Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-15 / 346. szám, Vasárnapi Új Szó

G

yörgyei Pali, a Dunaszerdahelyl Járási Nemzeti Bizottság osztályvezetője a minop így fogadott: „Ha kedved van meg az idődből is futja, elugorhatnál Medvére. Ha nem tévedek, valamivel úgyis adósuk vagy... Igazat mond, jogos a számonkérés. Vagy hat évvel ezelőtt nem valami^ dícsérően írtam a medvei szövetkezetről. Egy kicsit zokon is vették. A végén azonban abban egyeztünk meg; ha rendbe jön a szénájuk, azt sem hallgatom el. Mennék ám, csakhogy a folyosón Méry Imrébe, a mezőgazdasági technikum igazgatójába ütközöm. Mondom neki, hogy Medvére készülök, ö meg: „Odvözlöm Csonka Ernőt, a szövetkezet elnökét öreg fejjel nálunk tanul. Harmadéves . M Ahogy hírlik rendbe hozta a szövetkezetet." A faluvégén terpeszkedik a szövetkezet gazdasági udvara. Az érkező útját a mázsaház zárja el. Azon túl _ a tágas, nagy udvar. Jobbra az irodaház. A mázsaház szomszédságában tömzsi pirospozsgás ember fogja el a tekintetemet. Arcában szinte villog acélkék szeme. Talán ez a szempár él még most is legjobban az emlékezetemben. Ilyen őszinte tiszta kék szempárt eddig csak gyerekeknél láttam. — Az elnököt keresném — mondom. — En lennék — nyújtja a kezét. Az irodában langyos a levegő. Szögre akasztjuk hát a ruhanemű nehezebbjét. Az elnök szórakozottan fésüli az őszülő üstökét. Amikor végre megérti, miről is lenne szó, kék szemében mosoly szikrája bujkál. — Nem igen akartam én Idekerülni... Csakhát szavamon fogtak. Sokat bánkódtam miatta ,.. Ma viszont már nehezemre esnék, ha itt kellene hagynom a szövetkezetet. Most az érthetőség kedvéért nyergeljük meg az emlékezést. Csonka Ernő ezerkilencszáznegyvennyolcban tért haza a fogságból. — Tizenkét hektárunk volt — emlékezik vissza, Csakhát a medvei határban tizenkét hektár annyit sem ért, mint másutt öt, vagy hat hektár. Hárman voltunk rá munkabíró emberek: édesapám, az öcsém meg én. Sokan voltunk. Ezt mondták a munkahivatalban is. Nekem állás, illetve munka után kellett néznem. Igy kerültem a terményfelvásárló vállalathoz. Az évek évtizeddé sűrűsödtek. Otthon közben megalakult a szövetkezet. Édesapja, öccse is a közös mellett tette le a garast, ö meg továbbra is maradt a régi helyén. Járta a környéket, közben látott, tapasztalt, hordta a híreket. Nem titkolta, hogy elégedetlen a medvei szövetkezet munkájával. Persze nem egyszer megkapta: könnyű neked a kerítésen túlról bíAKIT SZAVÁN FOGTAK avagy TÖRLESZTEM AZ ADÓSSÁGOM rálni. Jönnél csak haza ... Akkor még ő sem gondolt arra, hogy egyszer ez is megtörtenhet. Hatvannégyben — jó szokás szerint — újbál kisebb ünnepséggel búcsúztak a felvásárló üzem dolgozói az óévtől. Együtt voltak valamennyien. A járás élenjáróit is meghívták maguk közé. Hogy, hogy nem itt is szóba került a medvei szövetkezet. Csonka Ernő most is amellett kardoskodott, hogy falujában lehetne jó szövetkezet, csak a vezetőknek kellene valahogy másképpen megfogni a dolgot. Aztán szép sorjában elmondta, mi mindent tenne ő, ha elnöke lenne a medvei szövetkezetnek. Meghallgatták, majd valaki azt találta mondani: „Ernő, téged az isten is szövetkezeti elnöknek teremtett. Mi lenne, ha tényleg megpróbálnád?" Akkor talán még senki sem vette komolyan a dolgot, de később. A járás vezetői is beszélni kezdtek róla. Később már Csonka Ernő sem kötötte az ebet a karóhoz. Nehezére esett otthagyni a munkahelyét. Hiába tizenöt esztendő egy helyen mégis jelent valamit. Csak az vigasztalta, hogy a medvei szövetkezetben is emberek élnek ... Falubelijei. Apja, öccse szintén ott van. Hátha tényleg tudna segíteni valamit... — Megpróbáltam kemény kézzel. Sokan nehezteltek rám. Ezt viszont vállalnom kellett. Egy elnök nem lehet mindenkinek jó embere. Nem, mert az emberek nem egyformák. Mennyit kellett