Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-10 / 311. szám, Vasárnapi Új Szó

VlTÉZSLAV NEZVAL: A prágai harangok A prágai harangok Integetnek, hagyd el szekrényeid A prágai harangok integetnek száll] le az utcára Ahol kószálok társnőt keresek A prágai harangok elkísérik temetésed A szivedben senkit se várva A prágai harangok vezetnek engem cifra csapdák mentén A prágai harangok hívnak mindnyájatokat Akiket szivemhez szorítottam s nevüket elfeledtem A prágai harangok hívják a macskaszemeket, melyek mögött a küszöbön beléptem Ahol nyöszörgött mindig ugyanaz a púpos vak ember A prágai harangok hívják barátaimat A prágai harangok hívják intő emlékeimet A prágai harangok hívják az időt amikor nem a halál a rossz A prágai harangok hívják valamennyi öklöt Hogy beleüssenek a csodás üvegekbe A prágai harangok hívják az apácákat Hogy fehér térdüket megmutassák Melyek elfordultak a szerelemtől A prágai harangok hívják a könnyű nőket Az ablakoknál amerre a holdkóros jár A prágai harangok hívják a picinyeket Hogy egyszerre kiáltsák miért A csillag vagy a pacsirta Vagy a dunyha-forma szörnyűség A prágai harangok hfvják a bús őrülteket A prágai harangok bívlák a csillagokat míg szétárasztja őket a fújóvágyú éj. Weöres Sándor fordítása. LACO NOVOMESKV: Dünnyögés — Fájté? — Istenem, ffijt bizony, Irgalmatlan. S ma nem ta tudom már, ml fájt oly'nagyon: a sok zabolátlan, vaskos rágalom, vagy az a magányos le-s-fel a latyakban, •értés, éhezés vagy megaláztatás, • hogy mindaz hiányzott, mi szép volt s csodás... — Becsaptak álmaid?) — Mit érsz ily beszéddel! Csak a rossz, a rossz, ax csapa fájdalom. S bár velSnk (gy esett, én azt mondhatom: ahol kezdtem rég, most is ott kezdeném el. Mint a tudós, kit megOI a ragály, melynek nyomába ]ár. Garal Gábor fordítása FRANTIŠEK HRUBIN: Tegnapi élet Mert szeretem ax élet vándorAtját, jókedvűen veszítlek el otthontalan napok ti, kik ott szökdöstök szét, a hársfa csuklyák alatt, — ige/% rcsndnl kell, és sohase vtuszukoznl. A nyár aranyló pajzsokat kovácsol gátnak ... de naptól-vak szemein megdörgöli november... Jobb Igy nekünk: maradj mögöttem távol, hervadó rózsa, szerelem, tegnapi életemmel. Sajnál-e bárki majd, ha megrabolva a sxél körmére könnyezem? Kl emlékeztet arra, hogy két árny kedves terhét kellett volna ráborítani könnyeden a repdeső avarra? Bede Anna fordítása FRANTIŠEK HALAS: Ösz Ezernyi madárszárny-becézte őszi ég tikkadt torkunkat enyhítsd a remény harmatával sugalmazd tágra szemünket mely mereven néz feléd csordultig telve jaj szorongó várakozással Nézd a ludakat hogy csapkodják szárnyukkal a-^rácsot amikor szürke húgaik fönn délre húznak íme a lélek képe. aki előtt egy percre felviláglott a visszatérés szépsége mit tán csak a halottak tudnak Tépjétek föl a köd burkát a be nem érett reggelekért a szépségért mely mindig új s új döbbenetbe fut a zsenge vadócért mely szerelmet nem őrt s virága gyöngédsége keserűségbe fúlt. (1931) Rónay György fordítása. JAN SMREK: Gyár az éjben Egyszerű ablakok otlága csodásan hull az éjszakába; virít a fény-szemek sora, olyan a