Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-19 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

A rozsnyói jjárá han egy helyben topog az egeszsegiigy ? — NEM LEHETÜNK ELÉGEDETTEK M. EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSSAL. Ezekkel a szavakkal fogadott dr. Ladislav Just, a Rozs­nyói Járási Nemzeti Bizottság egészségügyi szakosztályá­nak vezetője. Szünetet tartva rendezgeti gondolatait, majd így fok­tatja : — A felszabadulás óta járásunkba hatalmas fejlődést értünk el az egészségügy terén. Ám az utóbbi évek során keserűen állapíthatjuk meg, hogy a fejlődés üteme lelas­sult. Ennek okát abban látom, hogy nem is olyan rég az egészségügy nem mindenkinek volt a szívügye. — A rozsnyói járásban? — Itt is, de főleg inkább a felsőbb szerveknél, bár az utóbbi hónapokban egyre jobb megértésre találunk. Kez­deném a rozsnyói kórházzal, amely szakkáderekkel rész­ben jól el van látva, de helyszűke miatt a korszerű be­rendezéseket, laboratóriumokat nem tudjuk hol felállítani. Tatarozása nem célszerű, mivel az épület száz éves. Ha a rőcei járással nem egyesültünk volna, ma a helyzet még kritikusabb lenne. Az ottani kórház 180 ággyal épült, de ma már ott is 200-ra növelték a férőhelyek számát. A túl­zsúfoltság természetesen kihat az egészségügyi szolgálat minőségére is. Elégedetlenek a páciensek, idegesek az or­vosok. Elhallgat. Talán az jutott az eszébe, hogy regen folyik már a harc egy korszerű kórház építéséért. Csakhogy elő­ször a felsőbb szervek beleegyezése szükséges, azután a különböző tervrajzok beszerzése, s ha ez megvan, akkor építkezési vállalatot kell keresni, amely a munkát elvégzi. Szó ide, szó oda, két évet is igénybe vesz s idegileg több embert kikészít. — Az év utolsó negyedében, de legkésőbb 1970-ben megkezdődik egy 620 ágyas kórház építése — mondja. — Sokakat megnyugtat ez a tény, de engem nem. Igaz, a kórház építését megkezdik, de nyolc év is eltelik mire befejezik. Mi lesz addig? Ezzel kellene foglalkoznunk. A vidéken nem rózsás a helyzet. Igazán, nem vonatko­zik ez minden egészségügyi körzetre, jóllehet átlag két­ezerötszáz ember jut egy orvosra. Sajnos, a közeljövőben nem váirhatá javulás. Ezt bizonyítják dr. Just szavai is. — Jelenleg legalább tíz orvosra volna szükségünk. Több körzetben nincs orvos. Naponta járnak a nyakamra, de hát honnan szerezek orvost?! Egy cseh nyelven megjelenő szaklapot vesz elő és az apróhirdetésekre bökve folytatja: — Ahová orvost keresnek, ott mindenütt lakást is tud­nak biztosítani. Nálunk? Erről inkább ne is beszéljünk .. . Pedig a falvakban önsegélyes akcióval építhetnének orvosi lakást is. Míg odáig nem jutunk el, addig főhet a fe­jünk. — A fogorvosokkal is probléma van? — Nem. E téren nincsenek olyan nagy gondjaink, de a laboránsokból kevés van. A közelmúltban végíehajtott fi­zetésrendezés bizonyára javulást hoz majd. A felsoroltakból úgy tűnik, hogy a rozsnyói járás egész­ségügyét részben elhanyagolták. Például itt van a 300­ágyas pelsőci ideggyógyászat és a Predná Hora-i 300 ágyas tüdőszanatórium, amely a járásban 600-ral növeli a kórházi férőhelyek számát, de ezek az intézmények csak­nem országos jelleggel bírnak. A