Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-22 / 353. szám, vasárnap

X '','..- y':-:' -Wl;. .js-i'ví!:' RUDOLF JA Ši k c rrcce--" SZÍOVOV Medálomban elokeic : e • iiiet mec ő annak ellenére, hegy korai halála miat: ,. élelműve nem téViryhetc je'ejezetlnek. Rövidebb írasaibcn a két ulágliáboIÚ közti szlovák irodalmi irányzatok szintetizálásaként lírai éí lélektani elemeket egyaránt felhasznál, s írásai ez- ( L*J áltai válnak hitelessé emlékezetessé. A Szent Eizsébet tér és" az eredetileg trilógia első részének készült A holtak nem énekelnek című regényéiben a Szlovák Nemzeti Felkelésnek állít emléket, de szélesebb méretekben j$ foglalkozik az emberségeaebb életért küzdő tömegek gigászi küzdelmével.; és báior helytállásával, ]J

: h f Ai ígéretes kezdetet nem követté á méltó- beteljesedés, a tragikus körülmények meggátolták öt ebben. Müyei, így is a modern szlovák irodalöm gyöngyszemei közé tartoznak. Az iU Vózölt elbeszélésben, amely a p.álvakezdö jrások közé tartozik, cszereteC' és megbecsülés ünnepén magáramaradt fiatciember lírái betétekkel átszőtt, monológja és kétségbeesett kísérlete, hogy a különböző útvesztők között megtáláija egyéni harmóniáját.;;^ . RUDOLF Karácsonyi ballada Felébredt A dermesztő hidegtől megrázkódott a teste. Borzas fejére húzta a kopott takarót és igyekezett a melegre gondolni. Ajkára bűnös szavak tódultak, bosszúsan mormogott magában. Erősen rólehelt szederjes kezére, a térdét magasan felhúzta hasa alá. Ügy érezte, hogy így már kissé melegebb van, miközben fejében kellemetlen gondolatok kavarogtak. Lassan eluralkodott rajta a sejtés, hogy Vera nem jó lány. Egész héten a nyakán csüngött, úgy tapadt rá, mint egy pióca. Az utolsó szavát már hangosan mondta ki, és kegyetlen gúnnyal elmosolyodott. — Igen, nem is más ő, csak pióca ... — szemét behunyta, hogy ne lássa a hideg félhomályt, és felső ajkát harapdálta. A csípős hidegtől összerándult. A hideg, vagy talán a szél űzte el gondolatait. Tegnap? Még nagyon jól emlékszik a lány huncut mosolyára, amikor a külvárosban utolsó százasával fizette ki a főpincért. Az asztal alatt megfogta az izzadó férfikezet és veszedelmesen közel hajolt hozzá. Erezni lehetett perzselő leheletét. Valamit, amitől szinte felakadt a szeme. Nem tudta levenni tekintetét a ruha mély kivágásáról, melyet majd szétfeszített a lány telt melle. Vera csengő hangon nevetett, de amikor megszólalt, hangja rekedt volt és üresen kongó. Szenvedélyesen viszonozta a lány kézszorítását, ő is mondani akart valamit, de elszorult a torka. Az éjszaka a fekete háztömbök között érte el őket. Átvágtak egy kihalt téren, befordultak egy kis, meredek mellékutcába. A boltíves kapu megcsikordult, az áporodott folyosó visszhangzott botladozó lépteitől. Ettől kezdve már nem emlékszik semmire. Felsóhajtott. Az elmúlt hét napjai megvadult lovakként száguldottak át az agyán. Szinte hallani vélte patáik dobogását. Es ma? Átaludta az egész napot. Amint megjött, takarójába burkolózott, és mély álomba zuhant. Éhesen, mosdatlan aludt el. Halántékán szokatlan nyomást érzett. Dagodt, le-lerogadó szemmel bizonytalanul meredt a növekvő sötétségbe. A jobboldali ablakon megcsillant az utcai lámpák álmos fénye, ágyára vetődve, megtorpant a lábánál. Aztán karját szétvetve hirtelen talpra ugrott. Felgyújtotta a villanyt. A homályos égő teljes fényével elárasztotta a szoba kopár zugait. Kedvetlenül látott az öltözködéshez. A falon a sarokban feszülő pókhálón lassan csurdogált a víz. A repedezett öreg szekrény sután, féloldolára billenve állt. Hiányzott az egyik lába. Es az abrosz nélküli asztal sivár rendetlensége sem hatott