Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-08 / 339. szám, Vasárnapi Új Szó

Az elfeledett évek dala (Folytat&* a 10. oldalről.) A paragrafus-főhadnagy csak nyert a dolgon, mert elbocsátották a hadseregtől. Vénusz civil személy volt, úgyhogy őt nem érintette olyan súlyosan a dolog. A hízásnak Indult énekesnő most egy újabb számot énekelt. Szépen, pontosan, felszabadultan, nagy lendülettel. De kövér volt. Az arcáról Jóságos mosoly sugárzott, s ezt a mosolyt körüllengték ritka göndör hajfürtjét. Az előttem levő sorban kuncogni kezdett néhány nyegle legényke. Egy tizenhét éves onantsta azt károgta: — Mi vagyunk a vagányok! — és a kamaszok röhejben törtek kt. Egy tréfás legényke önmagán is túltett: — Öregem ezt nézd megI Micsoda konstrukciói — Az ajkamba haraptam. Ogy éreztem magamat, mintha rajtam nevettek volna. Az énekesnő befejezte a dalt, innen-onnan langyos és gyér taps hallatszott. Hol vagytok, melegszívű amerlkatak, mondtam magamban, akik úgy megtapsoljátok az öreg kövér néger nőket, hogy a tenyeretek ts belefájdul. Ez az úgynevezett muzsikus nemzet pedig a fiatal húsra bukik. Még pedig Gagarin ürsebességével. A sufftta mögül türelmetlenül egy újabb elektronizált blg beat-együttes tódult ki a színpadra. Felálltam. Rudónak azt mondtam, hogy megyek egy helyre, áttöröm magam a tömegen, és átvágva a karzat alatt beosontam a kulisszák mögé. Vénuszt nem találtam ott. a M O »M 4Ä — Kavanová asszony? ö lent dolgozik a bárban —mondta nekem egy rózsaszín zakós, atlaszhajtókás fiatalember szaxofontartóval a nyakában. Lementem. A bárban nemzetközt társaság ült tgazt bárt félhomályban. Tuzexnők, szmokingos barnabőrü hamtták, szolgálati utasok „spriccelt" kabátban és mások. Vénusz a zongorista mellett ült egy széken és mélázva bámult a semmibe. Megkerültem a parkettot és rászegeztem a tekintetem. Nemsokára megérezte, hogy nézem, és unott pillantást vetett rám. Elvigyorodtam. — Szervusz, Vénuszi — Bu-bú — válaszolta. Nyilván azt gondolta, hogy valamilyen feltankolt pali vagyok. — Hát nem Ismersz meg? Alaposabban szemügyre vett. Ugyanolyan zöld volt a szeme, mint annak a tizennyolc éves twistklrálynőnek ott fönt. Es a szája ts ugyanolyan volt. Csakhogy ez a száj és szem, mely körül már szarkalábak éktelenkedtek, már jóval túljárt a harmincon. Szemébe nem csillant meg a felismerés fénye. — Nem — mondta. — Valahonnét tsmernem kellene téged? — Bizony kellene — mondtam, s csak aztán ébredtem tudatára, hogy tulajdonképpen nem ts kellene. ö az a szép lány volt ott a mikrofon előtt, én pedig csak egy rövidlátó szakaszvezető, egy a szaxofonlsták közül. Tizenegy férfi és egy lány. Ö akkor csak a zongorista bókjait fogadta el. Még mindig a felismerés legkisebb sztkrája nélkül nézett rám. — Nos hát — mondtam tulajdonképpen nem kellene Ismerned. De megmondom neked a jelszót: Pilovice. Összehúzta a szemét. — Várjál csak — mondta. — No Igen, te vagy az. Kálecký ... — Lavecký — Javítottam kt. — Miroslav Lavecký. — Szevasz Lavecký — mondta barátságosan, és kezet nyújtott. — Jó párszor megfordult velünk azóta a föld, mi? — Meg ám — mosolyogtam rá. — Hallod, gyere ülj le velem néhány percre a bárpulthoz. — Ez után a szám után szünetem lesz — mondta —, akkor majd odamegyek hozzád. Még elénekelt egy dalt. A Twist Olivért. Figyelmesen végighallgattam. Egy cseppet sem énekelt roszszabbul, mint az a twtstktrálykisasszony ott fönt. Inkább talán egy klcstt Jobban. De erre itt nem volt közönség. Hamiták, szolgálati utasok, szexuális dolgozónők ... Fönt viszont nem volt elég közönség őrá. — Szóval te megmaradtál a zenénél — mondtam, amikor odaült mellém. — Amint látod — mondta. — Es te nem? — Bn nem — mondtam csaknem szomorúan. — Tervező vagyok egy libereci gyárban. — Nős vagy? — Az. Az vagyok. Es te? — Férjnél vagyok. Három gyerekem van — mondta Vénusz. — Hát ez nagyszerű. — Semmi mást nem tudtam ehhez hozzátenni. Kis szünet után megkérdezte: — Es neked nincs? — Van. Egy. Egy lányom, most megy nyolcadik osztályba. — Az én legidősebb lányom ls. Hallod... annak már tizenegy, tizenkét éve, ugye? — Tizenkettő. — Aztán megpróbáltam témát változtatni. — Nem tudtam, hogy te vagy az a Kavanová. Ha tudtam volna, már régen felkerestelek volna. Elég gyakran Járok Prágába. — Nos, hát én vagyok az — mondta. — A férjed szintén muzsikus? — Az — mondta. — A nagybőgős a fértem, nem tudom, láttad-e. — Ebben a zenekarban? — Igen. — Aha, akkor azért... — megtorpantam. Megint nem tudtam, hogyan tovább. A konzervatórium énektanszakának végzett növendékéhez képest ez nem a legparádésabb foglalkozás. — En úgy tudtam, hogy te operaénekesnőnek készültél,.. nem kaptál helyet, ugye? — De hiszen engem kitettek — mondta tárgyilagosan. — Hogyhogy kitettek? — Hát kitettek. Kidobtak az Iskolából. Azután a koncert után. — Mit beszélsz? — Hát az után a BugyonnlJ után — mondta —, és nekem megállt a szívem. — Valaki beköpte a dolgot a konzervatóriumon és egy elotársnö a CSISZ Iskolát tanácsából végére Járt a dolognak. — A miatt a BugyonniJ-swing miatt? Csak amiatt? — Hát persze. Talán nem volt elég ok rá, hogy kidobjanak? Te nem tudtad? — Nem. Nekam aztán még volt egy nagy balhém egy eltávozás miatt... Bedugtak a basziba ... — En pedig egyéves szünidőt kaptam — mondta Vénusz. — Egy évre Osztravára kellett volna mennem különmunkára. Nevelőintézetbe ... érted? Csakhogy én közben férjhez mentem, gyerekem született, így aztán nem mentem Osztravára, és persze a konzervatóriumra sem mehettem vissza. — Es zenekarral kezdtél énekelni? — Ö, dehogy. Hiszen akkor szinte egyetlen zenekar sem volt még. Es semmilyen twiszt láz. S ha lett volna ts, egy kettőre kigyógyítottam volna belőle az ifjúságot. Hajjaj. — Akkor hát mit csináltál? — Egy ideig a Trávnica együttesben voltam, egy tsmerős orgonista Juttatott be oda, aki sebtében átképezte magát ctmbalomra, de Ot nemsokára kirúgták onnét valamilyen ostobaság miatt, méltatlan viselkedés a kollektívával szemben vagy micsoda, így néhány hét múlva én ts otthagytam az egészet. Aztán született még egy lányom, és később egy ftam ls. No és aztán ezzel a zenekarral kezdtem énekeint. Mert útra divatba Jöttek a zenekarok. Es néha leesik egyegy seft fönt vagy a Juldában ésatöbbi. Kissé megdöbbentett ez az egész. Kissé túl megdöbbentett. Hogy mondjak valamit, azt mondtam: — A televíztóban is szoktál szerepeint? Mert még nem láttalak. — Ritkán — mondta Vénusz. — Vén kecske vagyok már, s