Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-21 / 17. szám, kedd

... A VÖRÖS TÉR FELÖL heves robbantások döreje hallatszott. A kővé fagyott földet robbantották ott: Lenin sírhelyét készítették. A tábortüzek s füstcsőváik fekete-vörös gyászba öltöztették Moszkvát. És fekete-vörös gyászkarszalagot kötöttek kabátjuk ujjára az emberek ls, akik végeérhetetlen sorban, lassan haladtak az oszlopterem felé, ahol Lenint felravatalozták. lötti erővel irtott minden alávalót, emberfölötti erővel építette a jövőt... Lélegezzék a sálján keresztül, mert megfagynak a hörgői... Kár, hogy sose találkozhattam vele. Szerettem volna vele a tengerészek világszövetségéről beszélni. Emberfölötti beszélgetés lett volna! Lassan elhaladtunk a ravatal előtt, és még annál is lassabban kijutottunk az oszlopteremből. Mindenki vissza-visszanéEgri Viktor

: Ének a romok felett A MAGYAR TERÜLETI SZÍ NHÁZ BEMUTATÓJA FAGY A sorok mesz- ^

—__ sze kinn kezdődtek Moszkva KONSZTANTIN PAUSZTOVSZKIJ: különböző városrészeiben. Jómagam éjjeli két órakor álltam be az egyik sorba, a Kurszki pályaudvarnál. Már a Lubjanszkaja téren hallani lehetett az oszlopterem felől a gyászinduló távoli hangjait. Lépésről lépésre erősödött a zene, a sokaságban lassan elhalt a beszélgetés, a lehelet páragomolya egyre kurtábban, egyre sietősebben röppent el az ajkakról. „Hát hirdesse hálánk az emlékteket, Kik értünk feláldoztátok drága éltetek." Valaki halkan énekelni kezdte a szöveget, de csakhamar elhallgatott. Minden hang fölöslegesnek tetszett a sarki éjszakéban. Csak a sok-sok ezernyi láb szüntelen csoszogása, csikorgása a hóban — ez illett ide, a fenséges, meghatott csendbe. Az áthatolhatatlan sötétségben a város pereméről, a Moszkva környéki lakótelepekről, a földekről, a leállt gyárakból, mindenfelől jöttek az emberek Lenin ravatalához. Dermedt csend ülte meg a várost. Még a távoli vasúti vágányokon sem süvítettek — mint máskor — a mozdonyok. Az ország vonult fel a magas ravatalhoz, ahol virágok, vörös zászlók közt nem is lehetett mindjárt meglátni a beesett arcot, a magas, fehér homlokot, a lezárt, mintegy összehunyorított szemet. MINDENKI ELJÖTT, Mert az egész országban nem volt senki, akinek az életére valamiképp ne hatott volna Lenin léte, senki, aki ne érezte volna magán az ő akaratát. Megváltoztatta az életet. Ez a változás valami roppant geológiai jelenséghez, földcsuszamláshoz volt hasonlatos, alapjaiban rengette meg Oroszországot. A dermesztően hideg oszlopteremben páráivá gomolygott ezer ember lehelete. A zenekar egyenletes muzsikáját időről Időre a harsonák átható sírása szakította meg. A harsonák csakhamar elhallgattak, és a zenekar újra folytatta ütemes, egyenletes Játékát, ünnepélyessé emelve, de nem enyhítve a gyászt. Zuzenkóval együtt haladtam előre a tömegben. Sokáig szótlanul lépkedtünk. Zuzenko egyszer csak megborzongott, s bosszúsan megszólalt: — Pokoli hidegl Akárcsak holmi tőkehalzabálő vidéken. (Így csúfolt minden sarkvidéki országot, j Még a szempillám is összefagy. Emberfölötti hidegl Elhallgatott, s kisvártatva így folytatta: — Ma minden emberfölötti. Ott fekszik Lenin ... Emberfőzett, s meglassította lépteit, igyekezett még egy utolsó pillantással átfogni a látottakat — Lenin arcát, domború homlokát, összeszorított ajkát,\ kicsiny kezét. Meghalt hát az az ember, aki céltudatos erőfeszítéssel megváltoztatta a világot. Azon tűnődtünk valamennyien, hogy aztán mi lesz velünk. AMIKOR KIÉRTÜNK AZ OSZLOPTEREMBÖL, Zuzenko ismét megszólalt: — A gyerekeink irigyelni fognak, hacsak nem lesznek teljesen hülyék. A történelem kellős közepébe