Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)
1968-12-22 / 353. szám, vasárnap
A pám messze Járt, s mi, gyerekek, egyedül maradtunk otthon édesanyámmal. A kisebbek töltötték az Idejüket ahogy tudták, én nem mozdultam anyám oldala mellől. Magam sem tudtam miért, mert soha nem mondott mesét, mint ahogy nagyapám szokta volt vagy az édesapám néha. Járt, tett-vett, s megtűrt maga mellett. Egy mozdulatot sem segítettem a keze alá. Amit végzett, az mind asszonymunka volt. Csak nézelődtem körülötte, s hajtottam a magam gondolatát. Ö meg végezte a dolgát, mint ahogyan örök életében táttam. Nagy néha megállott s reádőlt a teknő szélére, vagy megtámoszkodott ott éppen, ahol állt. Aztán megszívta a mellét levegővel és dolgozott tovább. Ha ebéd közeledett, vagy vacsora ideje volt, nem sokat tartott vissza, hogy reá ne szóljak. Ügy pontosan, ahogy édesapámtól hallottam: Hol van a vacsora? S csak úgy gondolatban a lelkem legmélyén tettem hozzá: adja édesanyám. Ha észrevette ra~]tam vagy az idő múlásán, akkor megtörölte a kezét a köténye szélébe, Indult be a házba ételt készíteni. Én meg álltam, s néztem a világot, míg az asztalhoz nem hívott. Október végén történt, hogy anyám behúzódott a szobába. Én mellette ültem, ő meg mosott. Aznap nem ettünk még egy árva falatot sem. Ami ennivalónk volt, azt eltette anyám vacsorára. Az én eszem nagyapámon járt, s ha egy pillanatra lehunytam a szemem, hallottam a hangját. Olyan fájdalom költözött a szívembe, hogy alig tudtam elviselni: Anyám keze Járt, csobbant a víz a teknőben. Anynylra megszoktam a hangját, hogy arra figyeltem fel, nem hallom többé. Felnéztem anyámra. Azt hittem, megint a derekát húzza vagy elfogja a" köhögés és megtámaszkodik, de nem azt csinálta. Előredőlt a teknőjére, keze csuklóig a szennyes vízben ázott. Olyan volt. mintha megpihenne. De az arcától s a szeme pillantásáról megdobbant a szívem. Nem tudtam, hogy az Isten játszik-e velem vagy rosszul látok, de olyan volt az arca abban a szempillantásban, mint a kislányunké, akit eltemettünk és nem látjuk többé ebben az életben. Ügy néztem anyámra, mintha csodát látnék. A szeme elmerült az ablak világába, s az ajkai megnyíltak, mintha mosolyogna. A kendője félrecsúszott, és a haja kihullott a homloka közepére. Érte nyúlt, hogy megigazítsa, s ahogy mozdult, éppen olyan volt, mint egy kicsi gyermek. Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan szép volt, amilyennek még sohasem láttam. A hangjára is alig Ismertem rá, mert reámszól ť — Ferike . Nem fordult felém, még a szeme sem rebbent. Nézett messzire az ablakon keresztül, mert velünk szemben se ház, se kerítés nem állta az utat, és el lehetett látni a hegyek tetejéig. A nagy csodálkqzástól, ami rámszállott, alig tudtam beszélni. Tán meg sem hallotta anyám a hangomat. — Tessék, édesanyám? Mintha elfelejtette volná, hogy szólított az előbb, csak nézett messzire. Ajkára kicsi, gyönge mosoly költözött. Aztán megrebbent a hangja, s elkezdett énekelni. Szavak nélkül dúdolt valami dalt, amit soha nem hallottam. S lassan, mintha a nóta ütemét követné, felém fordult. A kezét elfelejtette megtörölni. S ahogy felemelte a melle magasságáig, csöpögni kezdett a csuklójáról a víz. Az arca csak mosolygott egyre, de a sok csepegő víztől mégis olyan volt, mintha a könnyeit hullatná. Amikor végzett a nótával, úgy maradt még mindig a szoba közepén, egy álló helyében. Szemét rámakasztotta, s ahogy féloldalra hajtotta a fejét, olyan pontosan, mintha a maga szava után most messziről hallgatná a dallamokat. Nem tudtam, mit akar, mert éppen úgy csinált, mint akit csendesen szólítanak, de nem tudja, hogy honnan. Körülnézett a szobában, aztán megállt a tekintete a kályhatüznél. Szája szögletéből