tudod, hogy van az. — Ne bolondozz. Hisz nagyszerűen nézel kt. — Ahhoz képest, hogy három gyerekem van, ugye? — Egyáltalán nem, nagyszerű színben vagy. — Csakhogy a twistgyerekeknek már vén kecske vagyok — mondta. — Es az esztrádközösség kilencven százalékát a twistgyerekek teszik kl. — De hiszen megy neked az éneklés — mondtam ügyetlenül. Még jobban mint akkor. Elnevette magát. — Mit érek vele... — mondta. — Sanzont nem tudok énekeint, és az én koromnak éppen a sanzon felelne meg. En a dzsesszre születtem. — A mixerhez fordult. — Tónikám, egy duplát. Te is kérsz? — fordult felém. Bólintottam. — Tudod, Mirek, ha semmt más, de a dzsessz kedvéért még szeretnék egyszer húsz éves lennt. De most, ebben az évben, ezerktlencszázhatvanháromban. Nem akkor. Ml egy ktcsit szerencsétlenül születtünk. Nem tudom, miért, vagyts voltaképpen tudom, miért eszembe Jutottak azok a kuncogó legénykék odafent. — Ml aztán megkevernénk... — mondta Vénusz. — Az egyszer biztos — mondtam, és bizseregni kezdtek az ujlaim. A mutatóufjam, a középső ulJam, a bal kezem gyürüsujja a H, A, G billentyűn, a kisujjam a recézett Gisz-en és a hüvelykujjam az oktávblllentyűn. De már késő volt. Rádöbbentem, hogy már nem vagyok semmilyen Jampec, semmilyen muzsikus, hanem Lavecký elvtárs vagyok, a libereci KABLONA n. v. tervezője. Hirtelen azt mondtam nagy lendülettel: — Emlékszel még arra a számra, hogy énekelted mindig velünk? — A Bugyonnijra? — Nem. Nem a hangversenyen gondolom. Csak úgy a próbákon, tudod. Az Annle Laurte. Mint Frankié Smtth. Megvillantotta a fogát. Vénusz. Akkor sűrű szőke haja volt, de lehet, hogy olyan frizurát viselt, ami most divatjamúltnak tűnne föl nekem. De akkor... Az emelvényen megszólalt a zongora. A zenészek ismét elfoglalták helyüket. — Annié Laurie — mosolyodott el Vénusz álmodozva. Szintén egy megswingesitett népdal. — Csak skót népdal — mondtam. — Azokra nem vonatkozott a folklórt törékenység. — Várf csakl — mondta fellelkesedve. Leugrott a bárszékről, és felszaladt az emelvényre. Olyan volt, mint egy kishordó. Testhezálló ruhája alatt, melyen valamilyen fényes pléh csingillnglk csilingeltek, még sejteni lehetett az egykori pompás alak most már túlságosan legömbölyítetett maradványait. Vénusz. A gyönyörű lány, akt ezzel a névvel voltaképpen mintha mtndig meztelenül futkosott volna közöttünk, és mégsem lett volna mtért szégyenkeznie. Valamit Izgatottan magyarázott a zongoristának. Aztán felegyenesedett, és a parketten keresztül rám nevetett. A trombitás kiröppentette az tsmerős kezdő break-et a suhogó cintányér fölött, és Vénusz a mikrofonhoz lépett. A bár félhomályában megzendült kellemes tiszta altja: Maxwellton, Maxwellton braes are bonnié, Where early fa s the dew, And t'was there where Annié Laurie Gave me she gave me her promise truel Behunytam a szemem. Régen volt. Szörnyű régen. Véres áldozat volt az, amolyan másfajta, kevésbé feltűnő áldozat — a fenti legénykék agyontwtstelt nemzedékének jobb éleiéért, k, ostobaság, mondtam magamban. Már csuk nem leszek szentimentális, mint egy vén kurva, és kinyitottam a szemem. Vénusz, a kissé testes Vénusz elfeledett hangján énekelte az oly gyorsan elfeledett évek dalát. KÖVESD! JÄNOS (ordítása