Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-22 / 353. szám, vasárnap

Látogatóban EGRI VIKTORNÁL Kisebbségi irodalmunk azon alakjai közé tartozik, akinek nevét — a felszabadulás után — az elsők k

özt kapta szárnyra a hírnév. N

eve az első köztársas

ágban is ismert volt, az igazi írói beérést azonban 1945-től számíthatjuk. E

gyike azoknak, akik az elnémítottsá

g évei után lelket lehelte

k az itteni irodalomba, akik kész fegyverze

ttel álltak a porondra

. Fábry Zoltán neve mellett - itthon és külföldön — el

sősor

ban az ő nevét ismerték, s ha az értékelés, a kritikai fogadtatás müveivel szemben nemegyszer szigorú volt is, munkásságát ez a legkevésbé sem csökkenti. A hetvenéves Egri Viktort köszöntve a napokban elbeszélgettünk vele múltról, jelenről, s nem utolsósorban arról, mit jelent 70 évesn

ek lenni. Mielőtt átadnánk az ünnepeltnek a szót, olvasóink és a magunk nevében egészséget, s további alkotósikereket kívánunk 70. születésnapján. Élmény és emberközelség — Iró-olvasó találkozón gyakran felteszik a kérdést: vajon életem körülményei, események és élmények tettek-e íróvá, vagy tudatosan választottam ezt a pályát? Feleleteimben Ilyenkor sok mindent el kell mondanom gyermekkoromról és Ifjúságomról, a szülői házról, apámról, anyámról és tanítóimról. Indulása idején csaknem minden író Ifjúsága megemberesedése nagy élményeire támaszkodik, megteremtett hőseiben jelen van ő maga is, kiteljesedő érzés- és gondolatvilágával. Engem és kortársaimat az első világháború ébresztett rá, hogy nem lehelt a számmá degradált kisember értelmetlen szenvedése felett közönyös vállrándítással napirendre térni. Van akit hite, vérmérséklete lázadásra, a fennálló igazságtalan társadalmi rend elleni támadásra késztet, van aki többet meditál, a humánum parancsét csöndesebb szóval, de ugyanazzal a hittel közvetíti. Én magamat ebbe o meditáló, emlékező, vallomást tevő csoportba sorolom, és talán a kényszerű hallgatás tíz éve, egy újabb világégés sok megpróbáltatása kellett, hogy mondanivalómmal egészen emberközelbe jussak. Mindennek különben nyoma van azokban a változatos típusú írósokban, novellákban, emlékezésekben, naplórészletekben és vallomásokban, amely az elmúlt évben Emberközelben című gyűjteményemben megjelentek. Hogy milyen pályát futottam be, annak megítélése inkább az olvasóra tartozik mint rám. És természetesen a kritikusokra, akiknek dolga az értékelés, a művek elemzése, s annak megállapítása, hogy az idők folyamán mennyiben és hogyan érlelődött az írd eszmeisége és művészi kifejező képessége, van-e lemaradás, hanyatlás az életművében, lefelé vagy felfelé mutat-e pályájának görbéje? Hasznosság és társadalmi hatás ~ Az első köztársaság idején legfőképp a könyvkiadás korlátozott nehézségei gátolták a fejlődést, de nem kisebb hiba volt, hogy az író az olvasó eleven visszhagja nélkül alkotott. Tévedései ezért voltak nagyobbak, mint a felszabadulást követő években, amikor az író-olvasó találkozásokon lemérhette írásai hatását, a legközvetlenebb formában értesülhetett a jóról ós a rosszról egyaránt, ami műveiben megmutatkozott. Am a felszabadulással hatalmasan megnövekedett lehetőségek hátránnyal is jártak. A személyi kultusz éveiben fontosabb volt a hasznosság, a társadalmi hatás elve, mint a művészi igényesség, az elmélyültebb mondanivaló, a tiszta igazságra törekvő vallomás. Ez adja a magyarázatát a sok szólamnak, lakkozásnak és üres lelkendezésnek. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyeznem, hogy az író gyakran önön hibáján kívül esett a sematizmus bűnébe. Sok példát említhetnék erre a szinte ránk kényszerített sematizmusról, itt csupán egyet idézek magyarázatul: ötvennégy őszén a Szlovák Nemzeti Színház rendkívül figyelemmel és megértéssel tűzte műsorára a Közös út című színművemet. A próbák előtt intést kaptam: hiányzik a darabban a párttitkár alakja. Hiába érveltem és magyaráztam, nincs szükség a párt „hivatalos" képviselőjére, hiszen méltóan jelen van a nagy élettapasztalattal rendelkező okos Benkónak, a falu szövetkezete elnökének személyében. Nem használt semmiféle érv: párttitkár nélkül nem mehet a darab. Kénytelen-kelletlen Benkó bácsi szövegét el kellett szürkítenem, okosságának felét ráruházni Rehák párttitkárra, akinek a darab cselekményéhez, tulajdonképpeni mondanivalójához édeskevés köze volt, s mint idegen test tengehlengett a falu életközösségében. Egy esztendővel később a budapesti Vígszínház, majd a Faluszínház az eredeti elgondolásomban játszotta a drámát — második kiadásban is az eredeti szöveg szerepelt —, de nem tudta megakadályozni azt, hogy minden helyesbítés ellenére, még évek múltán is a kritika — minden elismerése mellett — a sematizmus bűnében el ne marasztaljon. Átdolgozás — és mea culpa — Ezzel kapcsolatban itt felelhetek arra az ismételten hangoztatott kérdésre is, mivel magyarázom, hogy oz átdolgozás meglehetősen nagy szerepet játszik írói munkásságomban? Mindenekelőtt szabadjon megállapítanom, hogy olyan „nagy szerepről" nincs szó, legföljebb arról, hogy egy-egy munkám újbóli megjelenése vagy egy színdarabom újbóli színrekerülése mindig arra csábít, próbáljam művészi fogyatékosságait eltűntetni, eszmei színvonalát emelni. A kritikus, ha tévesen ítél meg egy alkotást, bármely újabb cikkében korrekcióval élhet, nagy tévedése esetében mea culpázhat. Az író helyzete más, nem a tévedéseit korrigálja, de stílusát javítja, mondanivalóját elmélyíti, szellemi világa fejlődésének, eszmei horizontja tágulásának parancsára. Azt hiszem, minden írónak legszemélyesebb joga — hiszen szellemi tulajdonáról van szó —, hogy éljen a javítás, a jobbátevés lehetőségeivel. (Halála után bőven élnek a dramaturgok és rendezők ezzel a lehetőséggel). Egy színjáték még akkor sem kész, ha színre kerül, ismételt előadások igazolják, hogy van rajta mit javítani. Illyés Gyula például bátran élt ezzel a lehetőséggel. Fáklyaláng című szememben klasszikus drámáját tavaly dolgozta át, és az új bemutató fényesen igazolta, hogy az átdolgozás mennyire a mű javára vált. Megtette ugyanezt Németh László i» nem egy drámájával. A csontváz megmarad, de a hús rajta jobban feszül, a test inai, izmai acélosodnak. Az Cnek a romok felett első változata, ahogy az itteni rádió először játszotta, ellent mondott a drámai mondanivaló belső törvényének, a romantikás hevületű műből tragédiát kellett formálnom, csak így lett igaz, szerintem máig érő tanulságával hiteles. A Virágzik a hárs című színművemet az Állami Déryné Színház és a Petőfi Színpad, számtalan magyarországi műkedvelő csoport életképszerű befejezéssel játszotta — így került kiadásra a Gondolat Játékszín sorozatában is — pedig a megbékélésnek az eredetileg megírt halál adja a.meggyőző kicsengést. (Amennyiben ismét kiadásra kerülne, ragaszkodnék az eredeti elképzeléshez.) Hangok a múltból — Legendaként élt családunkban, hogy nagyapámnak 1818-ban Galgócon született fivére Vasfi névvel publicista és orvos, a negyvennyolcas forradalom német nyelvű napilapjának, az Opositionnak főszerkesztője volt. A császári seregek bevonulásakor elmenekült Budapestről, és rövid temesvári tartózkodás után Prágába, majd Lipcsébe utazott. Itt Lipcsében „Die ungarische Flüchtlinge* címmel egy politikai iratot írt, és Kertbeny Károllyal, a neves magyar-német íróval és műfordítóval együtt „Hangok a múltból" címmel egy versgyűjteményt adott ki. Ebben a kötetben Petőfi, Berzsenyi, Czuczor, Arany, Lévai és Gyulai válogatott költeményei jelentek meg német fordításban. Kossuth Lajos orvosa, intim barátja volt, Kossuth amerikai tartózkodása idején állandó kíséretében látták. Kossuth szerette és becsülte német nyelvű publicistáját és a legenda szerint „elismerte rendkívüli tehetségét és csodálta hajlíthatatlan Habsburg-ellenes publicisztikai munkásságát." Magától édesapámtól tudom, hogy ei a Vasfi — eredeti német nevünk furcsa magyarosítása ez — az Egyesűit Államokban a szegények orvosa volt, és őt még legénykorában kihívta magához. Apám eleget akart tenni a meghívásnak, de Londont útjába