elindult a mosoly, szétterült az arcán, s olyan hangon, mintha aprócska harang muzsikálna benne, elkezdte mondani: — Aztán ahány szép tündér, mind félrehúzódott, de minden lépésük, mintha táncolnának, az éppen olyan volt. Tán a földet sem érte a lábukKezeit lesimította a szoknyája oldalára, s mintha virágok között Járna, visszalépegetett a teknő oldaláigA nagy értelmetlenségtől egy szó sem jött a torkomra. Pedig kavargott bennem a sok gondolat, és nem tudtam, féljek-e vagy mi szállt a szívemre mert olyan hangosan vert, hogy hallottam a hangját. Mintha anyám lába mozdítana engem is, felálltam. Anyám pedig, mintha örök életében azt tette volna, s épp Itt a teknője mellett, elkezdett táncolni. Keze lebbent, úszott a levegőben, a Iába tipegett s toppant, hogyha fordult. De egy árva hang nélkül. Csak a légzését hallottam, s hogy felzihál a melle. Egy apró zajocskát sem ütött a lába. Azt hittem, mégis csoda történt, mert minden ránc eltűnt az arcáról. Csak a mosolygás ült rajta és pirosba öltözött a megmozdult vértől. A szekrényig érhetett, amikör megállt. Rámtekintett Ismét. A pillantása úgy ragyogott, mint a csillag fénye. De mégsem olyan volt. Inkább, mint a parázs, hogy szinte égett az arcom. Soha nem láttam Ilyennek. — S akkor belépett a királykisaszszony, azoknak a tündéreknek a királykisasszonya. Olyan szép volt, olyan szép, hogy szakadt meg tőle az embernek a szíve. Nem Is tud soha élő ember olyan szép lenni... És a sok kisasszony között, aki mind őt nézte, s a sok ember között, aki mind csak őt nézte, elkezdett táncolni. Kezelt széttárta, mintha szárnyai lennének, s elkezdett forogni anyám. Meg-megsuhant a szoknyája, de nem tudott együtt mozdulni anyám testével, mert nehéz volt a sok ráloccsant víztől. De anyám csak forgott. Arca égett, mint a piros mezei virág. Dereka meg-meghajlott néha, ujjait széttárta, mintha végig akarná simítani a földet. Aztán forgott tovább s az arcát magasra emelte, mintha fellegeket nézne, vagy odatartaná egy percre a napnak, s énekelt közben. A sok lélegzete között alig jött a hangja, minduntalan elakadt, újra kezdte mindig. Végre megállott a kályha előtt. Kezét rászorította a mellére. Olyan szaporán emelkedett a válla, mintha le akarna szakadni a testéről. Odamentem hozzá. Mintha álomban Járnék, nem tudom, hogy vitt a lábam. — Édesanyám, mit csinál.... Azt hittem kiáltani fogok, de elrekedt a hangom. Már mozdulni ls akartam, hogy megfogjam a karját, amikor rátette a kezét a fejemre. Olyan hangon, mintha templomban lennék, s éppen egymás mellett, vagy mint a nagyapám mondta a meséket, megszólalt. Megint nem tudtam, hogy hozzám beszél-e vagy másnak, mert elnézett a fejem felett. Olyan meszszire, mintha bútor, s fal, semmi nem lenne körülötte. Olyan volt, mint amikor magas hegy tetejéről néz körül az ember s látja maga körül az egész világot. — Aztán a muzsika ls megszólalt, mindegyik más fajta. S a hangjuk, kicsi fiam, ahány annyi féle. Az egyik épp úgy tudott szólni, mint amikor a kicsi gyermek sír. De nem ls olyan volt... Hanem csak az ember érezte úgy. A másik meg épp mintha kacagna, de még Inkább, mint aki úgy egy kicsit mosolyog s mégis sírna közben. Az egyik újját lelemelte anyám, s ajkai közül kiszállott a hangja. Búgott, mint a galamb, vagy akár a furulya. S amikor elhallgatott figyelt utána anyám, mintha a visszhangját várná. Aztán simogatni kezdte a fejemet, és beszélt tovább mintha egyedül lenne. — Éppen olyan volt, mint hogyha az egész világ körös-körül mind leszakadna, s csak azok a szép tündérek meg a sok muzsika volna, s olyan nagy csoda, mintha maga lenne velük az ember az egész világon... pedig annyian voltak ott, hogy számolni sem lehetett volna... Mintha sok tündér és a muzsika