Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-01 / 332. szám, Vasárnapi Új Szó

HASZNÁLAT MŰVELÉS TUDOMÁNY DEME LÁSZLÓ A

z idén másodszor megrendezett, és — azt reméljük — folyamatos munkálkodásnak ismétlő számvetéssorozatává érlelődő kassai tudományos ülésszakon sok mindenről esett szó másfél nap alatt. Ezt a szerteágazó tematikát egy közös alaptörekvés foglalja egységbe: a szlovákiai magyar nemzetiségnek nyelvi sorsáért és fejlődéséért felelős nevelő és tollforgató réteg többet próbál tenni az eddiginél annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű csehszlovák állampolgárok a kiművelt nyelvhasználat elérésén keresztül a kiművelt emberiségig érjenek el: azaz hazájuknak teljes értékű, minden képessegüket kifejteni tudó, magas szinten gondolkodó és alkotó szocialista polgáraivá fejlődjenek, minél nagyobb tömegeikben. A gyakorlati munkának sokfelé ágazó feladattömege — úgy látszik a tanácskozások anyagából — eléggé világos már az itt részt vett, s a továbbiakban mindezeket megvalósítani Hivatott — és remélhetjük, hogy a tevékenység kohójában közösséggé egybeforró - közönség minden tagja számára. Ezért vállaltam hót feladatként annak segítését, hogy e gyakorlati teendőknek most elméleti oldalról nézzünk mögéje; felvázolván azt a nagyobb összefüggést, amelyik mindezeket átfogja. Ha tehát ez a felszólalásom a mindennapok teendői fölé emelkedik is, a figyelmet nem elvonni akarja róluk, hanem éppen koncentráltan rájuk irányítani. 1. Magáról a nyelvről és a beszédről csak annyit jeleznék most: a nyelv a beszédben keletkezik, él, működik, fejlődik; a beszéd — kifejlett és tagolt emberi beszéd — pedig a nyelvre támaszkodik, azt jeleníti meg, azt használja fel, mint maga teremtette célszerű eszközét. Ezért a beszéd a mai nyelvközösségekben tulajdonképpen nyelvhasználat: a nyelvben felhalmozódott lehetőségeknek a kölcsönös érintkezés lebonyolítására való felhasználása. Amit tehát közönségesen egy-egy nyelvként tartunk számon (például így: magyar nyelv, szlovák nyelv, és így tovább), az — anyagával és felhasználási szabályaival együtt — tulajdonképpen egy-egy nyelvhasználati forma. — A magyarul beszélő emberek ugyanis nem jellemezhetők pusztán azzal, hogy a magyar nyelvet használják. Teljesebb jellemzésük ez volna: a magyar nyelv anyagát használják, mégpedig a magyar beszéd szobályanaik megfelelően. Természetesen a beszéd szabályaiban sok az alapvetően emberi, tehát az olyan vonás, ami közös és egyforma; s inkább o beszédformák anyaga, azaz a nyelvek térnek el egymástól feltűnően és szemmel láthatóan. Am ha a nyelveket veszszük, ott is találunk egyezéseket jócskán, ha nem anyagukat nézzük, hanem alapkategóriáikat nézzük (például a mondatrészek állományát, a mondatszerkesztés alapformáit), hanem a részletekre jellemző szabályokat (például az állítmány megformálását, a birtokviszony kifejezését, a szórendi megoldásokat), bizony különbségeket is fedezhetünk fel jócskán az alapvető egyezés mellett. S különbségek nem is csak az egymástól eltérő nyelvhasználati formák között vannak, hanem azokon belül is. Egyegy ,, nyelven", azaz nyelvhasználati formán belül is természetes a megoszlás, a rétegződés; mégpedig hol inkább a nyelvi anyag, hol meg a beszédforma _ tekintetében. S ebben semmi meglepő nincsen. Hiszen a beszéd emberi tevékenység, a nyelv emberi vívmány. Minden nyelv és minden nyelvhasználati forma — mint egymástól elválaszthatatlan együttes — csak terméke és szolgálója egy-egy társadalom közös életének. Am maga a társadalom, amelv az adott nyelvet kialakította és használja, sohasem homogén; minden adott formájában és alapegységében jócskán mutat megoszlásokat, különféle tényezők működésének eredményeként. S ez a megoszlás — így vagy úgy, és közvetettebb vagy közvetlenebb módon — tükröződik természetesen a társadalom kitermelte nyelvhasználati formán is. Nézzük csak ezt a megoszlást némileg részletesebben! 