Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)
1968-12-08 / 339. szám, Vasárnapi Új Szó
JOSEF 5 0 ŠKVORECKÝ Az elfeledett évek dala Az énekesnőnek hatalmas szája volt, a szó szoros és átvitt értelmében is. Nagy és gyönyörű. Amikor a záró ááá-t tnagy élvezettel/ énekelve szélesre tárta a száját, az arca szinte teljesen eltűnt, míg kissé zavartan villogó zöld ragadozó-szeme még jobban kitágult. Es a rózsaszínű homályban fehéren csillogtak tizennyolc évének egészséges gyöngyfogai: Hogyha ma sem jössz, hogyha ma sem jössz, halálra epeszt a vá-á-ágy! Aztán következett az elmaradhatatlan mély hátiahajlás, a terem aranyfényű mennyezete felé lendített kezekkel: a törékeny fiatalemberek félkörben elhelyezkedett kvartettje lábujjhegyre emelkedett és ellenkezőleg, kissé előrehajolt, hogy kellő hatással „vághassa ki" a széles záróakkordot; a kőarcú villanygitáros végigbotorkált az utolsó breaken, és fortissimóba ugrott. Az egész beleveszett a felajzott tömeg alaktalan zsivajába. Körülnéztem és idegen testként kezdtem érezni magamat. Amikor éppen negyvenéves az ember, kétszeresen hihetetlennek tetszik számára, hogy ezek a majdnem felnőtt legények úgy habzsolják Itt a twistet, mint a Megváltó eljövetelének hírét, és hogy ezek a miniszoknyás divatbabák még a világon sem voltak, amikor mi már csatáztunk a hot és ad lib. szólókkal Emil Ludvík és Count Basie szerzeményeiben. De ez így van. E s ez szomorú. Ügy értem, a mi számunkra. A big beat együttes meghajlott a pódiumon. Esetlenül és szögletesen. Semmi professzionalitás, sem a játékukban, sem az énekükben. A fiatalok elektromosítoitak voltak, ez volt a fontos, mögöttük zölden fénylettek a hangerősítő szemel. Mindhárom gitár csillogott a glazúrtól, sőt a tenorszaxofontstának aranyozott volt a hangszere. Ragyogtak, hangszereik éppen úgy, mint az arcuk, a tündérszájú énekesnő, aki házilag varrott ruhát viselt, örömittasan hajlongott, őszintén pirult boldogságában, s kissé zavartnak látszott. A közönség ujjongott. — Szenzi, mi? — mondta Ruda, aki mellettem állt. — A lányt gondolod, vagy a zenét? — Világos, hogy a lányt. — Egy kicsit disztonál, nem? — Ezt a swinget nem lehet másképp énekelniI és azonkívül most kezd. Egy év múlva hallgasd megI Ö lesz Pilarová kettő. Ősztől szerződése van a Radionban. Hm, gondoltam, és újra körülnéztem. Micsoda tömeg, és ez mind hanglemezekkel, rádió- és tv-slágerekkel táplálkozik. Talán mégiscsak Pilarová kettő lesz ebből az énekesnőből. Az 1. számú, az egyetlen és utánozhatatlan úgysem bír egyedül minden kívánságnak eleget tenni. A médiumok sokasodnak, mind nagyobb és nagyobb mennyiségű zenére, mind több és több énekesnőre, egyre több és több twistre, madis'onra, és isten tudia mire van szükségük. A big beat-zenekar lassan levonult a pódiumról. Amikor mi voltunk húszévesek, nem volt televízió. A rádióban F. A. Tichý futott, és aki hanglemezt akart szerezni, régi lemezt kellett vennie az üzletben, vagy letenni egy százast. De az a zene, amit mi csináltunk, kissé bonyolultabb volt ennél. Swing. Meg aztán — legalábbis gyakoroltuk — be-bopp. Csakhogy akkortájt én már abbahagytam. A frenetikus tombolás elült a teremben, s az emelvényen már egy másik zenekar hangolt. Soha az életemben nem hallottam játszani, esek tudtam, hogy létezik. JOSEF ŠKVORECKÝ, a cseh irodalom fiatalabb évjáratú alkotói közé tartozik. Sokoldalú egyéniség, aki alkotásaival a próza számos műfajában aratott méltó elismerést, írásaiban az egyén és a társadalom sokat vitatott és gyakran papírra vetett problémáit