emelgetné az embert, hogy szinte elröpült. S csak táncolt a sok szem előtt a királylány, a tündérkisasszony. S táncba fogott anyám Mintha nem ls lenne a bakancs a lábán, teste súlya mind elveszett volna, a szobában pedig nagy rétnyi hely volna, forgott maga körül, a lábát emelte, egy-egy pillanatra lehunyta a szemét. Én jártam körülötte, egyre szólítottam, hogy hagyja már abba, ne csinálja tovább. Térültem s fordultam szekrény és a kályha között, hogy meg ne üsse magát. Azt hittem, elhagyja az esze, nem tudja, mit csinál, hiszen felnőtt ember, s ha apám meglátná, Istenem, nrl lenne. Ha valaki jönne, semmi le nem mosná többet mlrólunk, hogy bolond az anyám, hogy megrontották. Mert a mosást abbahagyja, emelgeti a lábát, s véglgtopogja öregasszony létére a szobát, mintha bálban lenne. Csak forgott, olyan sebesen, mintha ki akarna szakadni a világból. Elöntött a sírás, összefutott a szemem előtt minden, akkár az egész világ egy nagy erős könny lenne. Csak a nagy csendességre tértem eszemhez. Anyám az ajtó fájának támaszkodott, mint akit elhagyott minden ereje. Fejét elöreejtette. Nézte az ablak mögött táruló világot. Az ajkai remegtek, mintha sírás feszülne benne. Olyan ls volt anyám. Válla meggörnyedt, kezét a szívére szorította, magasan, hogy ujjai egészen a torkáig értek, s felgyűrték ezer apró ráncba az Ingét. Olyan lassan, mint aki most ébred, körülnézett a szobában. Nyugtatta a szemét a széken, aztán vetett egy pillantást az ágyra, a kályhára, s végül rajtam állapodott meg. Végignézett tetőtől talpig. Aztán ottmaradt a szeme a szoba földjén. A bakancsa nyoma feltúrta az egész szobát, mintha nagy, erős kézzel véglgvertek volna rajta. Ahogy odapillantottam, láttam, hogy minden nyomocskába víz gyűlt. Ogy szállta meg minden lábnyomát a teknőből ktlocsolt víz, mint a harmat. Hol mélyre taposott, ott megcsillant, mint a tükör. Nem tudtam mozdulni. Mintha mázsás súlyt raktak volna rám, csak álltam, hogy szinte belesüppedtem a földbe. Anyám elindult felém. Amíg lépett, csendesen megigazította magán a szoknyáját s a lecsúszott kendőjét. Amikor hozzám ért, megfogta az állam. — No, te... Ferike. Ahogy lassan emelte a fejem, láttam, hogy a szabad kezével gyűrögeti a szoknya oldalát. Szorítja az ujjaival, s ismét elengedi, mint egy kicsi gyermek, akire rászóltak vagy szégyenben értek. Belenéztem az arcába. Homlokán s a két halántékán gyöngyözött a verejték. Ahogy odahullott a kendője alól a haja, rátapadt, s úgy húzódott a bőrén, mintha egy-egy ránca lenne. A sok fekete mellett egy-egy őszült ránca. Könynyes volt a szeme, s olyan fájdalom feküdt az arcára, mintha megkínozták volna. — No, te kicsi fiam... hallod-e. Nem válaszoltam, ő meg felsóhajtott. Levette rólam a kezét, megbontotta a kendőjét, megcsapta a levegőben, s vlsszalgazította újra a fejére. Engem félretolt, s visszament a teknője mellé. Alig nyúlt a vízhez, a kályhához lépett, s a nagy fazékból megöntötte forró vízzel a ruhákat. Nem nézett rám többet. Kötényét begyűrögette a derekához, s ráhajolt a mosatlan ruhára. Csak álltam, s nem.tudtam szabadulni a nagy forróságtól, ami egész testemet égette. Elindultam ki az udvarra. Közben mind azt hittem, hogy vlszszaszólít anyám. De csak a mosását hallottam. Ahogy becsuktam az ajtót, még visszanéztem rá. Egy pillanatra megállott, nézett maga elé, s kavargatta kezével a vizet. Aztán markába fogta a ruhát, s elkezdte dörzsölni szaporán, ahogy szokta, hogy soha még egy folt sem maradt rajta. Kimentem a tornácra, s ledőltem a nagyapám helyére. Mióta elment, én aludtam a helyén. Néztem az eget, s tán reggelig sem mozdultam volna, ha meg nem jönnek a testvéreim, s meg nem hallom édesanyám hangját, hogy kikiált utánuk, hogy menjünk vacsorázni.