gyár, mint büszke cárt palota, melyben a munkás uralkodik, mint Nagy Péter cár. Tekintsd meg tágas termett: hatalmát, rangját hirdetik! Sápadt s komoly az arca, acélt, platinát, rezet küld harcba, sok nehéz gépe, vasparipája kifut a mezőre, hét határba, s mindig új és új sötét sorral növeli vas-seregét, mely társait szolgálja. Nagy lakosztálya pezsgő élettel teli, ragyogását tág éjszaka nyeli. Sudár kémények erdeje hirdeti: eljött a nagy bál idejeI szíjak, szirénák, kerekek zenéje tölti be a termeket, hol a fényt pazarlón kínálja a villany s acetilén lángja. Gyertek a bálba, emberek! A munkás arcán gyöngy pereg, neki szólnak a hangszerek: ,Dtcsértessék a két kezedŕ Veres János fordítása p/jötitek (Folytatás a 11. oldalról.) lani. A repülőtéren, rendkívüli gyakorla­ton pilóták állomásoztak. Šeda főorvos nem megy többé az igazgatóságra. Ok lem tolakodnak a helikopterrel. A pa­rancsnok azonnal fölajánlotta a gépet. — Ez természetes, kérem, emberi kö­telességünk — felelte Šedo főorvos kéré­sére. — Egy gépet rezerválok. Akárme­lyik pillanatban rendelkezésükre áll. Az ügyeletes tiszthez tessék fordulni. A gép pilótáját nem engedem ki a repülőtér­ről. Már harmadnapja várnak. A szanató­rium csöndes, mintha az ötven gyerek nem létezne. Csodálatosan fegyelmezet­tek. Ebben a gyötrelmes csendbe csak az onya zokogása hallatszik néha. Vlasta nővér akkor is hallja,'amikor nem tartóz­kodik a szanatóriumban. A kislány esz­méletlen állapotban nem hallotta ... Tegnap és ma javult valamit az állapo­ta. Ma estefelé fölszáll a gép és Prága felé ve«i útját. — Ô, kicsim, csak cso­dák léteznének! — A kis Jéník, Jirina legjobb pajtása, őrökké itt lábatlanko­dik a betegszobában. Annyira elszomo­rodott, hogy enni sem akar. Nem haszreAl Ma jó szó, sem a szidás. — Ugye, nem halok meg, nővérke? — kérdezte Jiíinka ma délben. — Meséljen nekem a tengerről és a narancsligetek­ről, a vándor orgonáról és a szegény ha­lászlegényről. Mondja, nővérke, már meg­fürdött a nap? Meséljen nekem a szel­lőről és a tenger énekéről... — kérlel­te. Nagy aranyszín varkocsai olyanok, mint a tenger homokja, a szeme sötét­kék, mint a tenger... Késő őszi. hideg fényű nap hajol be az ablakon. Vele kúszik a közeli erdő avar illata. Délután. Šeda főorvos fá­radtan esik ágyba, fönt az ötödik eme­leti sarokszobában. Hat napja nem aludt. Az íróasztalon könyvek, széthullt papírok társaságában a hamutartó, amelybe soha­sem hull hamu. A. nappalok ábráihoz éji vízifoszlányok simulnak. Még egy pil­lanatra felizzik emlékezetében a Marx­palota hatalmas parkja az alvó tóval, majd a malátaszagú gyárak emlékeibe olvad minden, mely gyerekkorából még gyakran fölkísért. Az ablakmélyedésben fölüti fejét a fikusz, az orvos bennsősé­ges barátja, és biztatóan suttogja felé­Je: — AludjI Semmire se gondolj. Jó a fe­hér álom. Olyan, mint a kenyér. ötkor csöng a telefon. — Miféle látogató jön? — elmélkedik a kimerültség ólmos vize alatt. A másik oldalára fordul, s nem hall többé sem­mit. Pedig a telefon berreg, sürget, Ijed­ten, rémesen sivalkodik. — Vajon hol csengetnek.? — eszmél