Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-26 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

A lévai Járás iparosításában kétségkívül döntő állomást; jelent majd Szlovákia leg­nagyobb textllgyárának felépítése Léván. A gyár évi termelését mintegy 4,4 millió kg pamutfonálra tervezik, melyből kb. 40 millió méter szövetet állítanak majd elő. Az ipari létesítmény hozzájárul majd a mun­kalehetőségek növeléséhez, hiszen első sza­kaszának befejezése után mintegy 1800 al­kalmazottja lesz (80 százalékban nők). Ez különösen fontos, mivel különösen kevés a a női munkalehetőség a lévai járásban. Az építkezés első szakaszának befejezését a terv 1970 májusára irányozza elő. Sajnos, tavaly az építkezés üteme nagyon lelassult, pedig 1967-ben még ilyen örvendetes sorok­ban számolhattunk be rőla: „A múlt év má­jusában kezdték meg a kombinát építését, s 48 hónap múlva termelni fog. Ez ideig pontosan az ütem terv szerint folyik az építkezés." Az 1968-as terv teljesítéséről Ivan Šimkó­tól, a beruházó, vagyis a ružomberokí textil­gyárnak az építkezés lebonyolításával meg­bízott igazgatóhelyettesétől érdeklődtünk. — Az üzemet a bratislavai Priemstav épí­ti. 1968-ban a szerződés szerint 65 millió koronát kellett volna beruházni. Később az évi beruházási tervet 58 millió koronára módosítottuk, de ebből is mindössze 52 mil­lió koronát valósítottunk meg — panaszko­dott az Igazgatóhelyettes. Aztán elmondot­ta, hogy a nagy lemaradásnak objektív okai vannak. Mindenekelőtt építőanyag- és mun­kaerőhiány. Például december óta nincs elég téglájuk. Augusztusban s azt követően pedig nem volt elég cementjük. Nagyon akadályozta a terv teljesítését a burkolóla­pok és fedőlemezek hiánya is. Ottjártunkkor az igazgatóhelyettes éppen kérvényt Irt a tervhivatalnak, melyben rendkívül fontos, saválló kövezet kiutalását kérte. Az a kö­vezet ugyanis, melyet az eredetileg terve­zett helyett akarnak nekik küldeni, nem fe­lel meg a követelményeknek, s néhány éven belül tönkremenne. A másik nagy gond a munkaerőhiány. Pontosabban az építőmunkások és szakem­berek hiánya. A múlt év végén például a tervezett 320 helyett csupán 240 ember dol­gozott az építkezésen. A járás kőművesei, ácsai szívesebben dolgoznak a cseh ország­részekben, mivel ott különélési, illetve tá­volsági pótlékot is kapnak. A munkaerő kér­dést úgy oldották meg, hogy a téli időszak­ra 53 kőművest, illetve ácsot „kölcsönvet­tek" a járás nemzeti bizottságaitól és szö­vetkezeteitől. Ezenkívül a hadseregtől is kaptak némi segítséget. Az építkezési mun­kák lemaradása természetesen akadályoz­za a szerelés megkezdését is. Nagy a lema­radás az üzem hatalmas gazdasági épületé­nek építkezésében is, melyben a terv sze­rint már tavaly októberben meg kellett vol­na indulnia a munkának. így erre csak 1969-ben kerülhet sor. Végül feltettük az igazgatóhelyettesnek azt a kérdést, hogy mindent egybevetve mikorra várható a gyár üzembehelyezése. — Az építkezés jelenlegi üteme mellett 1972-ben — válaszolta gondterhesen. Kis idő múlva azonban, némi derűlátással hoz­zátette: — Azért ha minden támogatást megkapnánk hozzá(i), talán még behozhat­nánk a lemaradást. FULOP IMRE A lemaradásnak objek­tív okai vannak • Anyag­és munkaerőhiány • Az alkalmazottak 80 száza­léka nő lesz • Tavaly 65 millió helyett csupán 52 millió korona értékű munkát végeztek el • Se­gítenek a nemzeti bizott­ságok, a szövetkezetek és a katonák •ngnminwmflmi^un^cfJCMimjiij Az óra berregése már rég megza­varta az éjszakai hálószoba kelle­mes, kissé nehéz melegét. Az az ér­zésed, mintha kerékbe törtek volna. Nem csoda, hiszen már éjfél is el­múlt, amikor jeljöttél a mosókony­hából. Villanygyújtás. Egy pillanatra eszedbe jut, hogy főiskolás korod­ban reggelenként verseket olvastál. Felteszed a