cseppentünk. Tisztában van ezzel? Hogyne lettem volna. Éppolyan jól tudtam ezt, mint mindenki, aki abban a villámnál sebesebben száguldó, izgalmas időben élt. Egyetlen nemzedéknek sem jutott osztályrészül az, amit ini átéltünk. Sem ilyen föllendülés és bizakodás, sem ilyen szorongó félelem, sem annyi csalódás és győzelem. Az éhezéstől elzöldült, harcban megfeketült győztesekben néha csak a diadalmas holnapba vetett hit tartotta a lelket. Akkoriban csak harmincéves voltain, de múltamat olyan hosszúnak, élményekkel terhesnek éreztem, hogy szinte megriadtam, ha visszagondoltam rá. Meghűlt bennem a vér. „Vajon korom igazi gyermeke vagyok-e?" — tűnődtem. Minden idegrostomban éreztem, hogy elválaszthatatlan vagyok koromtól, hazám sorsától, népem örömeitől, és a szenvedésektől, amelyek oly meg nem érdemelt bőséggel jutnak osztályrészéül. A Szevernij pályaudvar felé bandukoltunk Zuzenkóval a fagyba gémberedett utcákon. Ádázul csikorgott a hó a lábunk alatt. „Vasléptekkel halad a századunk ..." — mormoltam magamban. Ezek a szavak üldöztek egész nap. — Mit motyog? — kérdezte Zuzenko. — Semmit... csak úgy... Vaskorszak! Emlékezetem mélyéből felbukkantak, felzendültek a rég ismert szavak: „Theokritosznak hómezőkön harmatos rózsát ki nevelt? Vaskorszakban aranyat, mondd, vajon ki álmodhatott? „Vasléptekkel halad a századunk." — De útja természetesen az aranykorba, a békébe, az értelmes rend felé vezet. Az aranykorbal Ebben hinni kell. Másképp nem érdemes élni... (Részlet a Barangolások könyvé-bőX.) VALERIJ BRJUSZOV: LENIN 1989 I. 21. Kt volt? Vezér, ki átnevelte Az embert, s együtt alkotott A néppel, mindig egy mederbe Terelve minden patakot. Október napjai beteltek: Korok döntőbb válaszfala, Mint századok, törvénytekercsek, A röneszánsz vagy Attila. A múlt szétfoszlik, mint a felhő, Támad közösség tengere — Fellegi István rendezésében tizenkét évvel ezelőtt került első ízben színre Komáromban drámaírásunk nesztorának ez a költőien szép műve. Űgy él bennem, hogy akkoriban a közönség java része ebben a tatárdúlás utáni időkben lejátszódó, tragédiába torkolló szerelmi történetben a legmegkapóbbnak egy régmúlt korról és embereiről a feledés fátylát fellebbentő írói fantáziát tartotta. Kevesebben akadtak olyanok, akik a Jő és a Rossz örök harcát a ml viszonylatainkban tartalmi és formai szempontból is újszerűen fogalmazó verses drámában az emberiség nemesebb részének fasizmus elleni küzdelmét vélték felfedezni. Bár ez a gondolat kissé terhes volt a belemagyarázástól, a kissé erőszakolt időszerűsítéstől, felcsillantotta az igazságnak, egy részét. Végső soron az Ének a romok felett a humánum és az antihumánum nagy pere s az ehhez legközelebb álló, legmegrázóbb történelmi példa éppen az antifasizmus harca volt a fasizmussal a nagy világégés éveiben. Csak néhányan voltak akkoriban, akik ettől szélesebb értelmezésben fogadták Egri jelentkezését és drámájában felfedezték a tegnapra, a mára és a holnapra egyaránt érvényes allegóriát az emberség és a barbárság évezredes és talán még évezredekig eltartó csatározásairól. Baj y HKk / 'N H^^^H •Fr; mBM K iSH 1 S v > ^^ ' • Jggi Mint óriáshegy orma, felnő Lenin dicső októberei Földi Zöld bolygól Plánétarendek Szemernyi, törpe gömbje, tel Ő fényed, ő a tűz tebenned, és hírneved — az ő neve! Meghalt; a végtelenben kurta, kis percet élt — de tetteit példánk a földön szertehordta, s szavát milliók hirdettkl BÉKÉS ISTVÁN fordítása Turncr /•.y.nu.'d (Mátét, Ropog József (Timur) és Várady Béla (Béla) a verses dráma egyik jelenetében. (Nagy László felv.j A pénteki komáromi bemutató előadás közönségének magatartásán, reagálásán