Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-15 / 346. szám, Vasárnapi Új Szó

m jár-már magam előtt U közhelynek tönik, ha leírom: nem lehet senki számára közöm­bös, hogy mi történik ebben az országban. Azért tűnik időnként közhelynek, mivel erről cikkeztem tíz évvel ezelőtt is, a későbbi évek­ben is, de erről január után is. S ilyenkor az­tán szükségszerűen felmerül bennem a kétke­dés: hát semmi sem változik, egy helyben topogunk, hogy a téma soha sem veszít aktualitásából? Aztán rájövök, helytelen a kérdésfeltevés, mivel nem arról van szó, hogy a társadalmi-politikai mozgás megmerevedett volna — bár az utóbbi években, sajnos ez történt —, hanem arról, hogy az embereket mindig érhetik olyan behatások, me­lyek csökkentik aktivitásukat és a könnyebb megoldást választva passzívakká, közömbösekké válnak. S történik ez főleg akkor, ha az ember csalódik, ha a dolgok nem az elképzelései szerint alakulnak, ha kilátástalannak Ítéli meg a helyzetet és ilyenkor aztán legyint: csináljanak amit akarnak: nekem mindegy. De éppen ez az, amibe nem lehet belenyugodni, ami ellen újból meg újból fel kell venni a harcot. Nem arról van szó, hogy az ember állandóan nyüzsögjön, ahogy mon­dani szokták, mindenbe beleüsse az orrát. Arról van szó, hogy seriki sem mondhatja, hogy „nekem mindegy", meg, hogy „mi közöm hozzá", mert igenis nem mindegy és igenis köze van hozzá, mivel a társadalmi-politikai vagy a gazdasági folyamatok valamilyen vonatkozásban minden embert érintenek. Am nemcsak erről van szó. A közöny, a passzivitás — az emberek akaratától függetlenül vagy szándékuk ellenére is — olyan erőket és folyamatokat támogathat, melyek károsak a társadalomra s ennél fogva az egyénre. Mert a közöny, a passzivitás tulajdonképpen félreállás s éppen ennél fogva passzív támogatása annak, ami elől félreáll. Ez pedig már nemcsak lényeges kü­lönbség, hanem, ha paradoz módon, de mégis logikusan, visszájára fordalt a dolog. Magam is többször megírtam már, hogy a január ntáni politika egyik legnagyobb pozitívuma, hogy feloldotta a tö­semmit sem old meg megek passzivitását és olyan pezsgő tevékenységet váltott ki, amilyen már rég volt tapasztalható. Olyan emberek is újból a politikai porondra léptek, akiket a január előtti szektás-dogmatikus politikai vezetés a passzivitásba kény­szerített. Megértették azt az alapvető követelményt, hogy a progresszió csak akkor győzheti le a regressziót, ha a tömegek aktívan támogatják, ha maguk is tevőlegesen a progressziót szolgálják. Most éppen arről van szó, nehogy az emberek passzí­vakká, közönyösekké váljanak. Nem árt szembenézni a valósággal és megmondani azt, hogy ennek nemcsak lehetősége, de veszélye is fennáll. Veszélynek kell tekin­teni ezt a jelenséget egyrészt azért, mert jelentős réteg kapcsolódna ki ismét a politikai életből, másrészt pedig azért, mert a passzivitás még csak elmélyítené az amúgy is bonyolult helyzetet. Mire alapozom feltevésemet? Rész­ben arra, hogy az augusztusi események sokaknál máig ható megrázkódtatást váltottak ki; részben pedig arra, hogy éppen az előbbi oknál fogva az emberek egy részénél a CSKP Központi Bizottságának novemberi határozata töb­bé-kevésbé visszhangtalanságra talál. Ez pedig — enyhén szólva is — nem kívánatos jelenség. Sokan vannak, akik a novemberi határozatra azt mond­ják, hogy az kompromisszum. Nem célom most ezt bon­colgatni, mivel és mennyiben kompromisszum a határozat, viszont azokkal a nézetekkel sem tudok egyetérteni, me­lyek a határozat megítélésében egyedüli kritériumnak a kompromisszumot tekintik, Véleményem szerint