2. Minden nyelvet nagyobb területen élő emberek csoportjai használnak. E csoportoknak egymással való érintkezése — időben és térben változóan — hol lazább, hol pedig szorosabb. Minthogy a beszéd társas tevékenység, a csoportok földrajzi megoszlása nyomot hagy a neylvhasználaton is. Amikor még a társadalmak nemzetségi kötelékekben éltek, a nagy területen széthúzódva élő nemzetségeken belül, s még inkább az egymástól el-elszakadozva gyűjtögető nemzetségek között, jelentős nyelvinyelvhasználati különbségek alakulhattok ki. A később és nagyobb egységként kifejlődött törzsek nyilván magasabb fokára jutottak már a nyelvi egységnek. Dp vándorolván és el-elszakadozván egymástól, aligha mutattak azonálatos még az a ly hang, amelynek helyén a köznyelv és a többi nyelvjárás már régen j-t ejt. Meg az Is, hogy bizonyos nyelvjárásainknak nem egy, hanem két elkülönült e-féle hangjuk van a rövid rendszerben: az e és az é (példái*! ebben: ember, gyerek; tehet, lettem; stb.). — Más esetekben nem az önálló hangok mennyisége mutat eltérést, csak egyesek alapváltozatának hangszíne Igy a palócot még ma is azzal jellemezhetjük legkönnyebben, hogy alsó nyelvállású rövid magánhangzójának ajakréses, alsó nyelvállású hosszú magánhangzójának meg ajakkerekítéses az alapváltozata (tehát: ő, illetőleg: á, mint ebben: á-pám, kapál stb.). — Hp pedig a megterheltségi különbségekről van szó, közismert példaként az i-zésre vagy az ö-zésre gondolhatunk. Ezek a beszédhangok minden nyelvjárási rendszerben megvannak, s hangszínük is lényegében egyforma. De egyes területeken erős többletet mutat az i az é rovására (pl. szip, nigy, niz); illetőleg az ö a más November ejején került sor a kassai Kazinczy-napok megrendezésére. Az itt elhangzott feszólalások közül D e m e László egyetemi tanár írását közöljük, remélve, Hogy nemcsak a pedagógusok, de a nemzetiségi kultúra iránt érdeklődök számára is hasznos tájékozódásul szolgál. nos állapotot azzal, amelyet később találunk, a már letelepült és szervezettebb gazdasági életet élő népi formában. S még hol van a nép, a maga feudális berendezkedésével, gazdasági életének területi széttagoltságával a fejlődés nemzeti korszakától I A népi korszak legföljebb az egy-egy területen belüli viszonylagos egységesedésig juthatott el; a területek közötti különbségek éppen hogy nőttek, mélyültek inkább. A fejlődésnek a nemzeti foka azután az, ami — a maga politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális koncentrálódásával — ezeket a kisebb egységeket elkezdi bontogatni, határaikat feloldani; ezzel a nyelvhasználatot is egy szorosabb és nagyobb egység felé terelve. Ebben a területi osztódásban minden nyelvhasználati formát két alaptendencia — vagy pontosabban mondva: kettős alaptendencia — jellemez: az egységesedés (integráció) és az elkülönülés (differenciáció). A kettő egyazon folyamatnak két arca: minél erősebb egyegy területnek a kifelé való elkülönülése, annál nagyobb fokú a befelé való egységesülés; és fordítva. Például azokban az országokban, amelyek a fejlődés korábbi fokán erősen zárt kisebb részekre tagolódtak (például feudumokra, nagyhercegségekre, mint Olaszország, Franciaország, Németország), a területek közötti nyelvhasználati különbségek még ma is igen nagyok. Magyarnyelven viszont bármelyik terület beszélőjét nehézség nélkül megértik a többiek, mivel a területhatárok és birtokviszonyok annyira ingadoztak az egész középkorban és az újkor elején, s a népmozgás (a belső migráció) annyira szakadatlan és állandó volt, hogy zárt területek nem alakulhattak ki. — Természetesen az elkülönülésnek a gazdasági-politikai tényezők közrejátszása nem az egyetlen oka. Gyakori a természeti körülmények