lemérhető volt, hogy ezzel már tisztában van. Nézetem szerint ez nemcsak a MATESZ közönségének fejlődéséről, érésének folyamatáról tanúskodik és nemcsak arról, hogy új történelmi tapasztalatokkal a háta mögött figyelmesebb volt minden szóra. Ez egyben kifejezően igazolja, hogy az Énekben vannak maradandó értékek, tizenkét év után ls ható gondolatok, s érzelmi töltete is célba talál. Nehéz vizsgát, az idő próbáját állta ki ez a mű s ettől nagyobb eredményt drámaíró aligha érhet el. Az Ének ma is él, és úgy érezzük, hogy még sokáig lesz számunkra mondanivalója, mert szimbolikus formában „örök" kérdéseket feszeget. Ezen túlmenően egy-két alakja mesteri kézre vall és az évek nem dézsmálták meg, nem szürkítették el ennek az alkotásnak egyik legnagyobb erényét — nyelvezetének gazdag, csillogó ékesszólását. Persze, az idő, a nagyobb távlat néhány gyengébb pontot ls érzékeltethetőbbé tesz. Főleg az első rész cselekménytelensége, hosszas párbeszédei keltenek olyan benyomást, hogy itt inkább könyvdrámával találkoztunk, mintsem vérbeli színpadi alkotással. Az Éneknek ezen túlmenően vannak halványabban megírt és ezért nehezebben megjátszható figurái is. Ugyanakkor azonban tény, hogy a másik rész dinamizmusa, pergőbb ritmusa, a drámai akció felfokozódása „rehabilitálni' tudja a szerzőt. Konrád József rendezését a dráma általános érvényű szimbolizmusa adekvát színpadi to i mácsolásának törekvése jelleír zi. Az első rész akcióhiányávar ugyan nem tud megbirkózni, de összhatásában elfogadható, stílusában egységes előadással lép a közönség elé. Több helyen kurtítja a szöveget, főleg attól a szándéktól vezérelve, hogy kiiktassa mindazt, ami esetleg érzelmi anakronizmusként hathatna. Csakhogy helyenként a helyénvaló romantizmus elemeit összetéveszti a szentimentallzmussal, amely valóban hlteltromboló lehetne. Úgy látom, hogy ez nem is annyira a húzásokban jut kifejezésre, mint inkább a színészek játékának túlzott fegyelmezésében. Az előadásmód nem egy helyen jelentkező szenvtelensége pedig egy romantikus drámában zavaró és a llraiságot akarva, akaratlan tompító mozzanat. Ez a vitatható rendezői, de úgy hiszem, egyben színészi felfogás a Iegkirívóbban éppen a női főszerepben ütközött ki. Lelkes Júlia a színpadnak üde színfoltja volt. Bájos megjelenése és vitathatatlan tehetsége kezessége lehetett volna annak, hogy Erzsébetje, a drámának ez a kulcsfontosságú alakja olyan legyen, amilyennek a szerző megírta: a durvaság elől riadtan menekülő kismadár, a Timurban megtestesülő nemes emberséghez vonzódó, eszményien szép és tiszta fiatal lány. S ehelyett inkább csak szerepet — ugyan szépen, de kissé lélektelenül — deklamáló, riadásában és vonzódásában is eléggé hideg, mélyebb átérzésről nem tanúskodó Erzsébet állt előttünk a színpadon. A legszembetűnőbb volt ez a meggyalázás hajnalán lejátszódó jelenetben, amikor a főszereplő játéka alapján nehezen tudtam elképzelni, hogy tulajdonképpen miért is itta ki a méregpoharat. Meglepő, hogy néhány más alakításnál, még régi, tapasztalt színészek esetében is (pl. Bugár Béla, Fazekas Imre, Várady Béla és csak részben Turner Zsigmond) érzem a „muszájt". Inkább a szöveg lehetőségei alatt maradnak, mintsem keresnék teljes kiaknázásának, szerepük mélyebb megformálásának, rutinfogásoktól mentes útját. Kellemes meglepetés volt számomra viszont a fiatal Ropog József játéka első nagy szerepében, Timurban. Eredményesen megküzd nemcsak az első komoly próbatétel buktatóival, hanem női partnere játékmodorának feltétlenül kizökkentőén ható zavaró momentumaival is. Ojra és újra nekigyürkőzik szerepének és szinte