kimutatások készítésénél azonban nagyon befolyásolták a száz lakosra eső kórházi ágyak arányát. — Mi lesz az idei feladat? — Ott segítünk, ahol tudunk. Stitniken megkezdődik egy egészségügyi központ építése, több helyen tatarozásra is sor kerül. Nem szeretnék senkit megsérteni, de úgy gon­dolom, kisebb építkezéseket társasberuházással is megva­lósíthatnák. Ehhez azonban több megértés és áldozatra volna szükség, főleg az üzemek részéről. Ami nem sikerült tavaly, sikerülhet az idén. Az egész­ségügy fejlődése sehol sem lehet öncélú, hisz mindnyá­junk érdeke az egészségvédelem, a jó orvosi szolgálat. Dr. Just is bizonyára szívesen küldene be apróhirdetést a ma már említett szaklapba. Csakhogy... Jolsván évekig várt a patikusnő lakásra. Iqértek, de ezt senki sem vette komolyan. Amikor a szó szoros értelmében megszökött, ak­kor már lett volna lakás, de nem volt patikus. — Megoldást kell találnunk — mondja búcsúzóul dr. Just. - Mi sem tettünk még meg mindent, de sok eset­ben képtelenek vagyunk. Bízom abban, hogy a nemzeti bizottságokkal az együttműködés még jobb lesz, s közös erőfeszítéssel sikerül mindent megoldani. Ezt majd az elkövetkező évek bizonyítják. NÉMETH JÁNOS A PRIOR EGYIK RÉSZLEGE (I. Gasparik felvétele.) ARUHAZ ÁRUCIKK ÁRUHIÁNY Szükség volt-e új áruháira? szalmaszál? Növekvő igények — elavult ipar # Ar utolsó • mióta Bratislavában meg­Jt nyílt a Prior Áruház, Tl lépten-nyomon találkoz­tam a kérdéssel: szüksé­günk volt-e erre a beruházás­ra? Hiszen az első néhány na­pot leszámítva ez a létesít­mény sem tudott többet és jobbat,, gazdagabb áruskálát biztosítani, mint a többi áru­ház. A kérdés indokoltnak lát­szott, ezért fordultam válaszért a szakemberhez, dr. ján Dankó vállalatigazgatóhoz, aki a bra­tislavai Pionír, Dunaj és Kamzík áruház legfőbb vezetője. — Az új áruházra szükség volt, hiszen a városban az ún. „eladási felület" kisebbre zsu­gorodott, mint amikor 120 000 lakost számlált. Mi volt ennek a következménye? Tülekedés, türelmetlenség, mind a vevő, mind az eladó részéről. Az ide­|ességet fokozza a munkaerők hiánya is, ami szintén jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy míg a nyugati országokban 1000 lakosra 100, addig nálunk csak 39—40 eladó jut. Az arány valóban kedvezőt­' len és, sajnos, az is igaz, hogy a vásárlóközönség nem nagyon törődik a kereskedelmi hálózat és a kereskedelmi dolgozók ne­hézségeivel, holott egy eladó nemcsak megerőltető fizikai, hanem felelősségteljes szellemi munkát is végez. Ugyanakkor ezek a dolgozók, éveken át anyagilag is hátrányos helyzet­ben voltak, és csak az utóbbi időben sikerült őket mentesíte­ni az anyagi felelősségtől és biztosítani, hogy fizetésük el­érje az ország más dolgozói fi­zetésének 70 százalékát. Az is tagadhatatlan, hogy a kereskedelem volt a Novotný­rendszer hamupipőkéje, amit pozsonyi relációban többek kö­zött az is bizonyít, hogy negy­ven éven át egy fillért sem ru­háztunk a Kamzík Áruházba, és csak most kezdjük meg 5 millió korona ráfordítással az elhanyagolt létesítmény korsze­rűsítését. — Ma már biztató távlataink vannak — folytatta dr. Dankó elvtárs. — A kormány prog­ramnyilatkozata szerint a ke­reskedelmi