elkülönítő hatása: járhatatlan hegyláncok, erdőségek; mocsarak és mocsaras partvidékű folyók és hasonló körülmények is alapul szolgálhatnak élesebb nyelvhasználati határok kialakulására. Az egy-egy területet jellemző, viszonylag egységes nyelvhasználati formáknak nyelvjárás a neve. Több — még mindig eléggé hasonló — nyelvjárás közösen alkothat egy-egy nyelvjáráscsoportot. Nyelvjárási megoszlást mutathat a beszédhangok rendszere; mégpedig állománya és terheltségi megoszlása tekintetében egyaránt. Állománybeli különbség például az, hogy a palóc és a jász terület egy összefüggő részén ma is hasznyelvjárásokbeli e rovására (pl. embör, gyerök; főhet, lőttem). Nem ritka azonban a szókincsbeli (ahogy nevezzük: szóföldrajzi) megoszlás sem. Ismeretesek az olyan tájszóegyüttesek, mint a krumpli, kolompér, grulya, pityóka; vagy például a kosár, kas, kasita, garaboly; s a hasonlók. — Azokat a szavakat, amelyek alakjukban vagy jelentésükben eltérnek a köznyelviektől, vagy ott nem is ismeretesek, tájszavaknak szoktuk nevezni. S természetesen jócskán vannak alaktani eltérések is tájanként. Az eltérés lehet állománybeli: olyan alaktani eszköz megjelenése a nyelvjárásban, amely a köznyelvben nem használatos (pl. a keleten ismert -nott, -ni, -nól raghármas). Lehet használatbeli: olyan szerepben való megjelenése egy általánosan ismert toldaléknak, amely más, mint a köznyelvben (pl. az „elmegyek Juliskánál"; a „kisebb a barátjától"). De a leggyakoribbak az alaki eltérések. Ezek lehetnek pusztán hangtaniak (pl. házbú, kerdbű); de lehetnek olyanok, hogy már az alakrendszert is érintik. Azon a vidéken, ahogy így használják; hászho, kerthe, főthö, csak hangtani eltérés van, minthogy a toldalék háromalakú marad, akár a köznyelvben. De ahol így hallani: hászho, kerthö, főthö, ott a toldalék csak kétalakú; ahol meg hászho, kertho, főtho, ott meg egyalakú; s ezek mór rendszertani különbségek. Ugyanígy például: ahol a „kapával" alak mellett ezt találjuk: „lábval, kézvei", a különbség nem pusztán hangtani, hanem alaktani; hiszen ez a rang a köznyelvben hasonnló természetű, az adott nyelvjárásban viszont nem az. Kevés olyan nyelvjárási sajátságot tartunk számon, amelyik jellegzetesen mondattani értékű volna. Ezek olyan nyelvekben találhatók nagyobb számban, ahol nagyobbak a nyelvjárások közötti különbségek. — Mondattani jellegű nyelvjárási sajátság a magyarban például ez: „De szép ezek a csirkék!"; „Nagyon fáj a lábaim"; itt egyeztetésben eltérés van a köznyelvitől. Van ilyen is: „Ott-e volt?"; „El-e ment?"; ez szórendi különbség a köznyelvihez mérve. Az ilyenekben meg: „Széna kaszálni voltam", ragtalan tárgyat használ a nyelvjárás, ami a köznyelvből már kikopott. Persze a nyelvjárásoknak nincsenek éles határaik, még az egyes jelenségek is többnyire széles átmeneti sávot mutatnak. Határozottabb vonala csak az egyes szavaknak, illetőleg a jelenség egy-egy szóban való tükröződésének van. Magukat a nyelvjárásokat épp ezért nem képzelhetjük el zárt területekként. A magyarra például az jellemző, hogy egy-egy kisebb vagy nagyobb magvat jelölhetünk ki, s két-két ilyen magvat elég széles átmeneti sáv köt össze. — A mai fejlődés különben is mindenütt meggyorsította a hagyományos nyelvjárásterületek felbomlását; természetesen országonként más-más ütemben. 