Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-10 / 311. szám, Vasárnapi Új Szó

— Nővérke... — A hang sápadtan hullt le a gyermekszanatórium második emeleti szobájának fényesre csiszolt parkettjére. Apró, gyönge szárnyai kiutat keresnek hófehér falai közül. Zárva vannak az ablakok. — Vi... zet... Gyönge szél suhan a paloták között. A száraz ágak összesúrlódnak, s a szél tovább suhan tavak, források fölött. Vlasta nővér felriad. Mintha valaki szólította volna. Vagy csak álmodta? Gépiesen a hajához nyúl, hátrasimítja, megigazítja köpenyét, és kilép a folyosóra. Sápadt, erőtlen hang szűrődik hozzá. Olyan csak, akár a sóhajtás. Valamelyik szobában roppan az ágy. Nyöszörgés ... — A hatos! — ötlik belé messziről, a láthatatlpn ösztönök világából. Gyors léptekkel halad. Metternich sok apró szertelen és szemérmetlen szeretkezésére. Ismerem a nagy Marxot és halvány arcú leányát, Eleonórát. Ajaj, ismertem én itt mindenkit. Most meg egész nap a penész esz, pókháló, enyészet őrjít. Téged is elszállítottalak volna a fogat bármelyikén, nem kéne gyalog baktatnod éjnek idején. Ronda, hálátlan egy világ, mondhatom. — Sohse búsulj, pajtás, nagyon jól megvagyok gyalogosan is, legalább jó levegőt szívok — feleli ilyenkor Seda doktor. — Levegő is kell az embernek. Még jobban kell, mint a fogat. Jirina félrebeszélt. Az eszméletlenség felnyitja a gyermeklélek lezárt zsilipjeit Titkok folynak el belőle, melyektől az ortóroznia. — Hatezer koronát így a levegőbe dobniI... Ajaj! Csak legalább beszélne ez az ember, az asztalra ütne, ordítana, mint mások. Mégis tisztelni kell. Felháborító ez az érzés. Szeretné magát felpofozni. — Akkor is rendelje meg a helikoptert Magam fedezem. — A tervező amúgy is halvére lehűlt, mintha jégre tették volna. — De doktor úr, izé ... ez képtelenség. — Persze, hogy az képtelenség, amit maga művel velem. — De hiszen én semmit sem teszek. — Éppen ez a képtelenség, barátom, hogy semmit. — Ez az ember megőrült, gondolja a tervező bosszankodva. — Két gyereke van és egy idegen gyerek helikopterét akarja fizetni. Megbolodulokl Vagy MOYZES HM: — Jirina... kislányomI — Édesanyám I... — A negyvenkét éves leány szívébe fájóan markol a megszólítás. Erői, gyermek iránti vágyai hazajáró lelkek gyanánt kísértenek. Milyen messze vannak ma már ezek az ólmokl Valahol a felhők birodalmában. Édesanyja halálával kerültek ide. De látogatóba hazajárnak. Saját gyermekei helyett apró testvéreit nevelte. A mosóteknő, pelenka és 'szappanszag párájával tűnik az ifjúsága. Az idő szárnyas, mint az élő madár, nem lehet megállítani. Koppan az emlékezés, a pillanat töredéke falnak esik. Vlasta nővér föleszmél: — Jirina I — Megfulladok... — A kislány arca szürke, mint az ón. A nővér vére megfagy, ereire csillagokban rakodik a zúzmara. Vastag porcelánkancsóból csipketeát tölt egy pohárba. Fölemeli a kislányt, s a száraz gyermekajkak egy csöppig felszívják o rózsaszín levet Aztán hőmérőt tesz a hóna alá, és megszámlálja a perceket. A lehetőségeket pedig mérlegre tenné, ha meg nem fagyasztoná agyát a félelem. A higany ezüstje lassan kúszik, mint a csiga. A 35 Celsiusnál megáll, nem mozdul többé. Vlasta a földszinti iroda felé veszi útját A nagy toronyban éjfélt üt az óra. Ax aszfalton sietős léptek zavarják a csendet. A Krásna Kráľovná ajtajában felsiklik a redőny. Finom diétás sütemények hevernek a kávéház üvegpultján. Az orvos a hegynek veszi útját Fülébe az éjszaka egyetlen zenéjeként a Malomforrás duruzsol, ömlő sírás. Agyában nyugtalan gondolatmadarak kelnek életre, ívelnek a magasba, hogy annál reménytelenebbül csapjanak le az utca kövezetére. Kissé megizzasztja a domb. A nagy paloták levezető csatornáiban hallgat a csönd. A holdfény sápadt zuhatag. Sűrűn rakodik rá Goethe tornyára. Az Ezeregyéjszaka meséit juttatja az orvos eszébe. Itt o dombon beszédes a magány. Naponta találkoznak itt ketten. Seda doktor és a kocsiszín. — Unalmas egy világi Hol az én fénykorom? — panaszolja a kocsiszín. Valamikor ragyogóbbnál