vesződnöm, hogy bevezessék a gépifejést. Nem, és nem, pedig a berendezés ott porosodott. Ma viszont már azért káromkodnak, ha néha kimarad az áram, hogy ők kézzel fejjenek, amikor az ember már a csillagok között jár. A régi vezetőséget azzal tartották sakkban, hogyha sokat jár a szájuk ottthagyják a szövetkezetet. En az ilyen érvelésekre azt mondtam: barátocskám, aludj egyet a dolgokra, és ha azután is menni akarsz, nem tartunk vissza. — És sokan elmentek? — kockáztatom meg a kérdést. — Nem kérem, nem mentek el. Sőt más történt. Egyre többen kérdezik meg tőlem: Hát ezt, hogy látod jónak Ernő! És, ha így csinálnánk? Mit szólnál hozzá ... Ekkor már tudtam, hogy csatát nyertem. És most térjünk vissza a mába. Csonka Ernő ma már megbecsült ember a szövetkezetben. A haragosai is megbékéltek, mert az élet őt, az elnököt igazolta. A medvei szövetkezet ma már az élenjárók közé tartozik. Hogy állításomat alátámasszam, hadd mondjak el még néhány dolgot a mai szövetkezetről. A szövetkezet ma már vonz. Tavaly tizenhatan kérték felvételüket, az idén további tízre számítanak. Vajon miért? Nagyon prózai dolgokat mondok, most, de enélkül aligha tapintanánk a lényegre. Csonka Ernő elnökösködése alatt az egy hektárra jutó bruttó jövedelem ötezer koronáról tizenegyezerre emelkedett. Miből? A földből, meg a jószágból. Hogy csak néhány adatot említsek: hatvannégyben kalászosokból még csak huszonnégy mázsa volt a hektáronkénti átlag, az idén viszont búzából negyvennyolc, árpából meg harminchat mázsa. A hústermelés közel két és félszeresére emelkedett, a tehenenkénti napi fejési átlag négy literről nyolcra szökött. Ezek a tények. Ami ezután jön, azok a következmények, az eredményes gazdálkodás velejárói. Az elnök azt mondja, hogy a munkaegység értéke húsz koronáról harmincháromra emelkedett. Adósságukat letörlesztették. A tagoknak kifizették a „leltár" árát, holott ann'ak idején az a hlr járta, hogy arra bizony hideg vizet ihatnak. És, hogy mégsem így történt, annak a medvei szövetkezet tagjai a megmondhatói, a korosabbak, akik vagyonkájukat, jószágukat vitték be a közösbe. Hogy az öregek is szóba kerültek az elnök így folytatja: — Megbecsüljük őket. övék a nagyobb érdem. Kitartottak akkor is, amikor a szövetkezetben szűkösen volt a pénz. Tüzelőt adunk nekik. Fogatot, ha szükségét látják. Meg kenyérnek valót. Az idén, karácsonyra a kenyérnekvaló mellé, egy kis pénzmagot is juttatunk. Háromszáz koronát fejenként. Ennyi lenne most a mondanivalóm. Egy délelőttből nem igen futotta többre. Elég azonban ahhoz, hogy valamit törlesszek a régi adósságomból. SZARKA ISTVÁN Nem, egyáltalán nem borítékban kaptam választ. Ügy nem is kaphattam, hiszen soha nem ts Írtam nekt levelet. De az utóbbi években gyakran találkoztunk. Igaz, soha nem kettesben, mindig kisebb-nagyobb, rendszerint közelről Ismerős társaságban. Mindannyiszor kedves volt a férjttársaság valamennyi fiatal vagy idősebb tagjához. Kedélyesen tudott társalogni, nem ritkán éppen 0 Irányította az egész beszélgetést. Nem kizárt, hogy azért, mert nagyon Jól tudta, hogy nem az a lényeges, amit mi szóba hozunk — szóval tudta, hogy valamennyien ugyanazt akarjuk tőle. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy általában elutasítóan viselkedett. Nem. Sőt. ö mindig köntörfalazás nélkül megmondta, hogy van-e lehetőség, vagy ntncs. Akár az igent, akár a nemet megmondta nyíltan, ott a társaság előtt. Egyszer például igy; — No, rendben van, hiszen amit kértek, azt én nem a magam számára tartogatom. Nyílt szókimondása mellett gyakran a vttaszenoedélyét ts meg kellett csodálnunk. Szinte benne élt a vita témáfában. Csak a szakmájáról nem attatkozott, hiába próbáltuk közvetlenül vagy közvetve arra terelni a szót. Ő mindtg másra terelte, tehetett az a másik téma akár a nemzetközi