3. Nyelvhasználati megoszlást persze nemcsak tájanként találunk, hanem például szakmánként meg társadalmi csoportonként is. A szakmai megoszlás a társadalmi munka megosztásnak, s főleg a foglalkozási ágak újabbkori differenciálódásának terméke. A sok sajátos fogalom kifejezésére, hordozására szakmai terminológiák és nómenklatúrák fejlődnek ki. Ez a szókincs területén jelentkezik elsősorban; s olyan szavakat tartalmaz, amelyeknek a köznyelvben nincs megfelelő másuk, hiszen az átlagember azt a fogalmat sem ismeri, amelyet jelölnek. — Más a társadalmi csoportokat sajátosan elkülönítő szóanyag: a zsargon, s annak legalsó változata, az argó. Ezekben nem a közlés természetes igénye szüli a szokásostól eltérő szavakat, hanem egyfajta elkülönítési törekvés, mely befelé befogad, kifelé viszont kizár. A zsargonszó nem is valamilyen speciális fogalmat jelöl, hanem olyat, amire köznyelvi szó is van. Mindkét fajta most említett elkülönülés a szókincs területére szorítkozik elsősorban; sajátos nyelvtana egyiknek sincsen. — Szavaik egy része kiszivárog a szűkebb körből, átáramlik a köznyelvbe, s elveszíti eredeti rétegjel legét. De ami most ezeknél is közelebbről érdekel bennünket, az a műveltségi fokok szerinti rétegződés, amely stilusszintek formájában jelentkezik elsősorban. Érezzük ezt a szókincsben is. Az atya irodalmias, emelkedett, az apa köznapi, közömbös, a papa családias, a fater ennél is alsóbb szintű szó ugyanarra a fogalomra. Mindennapjainknak kukorica, krumpli, patika a szava arra, amit az igényesebb-hivatalosabb használat tengeri, burgonya, gyógyszertár elemmel jelöl. Szóban de az ellentét, bár a megengedés kifejezője, és családostul a társhatározói alak; írásban gyakoribb az azonban, a noha, illetőleg a családjával együtt ugyanezeknek a viszonyításoknak a kifejezésére. De az igazi nagy különbségek — ha o műveltségi és igényességi fokok szerinti rétegződést nézzük — a mondatszerkesztés területén észlelhetők. Ez természetes is. A mondat a gondolat anyagi burka; a mondatszerkesztési formák a társdal* milag kialakított gondolkodási formák vetületei, tükrözői, h<?rdozói. Ezart a műveltségi fok belejátszik a mondatszerkesztés, és általában az egyéni nyelvhasználat módjába. S persze ez az egyéni mód — csoportokba sűrűsödve — típusokat alkot. Valóban: más a jellegzetes szerkesztési formája a beszólt meg az írott nyelvhasználatnak. Például a beszélt nyelvben — s ezen belül elsősorban a párbeszédben — sokkal nagyobb arányokban használunk töredékes, kihagyásos, nyelvileg nem teljesen megformált mondatokat; és jóval kisebb arányban bonyolultan szerkesztettek, mint írásban. Az írás már fogalmazás közben „visszaolvasható", s ennek révén a szerkesztés jobban ellenőrizhető benne. Az élőbeszédben a gondolat — és megfogalmazása — mintegy „menet közben" alakul; így formája lazább, kevésbé gondos, kevésbé összefogott. Nem véletlen, hogy az élőbeszédhez szokott embernek az írásbeli stílusa, írásmódja is kötetlenebb, csiszolatlanabb; az írásbeli fogalmazáshoz szokottnak viszont élőbeszéde is összefogottabb, rendezettebb. A hagyományos hármas megkülönböztetés e sajátságok alapján a következő: népnyelv, köznyelv, irodalmi nyelv. Népnyelv volna a falusias-családias szintű, gyakorta nyelvjárási színezetű réteg; sokan hozzásarolják ehhez a kevésbé igényes városi beszélt nyelvet is. A köznyelv ennek felette álló réteg, kevesebb táji beütéssel, magasabb fokon; de ez is elsősorban beszélt forma. Az irodalmi nyelv e megkülönböztetés szerint a művelt írásbeliség nyelve, tehát semmiképpen sem csak a szépirodalomé. — Meg kell mondanunk: ez a klasszikusnak tekintett felosztás eléggé elnagyolt; s lassanként — a fejlődésnek szocialista szakaszában — már túlhaladottá is válik. A magyar nyelvhasználat mai rétegződése sokkal bonyolultabb, árnyaltabb; több színű és több szintű. Az írott és a beszélt nyelv meglehetősen erősen hat egymásra; s az egyes beszélt nyelvi szintek között is nagy kiegyenlítődés van folyamatban. Nem beszélve arról, hogy a szépirodalom — épp nyelvhasználata szempontjából — a realista törekvések révén megszűnik önálló nyelvhasználati rétegnek lenni; mert nyelve a változatos tematikának megfelően átfogja szinte az élet egészét s a nyelvhasználat minden rétegét. (A befejező részt lapunk december 8-i számában közöljük.)