teavizet. Hamar lezuha­nyozol. Elkészíted a tízóraikat. Ma­gadra kapkodsz néhány ruhadarabot. Közben megágyazol, hátha jönni ta­lál valaki. Kilépsz a fagyos, sötét reggelbe. — Gyere, fussunk! Kézen fog a férjed, szaporázod a lépéseket. Ez a kézfogás az egyet­len kedves pillanat ebben a barát­ságtalan panelerdőben. Egy mama kocsit tol. Mellette ti­peg a másik gyerek. Ordítani kezd: Anyu, lassabban! A busz éppen az orrod előtt megy el. Ogy sem kerültél volna fel, hi­szen előtted vagy húsz méternyi sor kanyarog. Jön a másik. Már szinte a lépcsőn állsz, belül még alig van­nak néhányan, máris indul. Szitko­zódsz. Valamennyien méltatlankod­nak e szemtelenség láttán. Balesetet emlegetnek, Prágában, vagy hol, amikor a villamosvezető nem várta meg a jelszállókat. Néhány szó az egész, mert máris tolakodnod kell. A következő megállón is sok a fel­szálló. A busz még egyszer megáll, aztán már fel sem veszi az utaso­kat. Mint egy szardiniás doboz. Csend van. Hiszen ősidők óta már megszokhattuk. Eszedbe jut: minden a népért. Életkörnyezet. Kultúra. Életszínvo­nal. Idegbaj. Kenyérharc. De ironi­kus is ez az élet! Párizsban az uta­zási idő munkának számít, órabért fizetnek érte. Nálunk, ha késel, leg­feljebb levonják a fizetésedből. Hátha feltolakszol még. Igyekezeted hasztalan volt. A kereszteződésnél forgalmi dugót okozott egy kezdő vezető. A többiek tülkölnek, rendőr nincs sehol. Az újságos bódé előtt sor. A sarki kocs­eggeii r t — Miért nem állt meg? — gon­dolataidat egy éles női hang zavarja meg. — Nagysága, nem érünk rá fotóz­ni — feleli az udvarias sofőr. — Még hogy nagysága — vág vissza az asszony. Az utasok nevetnek és méltatlan­kodnak. A kijárat felé törtetsz. Ilyenkor mindig elhatározod, hogy azt az át­kozott tyúkszemet kivágatod. Egy százkilós bácsi eszedbe juttatja, hol székel a veséd. Végre már kint vagy a friss levegőn. Rohanás, mert a tizenegyes éppen megállni készül. ma már teli. Reggeli: két-három fél­deci, meg ugyanannyi sör. Jön a tizenegyes. Aztán még egy, meg még egy. Végre, a negyedikre feljutsz. — Mi az istennyilát csinálnak ma­guk? Fél óráig nem jön semmi, az­tán meg minden troli tömve van. Ki fizeti meg ezt nekem? — Nyugalom polgártárs. Ml is csak emberek vagyunk. Menetrend szerint megyünk. Hogy mit csinál­nak a többiek, ahhoz semmi közömI —• A kiaszott, szemüveges jegykeze­lő leül és piszkálni kezdi a körmét Az utcát figyeled. A hentesüzlet kirakatában aszparágusz, belül sem­mi. Az élelmiszerüzlet kirakatában is csak konzervek meg üvegek áll­nak, ki tudja mióta. Istenem, mit is főzzek vacsorára? Ez a gondolat éppen elég ahhoz, hogy a már amúgy is rossz hangulatod, még in­kább elromoljék. — Szabad lesz, leszállok. — Csak szeretne — feleli valaki. Igaza van, mert mire az ajtóhoz érsz, a troli máris indul. Egy meg­állót tehát visszagyalogolsz. Közben betérsz a büfébe. A halsalátát cso­magolópapírba göngyölik. Szólj? Úgysem adnak mást. Ez van, és kész. Tetszik vagy nem. Elvégre örülj, hogy kaptál salátát. Még ki sem érsz, a papír már átázott, a lé lassan csöpögni kezd, és mivel fél­ted a kabátodat, inkább a szemétko­sárba dobod az egészet. Végre beérsz. Egy szem kávéd sincs. Rágyújtasz. Kezedbe veszed az újságot. Mi is történik a világ­ban? Politika, kereskedelem, foga­dások, életrajzok, interjúk, sport­események. Zajlik az élet. Ebben a pillanatban lehet, hogy valahol megmentettek egy haldok­lót, lehet, hogy a bányászok három csillével több szenet fejtettek, mint a terv előírja, lehet, hogy Ameriká­ban pontot tettek a holdutazás után, lehet, hogy az archeológusok ismét feltártak egy egyiptomi sírt. Mi minden történheteit addig, amíg te megtetted azt a néhány kilomé­tert. ...de mi itt élünk a hétközna­pokban, a mindennapok reggelé­ben ... —ozo—

Next

/
Thumbnails
Contents