Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-22 / 353. szám, vasárnap

KUCZKA PÉTER: K

ülönös szerkezet volt. AlTt a vizsgált bolygó felett az űr barlangos fcketeségében viszonyíthatatlan méretetvei és érthetetlen alakjával. Hangtalanul rángatózó fémcsápok, üveges tapogatók, tüskés szűrőkészülékek bonyolult, meg-megránduló rendszere volt, az áttetsző fonalak gombolyagjának mélyén. Akár valami halhólyag, kékes fénnyel világított a kabin. Ketten dolgoztak a kabinban. Egyikük, — otthon lel néven szólították — a kivetökorongon babrált, kissé türelmetlenül várva, mikor Indíthatfa útjára a küldeményt. A másik, akinek egy távolt Nap fényében Aur volt a neve, még a küldeménnyel bajlódott. Sietősen pörgette a cirpelő szálat az emléktároló és fordítógép surranó tárcsáin, villogó fénycsóvák és parányt kristálykalapácsok előtt. Távol voltak otthonuktól. Azok, akik a teret a fény sebességével mérik, azt mondták volna, hogy száz és száz fényévnyire. — Azonnal kész... — mormolta Aur. lel az energiamérőre pillantott. — Sietnünk kell. — Nem akarok lehagyni semmtt... mondta Aur, — kapjanak meg mindent, minden törvényt és minden összefüggést ... — Gondolod, hogy megértik? — Ismereteink erre utalnák ... Brtelmes lények, bár másfélék, zártabb biológiai rendszerrel... — Elképesztően furcsák. Alig hiszem, hogy... — A műszerek biztosabban észlelnek. Telepeik vannak, mesterséges fényforrásaik, használják az anyag hullámverését ... Valószínű ugyan, hogy egyénenként szűk az értelmük, de együtt talán megértik a küldeményt... — s ha egymás ellen fordítják? — kérdezte, amikor a dobozt a kivetökorong nyílásába csúsztatta. — Nem tehetünk semmit... Csak bizakodhatunk. Felfogóképességükben, életösztönükben és a mi tudásunkban . .. Hiszen ha ezt megértik, már nem fordulhatnak egymás ellen ... Hangja ünnepélyesebb volt a szokottnál. — Indítsd útjára... Aztán Jöhet az utazás álma ... Sajnálom, hogy nem érintkezhetünk velük közvetlenül. Hosszú álom vár ránk. lel megérintette a kivezetőkorong billentyűjét. A hólyagszerú kabin kékes fénye kialudt. Az űrhajó — mert a bolygó lakói igy nevezték volna —, hangtalanul elsüllyedt a végtelen sötétségben. A bolygó értelmes lakói nem vettek észre semmit. Az űrhajó nagy magasságban lebegett, az eget kutató katonai radarsugarakat nem verte vissza, nem zavarta meg a rádióhullámokat sem. Néhány primitív üveglencséből összeállított távcső fölfelé bámult ugyan, tompa csillogással, de a • csillagászok aludtak, apró poharakkal koccintgatták, vagy a képernyőkre meredtek. Voltak helyek a bolygón, ahol fölfelé figyeltek az emberek, de remegő Idegekkel és érzékeny füllel, mert azt várták, hogy dübörgő gépek közelednek rakétákkal, fedélzett fegyverekkel és bombákkal. A bolygó különben ls sötét volt, az észlelés szinte lehetetlen, szokatlanul alacsonyan szálltak a felhők. Esett a hó. Nagy, sűrű pelyhekben esett a hő. B. városára is. Déltájt ktcstt megenyhült az Idő, akkor hullottak le az első pelyhek. Mégis fehér karácsonyunk lesz ... — mondták az emberek és kinéztek az ab lakon. Estére már vastag hó takarta az utcákat és a tereket, az épületek közé vájt szakadékokat és völgyeket. A fizikus átvágott a kts téren a kopár és fekete gesztenyefák között. Hóna alatt sötétzöld fenyőt szorongatott, ujjat még a kesztyű bőrén át is vágták a zizegő színes papírokba burkolt csomagok zsinórjait. örült a fehér és puha hónak, a csöndnek és a halk ropogósnak. Pihent. Kifárasztotta a mai nap. Az államtitkár váratlan telefonja, a félbeszakított laboratóriumi munka, a hirtelen összehozott értekezlet, a szigorúan bizalmas közlések, a bizalmatlanság, ami a tábornok szeméből, a butaság, ami arcáról, a gőg, ami szivarjából sugárzott. — Mikorra lehetnek készen? — kérdezte háromszor ts a tábornok. Hogy tudna az ilyen kérdésekre válaszolni? Nem technikus ő, hogy határidőket ígérjen, nem is kereskedő, hiába alkudoznak vele. Mikor elkészülünk, akkor készen leszünk... Különösen bosszantotta az államtitkár. Finom célzások az állampolgári kötelességekre, sanda dicséret és körmönfont zsarolás, ravasz mondatok az 6 filozófiáfának btzonyos körökben rosszul fogadott „materialtsta átszíneződéséről". — Mindig egyenes úton Jártam ... — gondolta a fizikus és önkéntelenül viszszafordult, hogy megnézze nyomait a hóban. Ekkor látta meg a csomagot. — Elvesztette valaki... — villant át az agyán. Csak fóval később futott eszébe, hogy a csomag a hó tetején feküdt és körülötte nem feketültek lábnyomok. Visszalépett, felvette az átlátszó dobozt. Elmosolyodott. — Angyalhaj... — gondolta — de régen láttam ... Manapság nem árulnak Ilyet ...jó lesz a fára ... Télikabátjának nagy zsebébe süllyesztette a dobozt. A karácsonyfát a hallban díszítették. A gyerekek a