valami bíztatóan. A réseken befütyült a szél, megmeglibbentette a piszkosszürke függönyöket. A két ablak között rendetlenül szétdobált könyvekkel borított kis asztal lapult. A vaságy megnyikordult. Valahogy nehezére esett felhúzni a félretaposott cipőjét. Feketés haja homlokára hullott, hoszszúkás arca fáradt volt és sápadt. Máskor ragyogó szeme most tompán pillogott. Felállt. Nyújtózott és az ablakhoz lépett. Széthúzta a függönyt és lepillantott a kihalt utcára. Sehol egy teremtett lélek. Dünnyögve lépett a mosdóhoz. Hanyagul megnedvesítette a szemét, megtörülközött a kabátujjába, aztán leakasztotta a fogasról rövid, fekete télikabátját. Kinyitotta az ajtót és fejét válla közé húzva kiosont a szobából. A macskakövekkel kirakott tér máskor krokodilbőrre emlékeztette. Göröngyös kövezetét most befújta a hó, és a Felső út mentén szépen formált hófúvások sorakoztak. A magas toronyban tompán ütött az óra. Hetet ütött. Szikrázó sötétség borult a városra, és a kocsmából éles hangok szűrődtek ki, elvegyülve egy részeg énekével. Egy vastagon bebugyolált anyóka magába roskadva, mint a partmenti fűzfák, ájtatosan keresztet vetve belépett a templomba. Az alacsony, egyemeletes házakból marasztaló világosság és meleg áradt. Az öreg zsidó piactéri nagykereskedése fényárban úszott. Arra vette útját. Vonzotta a fény, mint a lány félig fedett melle, melyhez szomorú fejét szorította. Szapora léptekkel 50 KOSIK JÓZSEF rajza sietett tovább. Mélyen zsebre dugott l»ze ökölbe szorult. Habzsolva csodálta a tengernyi szépet, mely az üveg mögül kinálta magát. Most, csak most ébredt tudatára, hogy karácsony van. Kicsit el is mosolyodott, és elhatározta, hogy másnap köszön az öreg zsidónak. Illedelmesen köszön neki. Mohó tekintete csak fokozta kínzó éhségét. Észrevétlenül meggörnyedt és ment tovább. Maga sem tudta, hogy hová. De nem is érdekefte. Agya súlyos ólomként húzta le a fejét Tekintete a földre szegeződött. Emberekkel találkozott. Sok emberrel és nem kerülte ki őket Haragosa* rámordult mindenkire, amikor válla nekiütközött a szembe jövő járókelőknek. Egy lámpa alatt csoportba verődött urak beszélgettek. Kalapját homlokára nyomta, elváltoztatott hangon tüzet kért oz egyiktől. Az emberek özönlöttek a templomba, öregek, fiatalok, nagyok, kicsik, és ágy rémlett neki, hogy közöttük látta a „púpost" is, az öreg koldust, akinek panaszos kántálása gyakran megkínozta. Nem szerette őt. Gyűlölte a szemét mert mindig szemrehányóan meresztette reá. Csengő kacagást hallott maga mögött Megfordult, azt hitte, hogy a lány nevetett. Zavarba jött. Gyűlölni kezdte ezt a nőt. Ma már többször elátkozta, mint ahányszor szót váltott vele, mégis kívánta a vele való találkozást Sasszemmel kutatott végig minden zugot mert meg volt győződve, hogy bujkál előle. A templom előtt lelassította lépteit Az ajtón fény szűrődött ki, az emberek tódultak befelé. A templom tömve voK, tele emberekkel, telve énekkel. Egy Ittasé fölengedett, amikor a karácsonyi ének rátalált szürke lelkére. Fülelni kezdett, de csak egy pillanatig. Fázott a tóba a silány cipőben. Restelt topogni ebben a tömegben, inkább összeszorította a fogát. Be nem mehetett. Meggémberedett testtel állt az ajtóban, hátában érezte a jeges északi szelet s a lába égett, kegyetlenül égett. Dühbe gurult Irigyelte a nyugodt arcokat, gyűlölte őket képes lett volna mindenkit agyonütni. A pap éneklő beszéde még jobban felingerelte. Csak egy csorda gúnyolódó hiénát látott maga körül. Ökölbe szorult a keze, a vér arcába tódult és mint a tébolyodott, eszét vesztve menekült Ogy tűnt, mintha üldözné őt a kacagás. Kta híja, hogy föl nem taszított