ragyogóbb fogat mesélte napi kalandjait Mennyi titoknak voltak fültanúi. Egy egész világ gyűlt bennem össze. Ismerem Edward angol király és a kis kalaposlány szerelmét. A Goethéét és az Ulrikáét Ismertem a kis kínai hercegnő útjait amelyek a szép testű pásztorfiúhoz vezettek. Egy erdei tisztáson szeretkeztek naponta. Amikor meghalt a hercegkisasszony, a pásztorfiú évekig kijárt sírni a temetőbe. Emlékszem a nagy Mozart fiának utolsó könnyeire, temetésére, s szerelmének a Iwovi grófnőnek hangot zokogására. vos és a nővér megdöbbennek. Az anyját szólítja, visong és könyörög. Seda doktor ujjai idegesen dobolnak az asztalon. A kislány állapota rosszabb, mint remélte. Sokáig járkál le-föl a betegszobában. Tehetetlennek, legyőzöttnek érzi magát, de nem adhatja fel a harcot. Közösen adják be a B 12-es injekciót, közösen vesznek vért, a nővér néhány citrom és narancs levét sajtolja ki és itatja meg a gyermekkel, mert állandóan vizet kér, az ajka cserepes, mint a kiszáradt földé. Aztán óvatosan beil- / leszti a hosszú tűt a gyermek jobb karjába. Kétszer kell beleszúrni, amíg érre talál. A kislány fel-felszisszen, de a szemét nem nyitja föl. A szőlőcukor cseppenként tűnik el a kislány testében. Két óra múlva Vlasta új üveget akaszt a vas ruhaakasztóra. Kis villanyfőzőben víz fortyog a sarokban. Vlasta ráönti feketéjére. Virrad. Odakint tejfehér a köd. A nagy gesztenyefáról surranva hull le egyegy színes levél. — Szomorú nap, ma minden az elmúlásra emlékeztet — állapítja meg, miközben feketéjét szürcsölgeti. Aztán apja jut eszébe, aki ma nem ebédel, mert nem lesz, aki ebédet főzzön. Várja az új, meleg papucsot is. Csalódott lesz, őt is megcsalja a mai nap. — Egyedül ittam ma a feketémet fiam! — ennyit fog mondani csupán. Az ételről nem szól, a papucsot sem említi. Mindig titok marad Vlasta előtt, hogyan és honnan szorult ennyi tapintat ebbe az egyszerű emberbe, aki negyven éven át vájta a mosti bányák szénabordáit. Az öreg épület szívében felzúg a lift az ötödik emeleten. Pár pillanat múlva Seda doktor, az intézet főorvosa lép Id a hajnali ködbe. — Egy helikopterre van szükségem. Prágába kell szállítanom a gyereket — mondja a fürdő igazgatóságán Seda doktor a tervezőnek. — Helikopterre? — inog a kérdés a tervező pupilláján. — Tudja mibe kerül az ilyen mulatság, doktor úr? Hatezer koronái — Seda doktor nem magyaráz, nem szereti a tervezőket Áll egy helyben, a felkínált széket nem fogadja el, sietős az útja. Odakint sötétszürke felhők futkosnak az égen. Az állami fürdők igazgatóságának emfciere érzi, hogy Šedo doktor nem tágít keresztül viszi a helikoptert Nem tud hirtelen számot adni, hogy a hosszú lábú felhőket az imént az ablakon át látta-e vagy az orvos szemében. Dühöng, dünnyög, persze, csak úgy, magában, hangosan nem mer. ő az állami fürdők kasszájának a feje. — Hatezer korona!.., — Belevakar a fületövébe, pedig nem viszket — Az a gyerek is nyáron betegedhetett volna meg, amikor repülőközlekedés van Prágáig. Olcsóbb lett volna. — A kasszáért ő a felelős. Különben is a tanácsnak IceH hatalán én is megtenném, ha apa lennék? — adja föl önmagának a néma kérdést amelyre soha nem érkezik válasz. — Hívom Prágát Remélem ott találom az igazgatót. — Utána hívjon föl engeml — búcsúzik Seda doktor. — Nővérke, maga sír... — hallja Vľasta nővér a kislány hangját Úgy megijedt, mintha ágyú dörrent volna mellette, pedig ugyancsak nagyon csendes volt a hangocska. Megijedt és megörült: — A kezemet ütöttem meg, és úgy megfájdult, tudod ... no ... Hogy érzed magad, kicsikém? — Ne sírjon nővérke, ne sírjon..