ejtve a doveri átkelésnél a szörnyű viharban oly súlyos beteg lett, hogy visszafordult. A sok nyelvet beszélő Zolával is levelező apám maga is irogatott — egy eposz és regény maradt hagyatékában - ő még nem tudta csapongó képzeletét megzabolázni, a kifejezés kínját és gyönyörét rám hagyta örökül minden más vagyon helyett, mert szegényen halt meg a kisvárosban, amelynek pora még életében belepte és eltemette. (Először hozom szóba, hogy irodalmilag „terhelt" családból származom, miután a véletlen írásos dokumentumot játszott a kezembe legenda igazolásául.) Az írás értelme — Már többször hangoztattam, hogy az írás hivatása és értelme nem lehet más, mint a nép és a humánum ügyének szolgálata. Ezért nem emigráltam o harmincas évek végén, illetve a negyvenes évek elején, amikor a fasizmus, kiütötte kezemből a tollat. Emigrációban elsorvad az író, nem élhet népének közössége és közelsége nélkül, kell a hazai föld a talpa alatt, a hazai égbolt a feje felett. Ezt nem valami lírai ellágyulás mondatja velem, hanem a példák sokasága, amelyeket a múltban tapasztaltam, és tapasztalok ma is. írtam már arról, hogy az olvasó kritikája, a serkentés és rosszallása kell ai írónak, minden tekintetben jó hatással van munkásságára. Szeretném ugyanezt állítani a „hivatásos" kritikáról is, de nem tudom. Bennem volna a hiba, vagy a kritikusokban, hogy ritkán értjük meg egymást? Talán ott a hiba, hogy a kritikák többnyire sietve íródnak, egy-egy lapunk vagy folyóiratunk ismételt sürgetésére, s e sietés számlájára írom, hogy tényközlésekre, helyeslésre vagy hibamegállapításokra szorítkozik, ritkán elemez, ritkán hatol mélyebbre, azokba a rétegekbe, amelyeknek felfedése az ő feladata volna. Nem tartozom azok közé, öleik vállvonogatva térnek napirendre p, hibákra rámutató kritikák felett, ha látom a hozzáértést, az elmélyült elemző szándékot, az útmutatást. Mit jelent kisebbségi írónak lenni? — Nekünk kisebbségi íróknak a hídverő szerepünkről nem szabad megfeledkeznünk. Ez a feladat arra int, hogy jobban mélyedjünk el problémáinkba és amit nem először hangoztatok: népeink életében ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Az esztendő utolsó hónapjait az írószövetség budmericei alkotóházában töltöttem. Ott tapasztaltam, hogy az idősebb iVókollégók és a publicisták mind „emlékiratokon" dolgoznak, visszanyúlnak a fiatalságukhoz, emlékeznek, régirégi élményeiket elevenítik fel, mintegy magyarázatul, hogy ebből a kezdetből, az Értől az Óceánig hogyan jutottak el, miféle buktatók és küzdelmek árán értek el ahhoz, hogy a toll fegyverével küzdhessenek népük igazáért, ós önmaguk életének teljességéért. En nem folytatok ilyen históriás öszszegező emlékező irodalmat, de az utolsó esztendőkben minden munkám afféle számvetés: mit tettél, hogyan tetted, mások hasznára van-e mondanivalód? összegezésnek tekintem az Emberközelben című kötetemet, de ilyen összegezés volt szerintem a korábban megjelent Megmondom mindenkinek is. Az öregség, a hetven év — szeretném még hinni — nem jelent bevégzettséget. Most novemberben Rögtönzött komédia cimmel egy vidám játékot vetítettem papírra igen rövid idő, szinte napok alatt — és jön majd a hónapok javító és érlelő munkája. Az idő kényszerét annyiban érzem, hogy szeretném még életemben „tető alatt" azaz kötetbe gyűjtve látni azokat a darabjaimat, amelyeket 1956 után írtam, amelyek részben szlovákul már megjelentek, de magyarul még nem, közben előadásra kerültek vagy bemutatásra várnak. Nemrég, a hó elején a rádió sugározta Ének a romok felett című játékomat. Egyik hallgatójának gratuláoiója azt éreztette velem, hogy úgy hallgatta a tragédiát, mintha nem tizenhárom évvel ezelőtt, hanem tegnap írtam volna. Benne tehát elevenen munkált a régmúlt köntösébe rejtett mai mondanivalóm. Vajon az Éneket tartom-e életem főművének? Azt is, az Égő földet ugyanúgy, de van, egy-két kötet novellám, amelyekről hinni remélem, hogy megállják az idő próbáját. Es ez — a legigényesebb mértékkel is mérve — nem kevés I FONOD ZOLTÁN