú férfi, úgyhogy be sem fértek mindnyájan a kunyhóba. Az asszonyik és lányck bent aludtak a parketten, a férfiak és fiúk meg az ajtó előtt a földön; Caroline most visszanyerte eszméletét és felült az ágyban; megőrizte teljes emlékezőtehetségét, mint egy matrtarka trónolt az ágyán, császári, vagy inkább: parancsoló pózzal. Este tíz-tizenegy óra felé gazdája már ágyban feküdt és olvasott; de hallotta, amint valakt harisnyában vagy mezítláb jön fel zaj nélkül, las• mmmmmmm san a melléklépcsőn. Sohasem ugyanúgy jelent meg mint előző este, vagy két-három nappal korábban. Benézett a félig nyílt ajtón és nyugodtan, udvariasan, ennyit mondott: „Akar egy fagylaltot". Erre a gazda felkelt, magára öltötte ruháját s autóján a faluba hajtott. Keresztül-kasul átszelte, noha Jól tudta, hogy becsukott már jó ideje minden, aztán úfrakezdte az előző esti hajszát, harminc mérföldet gurult, hogy elérje az országutat és száguldott rajta felfelé vagy lefelé, míg csak nem talált egy nyitott füszerboltot, vagy egy motelt, ahol vehetne egy liter fagylaltot. De az a roham nem volt végzetes: nem sokkal utána Caroline már talpra ts állt s az Inasnak adott állandó parancs ellenére, hogy vigye őt kocsival, ä csak gyalogosan battyogott a városba, hogy eltársalogjon gazdája anyjával és felidézzék — legalábbis gazdája szívesen hitte ezt — apja, jómaga és három öccsének emlékét; ezek az asszonyok, akik sohasem nyomtak többet ketten kilencven kilónál, olyan házban éltek

{ mely valaha öt férfi erős hangjától visszhangzott; de talán nem is Idéztek fel semmit ebből, mert a férfiaktól eltérően az aszonyok megtanulták, hogy effajta érzelmt bonyodalom nélküli életet élJenek. Mégis úgy gondolhattuk volna, hogy a roham, amely Caroline-t múlt nyáron érte, valamiképp nagypapa faliórájának torokköszörülésére emlékeztetett, mielőtt tizenkét koppanással éjfelet vagy delet ütött: soha nem nyúlt többé a befejezetlen paplanhoz. El ls tűnt nemsokára; senki nem tudta, hová rakták el s a hideg és rövidülő napok főttével egyre több időt töltött az öreg szolgáló a házban; nem a kunyhójában, hanem a nagy hajlékban; ült a tűz sarkánál, a szakácsnő meg az inas ott sürgölődött körülötte, még úrnője fehérneműs szobájában is, míg csak nem gyűlt a család vacsorához; az Inas behozta hintaszékét az ebédlőbe, hogy ott várja meg az étkezés végét; aztán egy nap, így karácsony táján, köti magát, hogy helyezzék őt el a szalonba, míg a vacsora elkészül; senki nem tudta miért, míg csak meg nem vallotta úrnőjének: „Mtss Hestelle, ha majd utoljára mosdatnak le a négerek, csináljon nekem egy fehér sapkát és egy fehír kötényt és adják rám". Ez volt a búcsúja. Karácsony másodnapján újabb roham érte, ezúttal az utolsó és két nappal később már a szalonban nyugodott, a fehér sapkát és a fehér kötényt viselte, de ezt már nem látta. Ekkor az őszülő férfi kiegyenesedett és csakugyan elmondta az Imádságot, a szentbeszédet, amint azt fpiifigiif mn 1—Bllli wlmlmIBflH PAVEL TÓTH: REGGEL Caroline kérte; remélve, hogy amikor 0 ts lehunyja majd szemét, akad a földön egy barátja, akt kötelességének tartja, hogy beszélten róla, mint ahogy mindazoknak beszélni kellene most Carollne-ról, akik gazdájához hasonlóan kora fiatalságuktól kezdve lemérhették és becsülhették hűségének, odaadásának és nyílt szívének nagyságát. Ez az egész föld drága neki, habár gyűlöletes is bizonyos tekintetben; de tudja jól, hogy nem azért szeretünk, mert... hanem annak ellenére.,. nem az értékekért, hanem a hibák ellenére. Fordította: ORVOS LAJOS