-. — Nézd, ez a sok narancs, mind a tiéd. Hallod, Jirínka, mind. — Mind az enyém. Igen, csak ne sírjon ... A kislány fel akar ülni, hogy igyék a narancs levéből, de visszahanyatlik a párnára. — Jaj, mintha körhintán lennék, úgy forog a fejem. És hányingerem van, nővérke, a tálat... kérem. — Mélyen lélegezzél! Próbálj inni, isteni ez a folyadék. Sehol sem süt úgy a nap, mint ott, ahol a narancs terem, ÉS sehol sem olyan lágy a szellő. Voltál már a tenger mellett? Nem? Ha hallanád, hogy énekel a tenger. És milyen furcsákat és szépeket tud mesélni. — Akárcsak maga, nővérke. És a nővérke volt már ott? Sokszor? — Sokszor. — És hogy tetszett utazni? Vonattal vagy repülőgépen? — Repültem, de nem gépen. Nagy szárnyak vittek, bejártam vélük a világot — Milyen szárnyak lehetnek azok? — A gondolatim. — Meséljen méy, nővérke. — £s Vlasta nővér mecéU, a vérvörös napról, amely ma. azérI nem süt, mert tegnap este fürödni ment a tengerbe és még most is fürdik, de ha kipancsolta magát, újra sütni fog, és akkor majd Jirínka futkározni fog az udvaron. A kislány mosollyal az arcán elaludt. Almában együtt lubickoltak a fényes nappal a tengerben. De egyszerre csak megfutott előle, és S eltévedt a ködben. Seda doktor az ötödik emeleti szobájában ül, s az íróasztalán levő papírlapra mered. A vérképlet nem lepte meg, nem várt jobbat. Csodák kellettek volna ahhoz, hogy a számok mást mutassanak, mégis... Úgy ült ott, mintha fejbe kólintották volna. Szinte gondolata sincs, • mintha a levegő is elfogyott volna körülötte, mint az értelem, amit ebben a pillanatban hiába próbál megtalálni. Tizenöt éve keres, kutat. Lázas munkában tölti napjait, és az eredmény... Mi az eredmény? Majdnem nulla. Talán évtizedekig kínlódik még, és egy váratlan pillanatban ki tudja, melyik sarkán a világnak, egy másik tudós agyában születik meg az, amivel most a tizenkét éves Jirinán segíthetne. A legprimitívebb eszközök állnak még mindig rendelkezésükre. Szőlőcukor, C-vitamin, B-komplex . .. Ennyi az egész. Aztán nyugalom, já szó... Hol, hogyan, miben keressen? De egyszer talán mégis ... mégis sikerül . .. Idő és türelem kérdése. De néha elfogy és olyankor ordítani szeretne a kíntól. Nagyon szenved, Vlasta legalább sírni tud. Asszony... jó neki. — Mi van a kislánnyal? — kérdezte az előbb telefonon. — Annyira fázik, hogy teleraktam párnával. A foga is vacog, termofort tettem a lábára. A feje szédül, alig lát hányingere van — feleli a nővér. A röntgent is elhalasztották. A szoba csendjébe élesen berreg a telefon. Az állami fürdők kaszájának a feje hív. Nem találja Prágában az igazgatót, a helyettest sem Jáchymovban, de meghagyta, hogy azonnal hívja őt ha befutnak szállásukra. — Jó, várunk holnapig — hagyta helyben Seda főorvos. Az elkövetkező napok vizitjét orvosnő helyettesére bízza, aztán lemegy a betegszobába. — Menjen aludni, Vlasta. — A főorvos úr sem aludt — védekezik a lány. No, menjen, még sok éjszaka vár magára, én nem vagyok álmos. Vlasta csak hajnalban ébredt föl. Ijedten kapkodta magára a ruháit Az orvos úgy ült ott, mintha gipszbe öntötték volna. A hajnal gyér világánál még szürkébbnek látszott a haja, mint a valóságban volt — AB 12-est beleszúrtam, két bütykös szőlőcukor is beléfolyt. Egy liternyi narancslevet itattam meg vels. Maga öntsön bele, amennyit csak tud. Most hazanézek egy kicsit, élnek-e az enyéim. Nyolckor az igazgatóságon vagyok, utána visszajövök ... Tízkor vigye át a gyermeket röntgenre. Sem az igazgatótól, sem a helyettesétől semmi hír, a röntgenkép elriasztó, de Seda doktor nem adja fel a harcot. Az orvos az utolsó pillanatig remél. A B-12-es ampullái ott fekszenek a kislány szobájában. Prágából rég megérkezett a svájci injekció, üres ampullái a B 12-esekkel keverednek. A kislány mégis olyan állapotban van, hogy az orvos nem látja jónak a szállítását Bizonytalanság pereg az idő homokóráján. A gyermekszanatórium betegszobájának ablakain pára csurog. A kis villanyfőzőn rogyog a víz, vígan puffognak a bugyborékok. Már a fekete sem segít. Ólmosan rakodik agyára a fáradtság. Pedig Milena kétszer, Mária is kétszer váltotta fel. Csak az orvos nem alszik. Egy ember, aki nem alszik. Mintha örök ébrenlétével akarná elűzni az elűzhetetlent. Mind a két nővér elszunnyadt, mind a kettőt összeszidta ét kidobta a betegszobából. Ricsajt csapott ő, akinek a hangját egyébként alig hal(Folytatás a 12. oldalon.) Z « £ W oe u a. tn o et -e > st