politika, akár Irodalmunk vagy újságírásunk helyzete. Csak ne a szakmája. Pedig abban olyan sikerekkel dicsekedhetett volna, amilyennel csak igen kevés szaktársa. Meg ts van a hírneve nemcsak Offaluban, a Bratlslava-vidék járásban, hanem távolabb vidékeken ts. Már csak azért ls, mert három éven át Dunaszerdahelyen ls felhívta magára a figyelmet. Egytk alkalommal a sajtóról beszélgettünk, Illetve 0 beszélt, mi meg jobbára hallgattunk. Pedig a többi között lapunkat ts megcélozta, mondván, — nekt már csak joga van véleményt mondani arról a lapról, amelyiknek az Indulástól mostanáig ktadott csaknem valamennyi számát átlapozta. Ml tagadás, ez a találkozás volt a legkellemetlenebb a számunkra, pedig az asztalnál ott csillogott a bor a poharakban, kívántatta magát a házi sonka. Csakhát közben néhány kérdésnél torkunkon akadt a falat. Nem olyasmit kérdezett, amire lehetetlen lett volna választ adni, csupán olyasmit, hogy mit szólunk ehhez vagy ahhoz, a lapokban megjelent íráshoz. De nem tudtunk mindegyikhez hozzászólni. Ismerve sokoldalúságát, annál inkább fordult a kíváncsiság, hogy egyszer a szakmájáról ts részletesebben beszélgethessünk. A közelmúltban jó alkalom kínálkozott — kettesben voltunk, gondoltam, most kiugratom a nyulat a bokorból. Először ugyan csak a szokásos általánosságokról esett szó, aztán bátorságot vettem és mint már sokszor, most is megkértem, hogy mondjon el valamit a munkájáról. Kissé elpirult, de nem lett haragos, csak megkérdezte: — Miért vagy annyira kíváncsi. Csak nem akarsz ...? — De igen. Írni akarok rólad. Nevetett, de nem úgy, mint amikor vicceket mondtunk el egymásnak. Aztán azt mondta: — Ugyan mt a csudának írnál rólam. Se a világot nem váltottam meg, de még csak rezoluclókat sem szerkesztettem soha. — Nem ts erről van szó. A sikereid tttkára sokan kíváncsiak lehetnek. — Ha valaki a szakma titkaiból akar valamit megtudni, annak szívesen állok rendelkezésére. De akit csak általánosságban érdekel a dolog, annak hiába magyarázok. Kár az Időért. — De nekem írni kell, — erősködtem. — Akkor se írj rólam. Majd engedékenyebben folytatta. Elhiszem, hogy figyelmesen végighallgatnád amit mondok, jegyzetelnél is, aztán nem ismernék rá egyetlen szavamra sem. De ez még csak a kisebbik hiba. Látom sietsz, és ha a számok meg a szakkifejezések nem a megfelelő helyre kerülnek, akkor az újságírón esetleg mosolyognak, 6 nem köteles a szakmához érteni. De nekem sok a szakember barátom, azok nem mosolyognak, hanem kacagnának rajtam néhány elírásért. Látta, hogy elkedvetlenedem, megpróbált bíztatni. — No de talán legközelebb, amtkor mindkettőnknek több tdefe lesz, körülnézünk a munkahelyemen. S akkor talán ... Szóval megkaptam a választ. m m m Igy jártam hát Takács Gézával, az újfalust EFSZ zootechnikusával. Ez a kedves, kellemes társalgó szakember így akart leráznt, amikor a munkájáról akartam írni. Elárulom, alighogy kitettem a lábam a lakásából, mindjárt kiterveltem, hogy akarja vagy nem akarja, azért mégis belekerül az újságba. Es azt ls, hogy az egész dolgon mégse én vesztettem. Neki aligha térül meg az otthonukban elfogyasztott szalonna, kolbász és sonka ára, az sem egészen valószínű, hogy hiánytalanul viszonozhatom a zamatos bort, de én azért valamit visszakapok a szövetkezetükben vásárolt kacsák árából — ezért a rövid írásért. Mert hogy el ne felejtsem, az az igazság, hogy mt bizony leggyakrabban kacsaügyben kerestük fel a kiváló szakembert. Hogy 0 ezt ne tudta volna? Dehogynem. Éppen azért mutatkozott be újra és újra úgy, mint barátságos, vendégszerető házigazda. Es a szövetkezetnek négymillió korona bevételt csinált a kacsákból. Sokkal de sokkal többet, mint a többi termelési ágazat együttvéve. Mit mondjak, — egy ilyen szakember ennyi siker után Igazán lehet szerény. HARASZTI GYULA