olyanná formálja, amilyennek lennie kell. Találkozott a Tisztaság a Nemességgel. Lelkes Júlia és Ropog József a főszerepekben (Erzsébet és Timur). Erzsébet nevelőjének, Lea apáca-fejedelemasszonynak szerepében Ferenczy Anna a tőle megszokott egyszerűséggel, mély kidolgozottsággal hozta színre az élet rohanó szennyes és véres áramlataitól önmagát elhatároló, a saját életével már leszámolt, megkeseredett, de érző szívű, nemes és méltóságteljes nő alakját. Űgy éreztem, különben, hogy még ma is remek Erzsébet lenne. Kisebb szerepekben tetszett még Király Dezső salangmentes játéka (Bálint apó). Petrécs Anna rokonszenvesen formálta meg a Fiú szerepét és Erzsébet barátnői közül ezúttal Szabó Rózsi (Margit) talán egy árnyalattal jobb volt Németh Icánál (Kinga). Játszott még Finta László (Harcos). Platzner Tibor színpadképe jól összefogja az előadást, megfelelő teret nyújt a játéknak, eszközeiben szerényen választékos. A második részben ugyanakkor kompozíciója hatásosabb, mint az elsőben. Nagy Eszter jelmeztervel sikerültebb nek mondhatók azoknál a figuráknál, amelyeknél a jellemzés több egyszerűséget követel (Tlmus, Lea stb. j vagy ahol ezt a helyzet így diktálja (a hajnali jelenet). Kissé túlzsúfoltaknak, kevéssé stilizáltaknak hatnak viszont a magyar urak kosztümjei. Dobi Géza kísérőzenéje aláfestésként nem hat rosszul, de lehetne fantáziadúsabb és egy-két helyen a drámai jeleneteket jobban kihangsúlyozó. A komáromi előadásnak nagy közönségsikere volt, a felcsattanó vastaps színpadra késztette a nemrég 70. születésnapját ünneplő szerzőt, Egri Viktort ís. GALY IVAN Alfréd Brendel bratislavai vendégszereplése Alfréd Brendel személyében rendkívüli előadói egyéniséget Ismertünk meg. Az osztrák pianista tökéletes technikai felkészültséggel rendelkezik, de fölényes mesterségbeli tudását művészi alázattal kizárólagosan a zenei közlés eszközéül használja. A művész teljesen feloldódik a muzsikában, együtt lélegzik vele, az ő zenei világában a lélek uralkodik korlátlanul. Brendel megindító önfeledtséggel muzsikál, a zene — érzelmi és gondolati tartalma szerint — emészti és boldogítja, megtöri és felemeli. Teljes szellemi-érzelmi azonosulás tanúi vagyunk. És éppen ez az értékes belső folyamat avatja Beethoven IV. zongoraversenyének eszményi tolmácsává. Mert a Gdúr verseny zenéje „forró kitárulkozás, szenvedélyes, sokszor önfeledt, sokszor rögtönzésszerű személyesség, szembenézés nemcsak az érzelemmel, de az elérzékenyüléssel ls, Beethoven emberi és művészi kibontakozásának nagy pillanatában". (Szabolcsi.) A G-dúr verseny valóban „lélekfeltáró" képességet kíván az előadótól, és Brendelben, aki ég és szinte elég a muzsikában, megvan ez a ritka képesség. A második tétel költői víziója, a feszült párbeszéd a sötéten, komoran szóló zenekar és a zongora esdeklő panaszdallama között sokáig emlékezetünkben marad. Az est karmestere, Ladislav Slovák Ravel I. és II. Daphnisszvitjének énekkaros változatával fejezte be a szép hangversenyt. Daphnis és Chloé szerelmének költői szépségű lírája, a tűzkorong lassú feljötte a Napkelte tételben, a fényárban úszó hellén táj, a pantomlmjelenet igézete, a szenvedélyes záró bacchanália, az egész mű szuggesztív hangulatábrázolása, antik légkör raveli köntösben ... mindez ellenállhatatlanul hat. Ladislav Slovák kiaknázta az instrumentális hatásokat, karmesteri pálcája alatt életre kelt Ravel zenekarának ezerszínű pompája. A Szlovák Filharmónia kitűnő technikai tudással, jól alkalmazott zenekari fegyelemmel oldotta meg valóban nem könnyű feladatát, és a Filharmónia Énekkara is méltán osztozott a sikerben. HAVAS MARTA