vizsgálja sajátos stílussal, és egyéni ízű nyelvezettel átszőve. Škvorecký neve különösen a magyar vonatkozásokat is tartalmazó kisregényének, az Emőke legendájának megjelenése után vált Határainkon túl is ismertté. Azóta több kötetnyi elbeszéléssel és hosszabb lélegzetű írásokkal öregbítette hírnevét. Az itt közölt tipikus Škvorecký-jegyekkel ellátott novella groteszk helyzetekkel és fanyar humorral átszőtt visszaemlékezés az író és kortársainak zsenge korára, melyet a reálisan ábrázolt társadalmi háttér méginká bb plasztikusabbá tesz. Sohasem játszott fel hanglemezre. Esztrádbetét. Valamilyen foxtrottot kezdtek játszani, és a mikrofon elé egy testes, idősebb énekesnő lépett. Olyan idős lehetett, mint én. Vagy talán valamivel fiatalabb. Harmincöt, harminchét éves. Gyenge, de hajlékony altján valamilyen érdektelen szöveget kezdett énekelni. Az énekesnő valahonnét ismerősnek tetszett. De nem tudtam kitalálni, honnét ismerem. — Ki ez? fordultam prágai barátomhoz, aki negyvenéves kora ellenére kitűnően ismerte az esztrádszinpadok művésznőit. Társadalmi helyzet nélküli vénlegény, akinek már csak a tizennyolc éves nő hiányzik — többesszámban —, csak azok a finom pasztellszínű kis ballonkabátok, amelyek a fulda ruhatárában függnek a teadélutánokon, mint ízes trópikus gyümölcsök. — Vend Kavanová — mondta gépiesen. Vencl Kavanová, nem ismerem. Azaz ismerem. Tudom, ugyanúgy, ahogy erről a zenekarról, hogy szerepel valahol, a Barokkban vagy a Pygmallonban vagy hol, sőt valamilyen passzázsban kissé gyűrött fényképét ls láttam a Tabarln Bár ütött-kopott cégszekrényében, egyike azoknak az arcoknak, akik nem lettek sem 2. számú, sem 3. számú Pilarovák, és nem is lesznek. Most már egészen ismerősnek tűnt. Aztán Improvizálni kezdett. Hirtelen ráébredtem, honnét ismerem. Akkor, 1951-ben minden előírás értelmében nagy zűr volt a dologból. A hadosztály-parancsnokságra cipeltek bennünket kihallgatásra, először mindanynyiunkat egyenként hallgattak ki, maid a hadosztály politikai tisztje olyan képet vágott, mintha hazaárulásról lenne szó. Pedig nem volt szó hazaárulásról. Egy egészen egyszerű dologról volt szó, és nem is volt vele semmilyen rossz szándékunk. Bugyonnt] marsallról volt szó, akit egy kicsit megswingesítettünk. Elvégre is, nem kellett volna kényszeríteniük bennünket tömegmunkára. Ahelyett a szerelmetes contradictio in adiecto helyett, amelyet szervezett szabadfoglalkozásnak neveztek, kimenőt kellett • volna adniuk Pilovicére, az ottani öt vendéglőben és az iffúsági klubban bizonyára elszórakoztattak volna bennünket a lányok, úgyhogy nemigen futott volna eszünkbe megswingesíteni Bugyonnljt. J)e így az egésznapi foglalkozás után a tankgyakorlótéren és a motortanteremben ránk váró esti foglalkozás kilátásaival inkább a téiiíégmunkát és Radim Dreisl derűs hangú dalait részesítettük előnyben. Kitűnő bandát szerveztünk. Akarom mondani, katonai esztrádegyüttest. Négy szaxofon, két trombita, és egy egészen földig érő trombon, amelyen egy főhadnagy öntötte ki egykor a lelkét. (Ezt a főhadnagyot egyébként a paragrafus bujtatta az uniformisba.) Természetesen a Dreisl-számokban válogattuk a klarinétét, a hegedűt és a pikkolót, de egyébként a zongoristánk egy egész sor kantátát és ódát komponált f. V, Sztálinról ágyúra és más lőfegyverre Glen Miller stílusában, úgyhogy talán ml voltunk az egyetlen nagy zenekar, amely abban az időben a glissandózó szaxofonokkal ünnepelte a generalisszimust. és, persze, Bugyonnijt. Ezenkívül a zongoristánk Pilovicén kerített egy