egy kisgyereket akit egy fiatalasszony kézen fogva vezetett Az asszony értetlenül, rémült tekintettel meredt utána. Futott A forróság szétáradt testében és lihegve megállt. Teste elernyedt, valamiféle lármát vélt hallani, énekkel átszőtt hangokat A közelben kinyílott egy félig üvegezett ajtó, és három férfi tántorgott ki rajta. Az ojtó csörrenve csukódott be utánuk. Egy pillanatig tétovázott, körülnézett, majd benyitott. Szinte vágni lehetett a füstöt. Nehéz levegő csapta meg tüdejét Kis füstös helyiség volt. Jobbra asztalok görnyedeztek, körülöttük néhány férfi baráti beszélgetésbe merült. A söntés elől volt. Egy hatalmas termetű férfi, nyilván a kocsmáros, mosta az edényeket A pultra egy beesett arcú, töpörödött emberke támaszkodott. A szája csücskéből cigaretta lógót tekintete a semmibe tévedt Boltozatos homlokát szutykos sapka takarta. Nyugodtan elhúzta szikkadt szájasok kát és megfordult. Sovány ujjaival megragadta a pálinkás poharat és szó nélkül felhajtotta. Egyet-kettőt krákogott és csettintett érdes nyelvével. Odalépett az emberkéhez és biccentett a fejével. Az öreg megingott és alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét Ismerte a fiatalembert. Oldalba bökte kopott könyökével és csípősen megkérdezte tőle: — ünnepelsz? — furán elvigyorodott és vállon veregette. — Nincs senkim és az a ... — fáradtan legyintett, és összecsücsörítette a száját Ebben a pillanatban nagyon visszataszító volt. Az emberke szikár ujjával intett a kocsmárosnak és jelentősen rábökött az üres pohárra. Éjfélkor csodálatos, romantikus mellékíze van a városnak. A ház mögött kígyózott a folyó, mint a vipera. A szól megrebbentette a fák száraz ágait,

1 a gallyakról lehullot egy kevés hó. A hűvös égbolt fényes és végtelen, A távolból egy autó lámpája világít. Egy feltépett cégtábla pléhe éppen elfedi őt A sárgás falhoz támaszkodva óll

( már hosszabb ideje mozdulatlanul. Kihúzta kezét a zsebéből és sebtében megtörölte szemét. Talán sírt. Bizonytalan léptekkel a folyó felé veszi útját Semmit sem vesz észre, zavaros tekintetében van valami különös. A tűnő meszszeségbe mered, nézése szomorúbb még ennél az utolsó éjszakánál is. Időnként halkcm köhécsel, ez is láthatóan nehezére esik. A kanyarban felbukkanó autó megvilágította halálra vált arcát. Beesett, viaszszínű arca érezhetően megvonaglott. A harangszó a téren éjféli misére szólította az embereket, amikor megállt a korhadt, öreg hídon. A fapillérek árnyékát széttörték az ezüstös hullámok. A víz felszíne alig hallhatóan csobogott. A jobb parton félelmetesen meredtek az égre az öreg sörgyár elhagyott falai. Az épület körvonalai bizonytalanul tükröződtek vissza a fodrozódó vízen. A bal parton rideg gödrök és szemétdombok. Elütötte az éjfélt. Még néhány sötét árny suhant el mellette, aztán mélységes csend lett Amikor az utolsó alak is eltűnt a kanyarban, elrévült tekintete a vízre hullott. A víz szabálytalan tömbként verte vissza alakját. Megpillantott egy kikötött ladikot. Csak egy pillanatra, aztán hevesen, szinte szenvedélyesen felsóhajtott. Nehéz szemhéja lecsukódott. Lassan, ólig hallhatóan beszélt: — Minden szalad ... ő is elszaladt tőlem messzire... és én a hiénák között maradtam ... úúú ... — fájdalmasan megrázta a fejét és felkapaszkodott a korlátra. Közben feltámadt a szél, nagy erővel feszült a falaknak. Süvöltött. Magasba szállt felkavarodott a csípős hó. Az égboltot szürke hófátyol takarta el, és a távíróoszlopot elnyelte a sötétség. A vízen széles körök hullámoztak és megtáncoltatták a kikötött csónakot. Ezüstöt habok ereszkedtek alá, csend volt.,. mélységes csend ... Fordította: NAGY GÉZA