ez egyol­dalú szemlélet, mert nem lehet eltekinteni attól a lénye­ges momentumtól, bogy a határozat megőrzi a január utáni politika fő vonásait ás azok következetes megvaló­sítását szorgalmazza, fis társadalmunk további fejlődése szempontjából ma ez a döntő: mit és hogyan tudunk meg­valósítani a január ntáni politikából, illetve most már a Központi Bizottság novemberi határozatából. Közismert, minden határozat annyit ér, amennyit meg­valósítanak belőle. A határozatokat viszont emberek vált­ják valóra, ők azok, akiknek tevékenységük nyomán a szó letté válik. De mit válthat és mit vált valóra az, aki pasz­szív, aki közömbös s aki egyszerűen félreáll? Nem ar­ról van szó, hogy az olyan bonyolult helyzeten, mint ami­lyenbe pártunk és társadalmunk került, most már min­den kérdés fölött minden szó és vita nélkül egyszerűen „elsiklunk". Ezt senki sem kívánhatja és nem is kívánja. A határozat is kimondja, hogy a politikai kérdéseket po­litikai eszközökkel kell megoldani és nemcsak, hogy nem gátol, ellenkezőleg, ösztönöz a vitára, a nyílt vélemény­cserére. Nézeteket tisztázni csak így lehet és csakis ez az út vezethet eredményre, nem pedig a közömbösség. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: közömbösséggel még soha sen­ki semmit sem oldott meg. BATKY LASZLO Motto: „A lelkes eljár ősei sírjához és gyújt régi fénynél új szövétneket, .." krónikása Bármennyire is tagadnánk, äz emberben olykor-olykor felvetődik a gondolat: Vajon hogyan válaszolnék, ha szülőfalum, városom számon kérné - mit tettél értem?... Ogy gondolom, sokan zavarba jönnének és nem tudnának választ adni. Sajnos, kevés az olyan ember, aki önzetlen kötelességet érez szűkebb hazája, szülőfaluja iránt. De akad­nak ilyen emberek is ... K 'irályhelmecen, az akácos Kishegy lá­bánál, gondozott kerttel övezett há­zában él Péter Imre bácsi, Bod­rogköz egyik közismert és megbe­csült nyugdíjas pedagógusa. Nyárutó volt, akkor jártam nála először. Az augusztusi napfény bőkezűen szórta sugarait, amikor átléptem a vasrácsos kapu küszöbét. Nem egyedül, a városi nemzeti bizottság anya­könyvvezetőjének kíséretében. Bevallom, arra számítottam, hogy Imre bácsit valahol a hűs szobák mélyén, pihenés közben találjuk. Té­vedtünk. A kertből hívta elő lánya, ott dol­gozgatott a zöldségágyaknál, petrezselyemma­got vetett tavaszra. — Hasznos kedvtelésem ez — közölte a há­zigazda. — Egyik kedvtelése — jegyezte meg a kísé­rőm —, mert Imre bátyám a polgári ügyek terén ls nagyon szívesen tevékenykedik, sokat segít nekünk ... Éppen azért jöttem — fordult a házigazda felé —, hogy közöljem veled, Hor­váth János bácsi 90. születésnapját ünnepli, szeretnénk, ha te mondanád a köszöntőt. Hol­nap délután háromkor .:. — Rendben van, vállalom ... — Mint mindig — szólt az anyakönyvvezető és elégedetten távozott... Imre bácsi dolgozószobájában, kényelmes fo­telekben ülve társalogtunk. Elmondtam látoga­tásom célját, de éreztem, most nem zavarha­tom a város krónikását, készülnie kell az ün­nepi köszöntőre ... Már őszre fordult az Idő, a szőlőlugas nedve is az asztalra került, amikor folytattuk a félbe­szakított beszélgetést. Imre bácsi munkássága, 44 éves tanítói pályafutása, politikai és társa­dalmi téren kifejtett gazdag tevékenysége köz­ismert ezen a vidéken. Alkalmam volt megtud­ni az immár 65 esztendős nyugdíjas tanítóról olyasmit ls, amiről eddig senkinek sem be­szélt. Jónéhány évtized múltán ls kedvesen em­lékezik a számára felejthetetlen epizódokra. — Több mint ötven esztendeje történt, gim­nazista koromban. Nyár volt, édesapám — aki egyébként csizmadia