énekesnőt, aki akkor a konzervatórium harmadik évfolyamába Járt, és a mi műsorunkban a Ballada a kóreal lányról című dalt énekelte Vlasta Prűchová stílusában gyönyörű, tiszta alt hangon. Az világos, hogy egy lány, méghozzá egészen szép lány egy katonatáborban, ahová csupán azért engedik be, mert ő az együttes énekesnője, eléggé a közcsodálat és a titkos, reménytelen szerelmek tárgya szokott lenni. De ő valófában fól énekelt. Es ezenkívül Vénusznak hívták. A vezetékneve Paroubková volt vagy micsoda. De a keresztneve Vénusz. Ha csak rágondoltam ls erre a névre, elakadt a lélegzetem, úgy rémlett nekem, hogy ez a lány, akinek ilyen neve van, voltaképpen mindig meztelenül járkel köztünk, de nincs miért szégyenkeznie. Ha akkor létezett volna valamilyen Pilarová, azt mondtam volna, hogy Vénusz lesz a másfeledik Pilarová. Csakhogy akkor nem volt semmilyen Pilarová. Akkor utolsó Mohikánként még konokul tartotta magát Karel Vlach, miközben a zord szakértők rendeleti úton cellákkal Igyekeztek felváltani a szaxofonokat a tánczenekarokban. Akkor az esztrádszínpadokon még nem trónolt a twist. Mindenféle bunkócskák voltak divatban, és olyasmiket Játszottak mindenfelé, amik a tizenkét éves Smetanára vagy Dvofákné asszony titokban szerzett kompozícióira emlékeztettek. Szerencsére a zászlóalj-parancsnokunk totális zenei analfabéta volt, akt a gitárt nem tudta megkülönböztetni a golyószórótól. A politikai tisztünk pedig kizárólag elméleti brozsúrákon alapozta meg műveltségét, és azt gondolta, hogyha a zenekar tankista uniformisban játszik, nem pedig fehér zakóban keskeny csokornyakkendővel, hogy akkor az már nem dzsessz. Sőt a zászlóaljparancsnok kottaállványokat Is csináltatott nekünk az én tervrajzom alapfán, egészen szabályos dzsesszállványokat, csakhogy az állványok homlokdeszkája ötélű huszitapajzsnak volt kiképezve, középen arany buzogánnyal. És ezen a huszitapafzson keresztül szólalt meg a Néphadsereg Napján, azon az emlékezetes ünnepi estélyen az a Bugyonnij-swing. Mindennek tetejébe a szerzeményt Vénusz és egy kórus énekelte, improvizált aláfestéssel. Ma már nem tudom, mi volt a nagyobb ballépés, az Improvizáció, vagy pedig a huszitapafzs alakúra kiképzett dzsessz kottaállványok. A legnagyobb baf az volt, hogy a teremben ott ült egy kiselejtezett tábornok, vagy valamilyen hasonló sarzsl, egyszóval olyasvalaki, aki elbűvölő lampasszdíszben szokott sétálgatni. Ezt nem tévesztette meg tankista uniformisunk. Biztos érzékkel felismerte a lelki szegénység zenéjét. Rettenetes botrány volt. — Azok a kottaállvány ok! Nem szégyellik magukat? — pattogott a tábornok. — Mit képzelnek, valamilyen bárban vannak, vagy micsodái Maguk katonák, elvtársak! Egy Ilyen vérrel megpecsételt szent szimbólum, és maguk úgy tesznek, mintha R. A. Dvorský és a Melody Boys lennének! Legjobban a kottaállványok voltak a begyében, talán még jobban feldühösítették, mint a szinkópás Bugyonnij. — Nem tűrjük el, hogy dekadens zenét csempésszenek a hadseregbei Mi mafd elbánunk azokkal, akik dekadens zenét próbálnak becsempészni a hadseregbe! Mi majd ellátjuk a bajukat! Megértették, elvtársak? — Igenis, tábornok (vagy ezredes vagy isten tudja micsoda) elvtárs! — feleltük kórusban, és már vittek is bennünket. A Melody Boys neve akkor is ott lebegett előttünk, amikor később, a paragrafus-trombonista kivételével szolgálati Időnk végéig mindnyájan a hadosztály-parancsnokság körletében sepregettük az udvart s az akkor épülő tiszti lakások mögött ástuk a kanalizációs árkokat. (Folytatás a 11. oldalon)