értetlenül. — A* Igaifc a villanycsengőt Jöttek megjavítani. — Es tótja, hogy hegyen-völgyön, rugalmas drótokra száz és száz csengetyűt szerel az a fiú. Hogy is hívják? De hiába erőlködik. Egyszerre szólalnak meg a csengők. Befogja a fö­lét. — Meg lehet bolondulni.., Aztán újra csönd. Színtelen, hangtalan csönd. Álomtalan álom. Mégsem hagyják olud­ni. Valaki folyton nevén szólítja, s mint­ha itt állna fölötte. De kl lehet? Ki le­het? Mielőtt rájönne, széthull körülötte újra minden. De az a hang már egé­szen sírós ... Borzalom I A, igen, mór tud­ja. 0, šeda doktor alszik. Igen ám, de hogyan kéne fölébredni? Aztán valami csepegni kezd az arcára. Hideg, mint a jég. Esik. Ügy látszik ... esik ... Az ám, Vlasta ... — Nővér, de hisz maga leöntött en­gem I... — ül fel hirtelen a főorvos. — Tessék felébredniI — hallik a két­ségbeesett parancs. — Este hatkor In­dul a helikopterünk. Egy teljes fél óráig csengett a telefon ... — Az orvos meg­remeg, mint az ablakmélyedésben levő fikusz, ha szél éri. — Főztem egy fél li­ter feketét, remélem, kivételesen meg­issza, főorvos úri Tejszínű köd terpeszkedik az udvaron. Nem repülésre szánt idő. Az orvos hideg vizet loccsant az arcára, hogy magához térjen, aztán lerohan a lépcsőn; A fo­lyosó pisszegő csendjébe vastag kamasz­hang bőgi bele a Jirina nevét. De Jeník hiába szólongatja kis barátnőjét A z olyan furcsán hallgatag, mintha soha többé nem akarna megszólalni. Szabá­fyos, hófehér arca, mint az ókori görög szobroké. Két aranycopfja a tengerparti homokhoz hasonlatos. Sziporkázik o vil­lanyfényben. A falakon fehérség csurog és álom. Šeda doktor nem akar hinni a szemé­nek, fülei nem akarják befogadni a csen­det. Gyorsvonatok száguldanak keresztül a testén, lelkében a vihar fákat csavar kl tövestül. Szeretne belenyúlni a végte­lenbe, és elfogni azt, ami elfoghatatlan. Megcsalottnak érzi magát, mint akit elárultak. Jirina megcsalta őt Úgy el­suhant, mintha szárnyai nőttek volna. Talán egy szebb, igazibb csillagra rö­f ült. De hát miért nem árulta el titkáti isz ő, Šeda doktor mindent megtett ér­te. A járó babát a saját pénzéből vette neki, mert az öröm nagyon erős gyógy­szer. Most is ott szorongatja a karjában. A többi gyerek riadt, nagy szemekkel mered rája. Hogyan neszelték meg? Valaki csönget a főbejáratnál. Ki le­het? — eszmél az orvos. Vajon ki csön­gethet ilyenkor? A gyermekhad összébb húzódik, mintha fázna. Vlasta nővér vég­re ajtót nyit A sofőr jön a lépcsőn je­lenti, hogy a repülő vár... Az orvos értelmetlenül néz ró egy Ideig, aztán legyint a kezével. A sofőr ott marad, ő elindul a kocsiszín felé, is leül egy padra. Aranyesőt szitál az októberi éjszakai hold. A kocsiszín ablakain paragrafusok ugrálnak. Paragrafusokká görbülnek a su­dár fenyőfák, a házak kéményei, a vas­kerítések, a paloták, fényes, ijedt ablakai. Minden összebonyolódik. Šeda doktor torkán mintha valami megakadt volna. Szemei elől eltűnik Goethe tornya és az Imperiól. A hold fénye meg egyre só­pad, s az ég keleti részén sötétlllásan, mint a romlott hús, lép be a hajnal.

Next

/
Thumbnails
Contents