szomszéd szobában zsibongtak, sustorogtak, várták, hogy megszólaljon a csengő s vadul átrohanhassanak, álmélkodva és kiabálva térden csúszva-mászva az ajándékok kőzött. A fizikus némán rakosgatta a fára a gyertyákat és a csillag szórókat. — Rosszkedvű vagy... — mondta az asszony — történt valami? ... — Semmt különös. Az államtttkárntB voltam. — ö... — mondta az asszony —, értem ...Ne törödf vele. A férfi ránézett. Ismerős szemére, szájára, hajára. — HoppI — mondta és homlokára csapott — majdnem elfelejtettem .. . Az angyalhaji Kiszaladt, kotorászott a kábátzsebében. — Nézd — mondta az asszonynak —, Itt találtam a hóban ... Angyalhaj... Föltesszük, Jó? — Milyen szép — tapogatta az aszszony, a ropogó szálat —, és milyen puha... A gyerekek ugyanúgy üvöltöttek, amikor meglátták a feldíszített fát, mint minden karácsonykor. Mindegyik maga akarta meggyújtani az első csillagszórói. — A legnagyobb... — mondta a fizikus és odadobta a gyufát a legnagyobbiknak. Aztán az afio mellé állt és eloltotta a villanyt. Meghökkent, amikor m fára nézett. Az angyalhaj olllogot. Először csak összefüggéstelen, apró színes pontok látszottak, aztán a pontok vonalakká olvadtak, különös fényben csillámlott minden szál, de már nem is maga az anyag látszott, hanem körülötte valami sugárzó kékes fény. — De szépI De szépl — kiabálták a gyerekek. Fluoreszcens... — gondolta a fizikus, aztán hirtelen átvillant fején a kétkedés. — Ml ez? Másodlagos sugárzás Ilyen vékony szálban? Mitől? — Várfl — kiáltott a fiúra, de elkésett. A gyufa lángja felizzította a csillagszóró végét, pattogtak a piros szikrák, az angyalhaj kék fényében. Aztán hirtelen valami fellobbant. A tűz egy szemvillanás alatt futott végig az angyalhaf szálain. Mire a fizikus odaugrott, hogy letépje a f ácskáról a rohanó tüzet, a különös szál mafdnem teljesen elhamvadt. A fa nem gyulladt meg. Az angyalhajból csak néhány összekunkorodott, megpörkölt végű szálacska maradt a padlón. A többi nyomtalanul eltűnt. A fizikus felszedte a megmaradt szálakat, elgondolkozva nézegette, aztán összetekerte és beletette egy borítékba. A kutatóintézetben hetek óta nem beszéltek másról, mint az „angyalhajproblémáról". Az egész ügy érthetetlen volt. A néhány centiméter hosszú, csillogó, vékony szálacska titkainak megfejtése nehezebbnek látszott egy kobaltbombaüzem felépítésénél. Nem tudták megállapítani kémiai összetételét, nem tudtak mit kezdent hihetetlen gyulékonyságával, és elképzelhetetlen szakítószi lárdságával. Elképesztetette a tudóso kat a fonalban felvillanó színes fénypontok természete, anyag „fluoreszká lása". De az alapkérdések mellett felmerültek más problémák ts. Hol készült ez a szál, milyen célból, milyen technikai eszközökkel? Honnan került oda, ahol a fizikus megtalálta? Ellentmondó és zavaros hipotézisek keltek szárnyra, fantasztikusnál fantasztikusabb elképzelések, végletes elméletek. A tudósok a homlokukat ráncolták, éjszakákat virrasztottak, számoltak, képletekkel írták tele papírjaikat — és nem Jutottak semmire. De Igazán akkorjiöbbentek meg, amikor a fizikus egyik fiatal munkatársa belelentette, hogy megtudott valamit a fonálról. Ez a fiatalember felfigyelt » szálban felvillanó színes pontokra. Ügy érezte, hogy bizonyos törvényszerűség van a pontok eymásmellettiségében, a színek elhelyezésében. Üjra megvizsgálta a fonal elektromos és elektromágneses tulajdonságait. Az adatokat bizonyos előzetes felvételezéssel számológépbe táplálta. — Szöveg van rajta ... — mondta a problémával foglalkozó — kutatók szűk bizottsága előtt. — Szöveg? — kérdezte az elnOk. A fiatal kutató felmutatott egy dos»sziét. — Igen — mondta kicsit zavartan — szöveg, helyesebben, információssorozat. — fis ml ez a szöveg, ha szabad kérdeznem? — dőlt hátra székében az elnök. A fiatalember hallgatott. — Nos? — kérdezte az elnök. A fiatalember kinyitotta a dossziét, egyetlen papírlapot szedett kl belőle. Torkát köszörülte, szétnézett a bizottság tagjain. A fizikus, aki már ismerte az eredményeket, bólintott fiatal munkatársának. — Lehet, hogy hihetetlen, — mondotta — de bizonyítani tudom... A szöveg a következő: „Békesség a bolygó értelmes élőlényeinek... Ml, lel és Aur, a tér felderítőt, átadjuk nektek világunk minden tudását... Vigyázzatok^ Ha az ismert pusztító szándékkal.. A fiatal kutató letette a papírlapot. — Ennyi a szöveg... — mondta csöndesen. A bizottság tagjai hallgattak. Az űrhajó irtózatos sebességgel suhant a csillagok közötti rémületes feketeségben. Két utasa csukott szemmel, leesett állal aludta a hosszú utazás álmát. A műszerek néha zizegni kezdtek, aztán elhallgattak, lámpácskák gyúltak és klhünytak, a hatalmas szerkezet minden csápja, nyúlványa, energiaszórója, tüskés szűrőberendezése dolgozott.