dolgozók fizetése 1970-ig eléri az ipari dolgozók bérszintjének 87 százalékát, de a vállalatok nagyobb önrendel­kezési joga már az elmúlt év­ben is kedvezően éreztette ha­tását. így például a Dunaj Áru­ház dolgozóinak átlagfizetése 1968-ban havi 1492, illetőleg a nyereségrészesedéssel együtt 1722 korona volt. Ebből is lát­ható, hogy a vállalatok máris tehetnek valamit a kereskedel­mi dolgozók érdekében. Mindez megnyugtatóan hang­zik. De csak „hangzik", mert nagyon jól tudjuk, hogy a ke­reskedelmi dolgozó fizetése függ a forgalomtól, az eladott áruk mennyiségétől. Viszont mit csinálhat az eladó, ha a termelés nem veszi figyelembe a piac igényeit, a keresletet? Sajnos, az a helyzet, hogy az ipar mennyiségi és szerkezeti lehetőségei ls korlátozottak, te­hát a kereslet-kínálat örökké' érvényes szabálya helyett ma az a jelszó, hogy „veszed, vagy nem veszed, — mást nem kapszl" Mit mond erről a szak­ember? — Valamikor a termelés ügy­nökei hatalmas bőröndökkel Járták az országot és még a legtávolabbi falvak szatócsai­hoz is eljutottak, hogy felkí­nálják a mintakollekció darab­jait. Ma? A kereskedelem be­vásárlói, anyagellátói szünet nélkül úton vannak és szinte összetett kezekkel könyörög­nek az iparnak — áruért. Ké­rem, én hiába mondom, hogy nekem egy árucikkből tízezer darabra van szükségem, mert a termelő kijelenti, hogy ő még 15 kereskedelmi vállalatot kö­teles áruval ellátni, de ugyan­akkor a kiviteli feladatokat is teljesítenie kell, tehát legjobb esetben ezret szállíthat. Ebből logikusan következik az igény, hogy növelni kell a termelési kapacitást. Sajnos azonban, ezt nem lehet egyik napról a másikra. Húsz éven át elhanya­goltuk a közszükségleti ipar bővítését, fejlesztését, korszerű­sítését, s ez a mulasztás most megbosszulja magát. Ösdi és nagyon távol fekvő kis csehor­szági üzemekbe járunk vásá­rolni, de nem a vevő magabiz­tos fölényével, hanem a kére­gető szemérmes alázatával. Ilyen körülmények között valóban nem csodálható az áru­hiány. Ez a realitás viszont na­gyon is indokolttá teszi, hogy közszükségleti iparunkat minél gyorsabban fejlesszük, mert hiába emelkednek a reálbérek, ha a béreket nem tudjuk áru­val fedezni, ha nem tudjuk ki­elégíteni a belföldi piac, a fo­gyasztók (tehát a dolgozók) mennyiségi és minőségi igé­nyeit. A kereskedelmi alkalmazot­tak szociális helyzete Javul és a jövőben még kedvezőbbé vá­lik. Ennek ellenére egyre na­gyobb problémát jelent az után­pótlás kérdése. A fiúk részé­ről már évek óta nincs érdek­lődés a szakma iránt, a lányok közül pedig csak azok választ­ják ezt a foglalkozást, akiknek „utolsó szalmaszál", akik egyéb képességek (vagy összekötteté­sek) hiányában nem tudtak ma­guknak valami mást „kitapos­ni". Pályaválasztási szempont­ból tehát a kereskedelem csak „az elfekvő készletek kiárusí­tása", kényszermegoldás, az utóbbi Időben „harmadik szfé­rának" nevezett társadalmi te­rület legalsóbb foka. Mint a Dunaj Áruház példájából lát­ható, ez az idegenkedés nem indokolható anyagi érvekkel. Az okot inkább a szemlélet­ben, a szülői ház, a pedagógu­sok, és a pályaválasztási szak­emberek ráhatásában kell ke­resni. PÉTERFI GYULA —-

Next

/
Thumbnails
Contents