volt, majd néhány hektár földet vásárolt — a mezőre hívott. Hozzál magaddal könyvet — szólt apám —, majd pi­henés közben olvasol belőle valamit... Nem volt hozzá nagy kedvem, de eleget tettem a kérésének ... A kukoricás szélt vadkörtefa alatt találomra felnyitottam a könyvet, és az aggteleki- cseppkőbarlangról olvastam neki. Amikor a végére értem, apám így szólt hoz­zám: „Tudod, fiam, én is szerettem volna oda elmenni, de eddig nem sikerült. .. Majd, ha tanító leszel, ugye elviszel?" ... Megígértem. A tanítóképzőt 1921-ben végezte el Péter Im­re. Biztosan jó eredménnyel, mert igazgatója azt javasolta, folytassa tanulmányait a Sáros­pataki Pedagógiai Iskolában Szándékát közöl­te apjával. — Aztán hány évig tart az, fiam? — kérdezte édesapám. Mondtam, hogy három évig. Apám elgondolkodott, majd így szólt: Fiam, ez ren­geteg pénzbe kerül... már „megetted" a föl­det, a házat is akarod? Menj tanítani, ha lesz pénzed, elvégzed azt az iskolát." Szót fogad­tam. Aggteleken 1953-ban jártam az iskolás gyerekekkel. Apám nem jöhetett velünk, 1946­ban meghalt, de gondolatban magam mellett tudtam őt... Imre bácsi gyermeki ragaszkodással beszél édesapjáról, aki háromszor is járt Amerikában, de mindig visszajött. Szerette szülőföldjét, s fiába is belenevelte ezt a szeretet... Néhány esztendővel ezelőtt, amikor átlépte a megérde­melt pihenés küszöbét, talán éppen ezért vál­lalta szülővárosában, Királyhelmecen a króni­kás szerepét. A 800. évfordulójának ünneplésé­re készülő város krónikájában vajmi kevés fel­jegyzés volt abban az időben. Imre bácsi. Szán­tó Kázmér tanítóval hónapokig kutatott a le­véltárak poros aktái között, rengeteg könyvet elolvasott, munkatársakat toborozott a város történetéről megmaradt feljegyzések össze­gyűjtésére. A türelmes, kitartó munka eredmé­nyeként szaporodott az adathalmaz ... Évek múltán már Imre bácsihoz fordultak segítségéirt azok, akik a városról, Bodrogközről diploma­munkát készítettek. Királyhelmec krónikása szívesen tett eleget kérésüknek egy feltétellel: az elkészített diplomamunkákat átadják neki el­olvasni ... Így más forrásmunkákból szerzett adatokra is szert tett. A komoly, lelkes munka követőkre talált. Imre bácsi vezetésével megalakult Királyhel­mecen a Városi Történelmi Emlékbizottság, amely ez év júniusában megtartott ülésén el­határozta, hogy „800 éves Királyhelmec" címen emlékkönyvet ad kí a jubiláris, 1969-es évben. Péter Imre bácsi, gondosan rendezett kéz­lratíveket tesz az asztalra. A készülő emlék­könyv alapanyaga. — Közös munkánk gyümölcse ez — szerény­kedik. — Nagyon örülök, hogy követőkre, se­gítőtársakra találtam. Egyedül képtelen lettem volna ennyi anyagot összegyűjteni a királyhel­mecí vár múltjáról, történetéről, a város szel­lemi, Irodalmi hagyományairól, a munkásmoz­galomról, a termelési ágazatok fejlődéséről... A munkásmozgalommal foglalkozó anyagok összegyűjtésében nagy segítséget nyújtott Illés László elvtársam, a munkás- és kommunista mozgalom veteránja. A többi anyag beszerzésé­ben, a készülő emlékkönyv anyagának megírá­sában derekas munkát végeztek: PalágyI Andor, Lénárt László, Szűcs Gyula, Tolvaj Bertalan és Igen sokan mások. Molnár János igazgatótanító szenvedélyes fényképész is, az ő' munkája a gazdag fényképmelléklet. A városi nemzeti bi­zottság vezetői megértéssel támogatják, segítik a szerkesztő bizottság munkáját, amely ezért szívesen és nagy örömmel dolgozik a jubileu­mára készülő város emlékkönyvének összeállí­tásán ... Örömmel adok hírt e munkáról, ennyivel én Is tartozom szülővárosomnak ... KULIK GELLÉRT

Next

/
Thumbnails
Contents