Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-10 / 311. szám, Vasárnapi Új Szó

ALEKSZANDR NEVEROV: 1919. Sztyeppi falucskóban pihenünk. Kis parasztház eresze alatt földhányáson ülök, s nagy, lompos kutya hátát simogatom. Gubancos a kutya, csöppet sem szép, de a hátát borító hosszú szőrt átmelegítette a nap, s nekem most kellemes így, könnyedén rátámaszkodva üldögélni. A háztetőről időnként vízcseppek hullanak a vállamra, a hátsó udvarban eleigágogják magukat a libák. Vékony hangon nyerít egy csikó, tyúkok kárálpak. Az ablakok előtt fogatolatlan ágyúk állnak, hideg acélnyakukat előrenyújtják. Az izzadt, felszerszámozott lovak szénát ropogtatnak. Ölök s arcomat az áprilisi nap felé emelve nézem a felhők kékes fátyolfoszlányait, amint a nedvességtől sötét föld felett úsznak. Az ágyúdörgés nem tett süketté: hallom, hogy a libák lármásan elgágogják magukat, vidáman kotkodácsolnak a tyúkok, és a vízcseppek óvatoson, halkan, lágyan hullnak a vállamra ... Ez az én háborús tavaszom. Talán oz utolsó. Hallgatom a kora tavaszi, áprilisi neszeket, rikoltásokot, és elérzékenyülök. Odahaza o feleségem és két gyerekem. A kis alagsori szobácskában fülüket hegyezve hallgatóznak, feszülten figyelnek, nem közeledik-e már valaki a lépcsőn. Engem várnak. Lehet, hogy gondolataiban már régen eltemettek. A lábam előtt csörgedező kis patakot s az ágyútalpak körül ugrándozó verebeket nézem ugyan, de- Szerjozska fiamat látom, a sápadt, vérszegény arcú Szerjozskát, meg a hároméves Nyuszkát, aranyszőke, kusza hajában kék szalagocskával. Dinek benn, az ablakdeszkán, szorosan egymáshoz simulva, és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várják, mikor érkezem meg már végre, hogy térdemre ültethessem őket. S ha magam elé képzelem a két elszontyolodott arcocskát, apai szívem megtelik bánattal. Zsebemből előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam. Feleségem vigasztal: „En nem sírok. Légy te is erős." Pedig mikor bevonultam, így beszélt: — Miért mész önszántadból? Tán meguntad az életedet? Féltem, nem érti meg, mennyire szeretem az életet, hát, óvatosan így feleltem neki: — Mennem kell, és megyek Is... ezekért teszem, a gyerekekért. Feleségem arcán könnyek gördültek végig. A bánat, a szerelem, a kín könnyei voltak ezek, de oz én lábam mégsem torpant meg. Aztán bátorít a feleségem: „Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírok." Lejjebb Szerjozska sorai: ô még nem tud betűkkel írni, hót pálcikákat, farkincákat, kampócskókat, kacskaringókat rajzolt nekem, meg egy levelek nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai: dít ez o mindent beragyogó tavasz ls, a rózsaszín hajnalok és alkonyok simogató csendje is, o darvak távoli röpte, a kis patakok csobogása a keskeny árkokban. Szerelmes tekintettel nézek minden egyes kis felhőt, minden egyes bokrocskát — és mégis megyek a halálba ... Nyugodtan és elszántan nézek szembe vele. A halál röpül felém a nehézágyúk lövedékeiben, amelyek felszakítják a tavaszi nedvektől feketéllő földet, meg a sűrű puskalövésekben, amelyek kicsiny kék füstfelhőket lobbantanak. Látom a halált, minden egyes esthomályba burkolt halmocska alól les reám — mégis megyek tovább rendületlenül. Azért megyek a halálba, mert élni akarok. Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal: körülöttem hahotázik a halál, de én nem érzem, hogy hideg kezével megragad. Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget. Gyermekeim tekintete sem tart vissza. Gondolatban nem kisírt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog, és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket olyan bánatosaknak elképzelni, mint amilyenek oz enyémek voltak voLehet, hogy a csendes, Istenfélő öregecske boltos, aki esténként lámpát gyújtott a szentkép előtt. Vagy tatán a részeges, mogorva hivatalnok ... Anyám ivott. Éjszakánként katonák jártak hozzá az odúba, meg rongyos ingű teherfuvarosok, csavargók, zsebtolvajok. Olykor verték, mint ahogy az agyonhajszolt, elcsigázott lovat szokták verni, néha meg eszméletlenségig leitatták, és fásultan, otrombán az ágyra döntötték, előttem se feszélyezve magukat... Mi „szerencsétlenek" voltunk. Mondta is nekem anyám: — Szerencsétlenek vagyunk ml ketten, Vaszkal Jobb lenne, ha meghalnál . .. fiacskám I De nem haltam meg. Felnőttem. Nem volt részem se szeretetben, se kedveskedésben, se gyöngédségben. Ügy nőttem fel, akár a kutyakölyök: ha megütöttek, sírva fakadtam, ha simogattok, elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, miért vagyunk mi szerencsétlenek, mások pedig szerencsések, gyakran bámultam öreges, szomorú tekintettel a magas kék égro. Azt E. MOJSZEJENKO: Natasa (Olaj, 1967) lomikor, régen tovatűnt gyerekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem emlékszem, kinek a keze ráncigálta, cibálta hosszú hajamat. Csak azt tudom, és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreges kifejezésű volt Nem tudott mosolyogni, nem lobbant fel benne gyermeki vidámság, nem látta meg a napfényt, mely most úgy megörvendeztet. Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták «l, a „szerencsések", nekünk pedig, anyámnak és nekem, csak nyirkos pinceodú jutott. Anyám mosónő volt. Mikor értelmem már nyiladozni kezdett, odúnkban kötelekre aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam meg legelőször. A napot ritkán láttam. Keskeny, tört fényű sugarai ritkán kandikáltak be hozzánk a két ablakunkat borító sűrű vasrácson keresztül. Apámat egyáltalán nem ismertem. Lehet, hogy a pincemúhelybeli cipész volt. „Értsd, ahogy okarod . . ." És én értettem Szerjozska betűit. Első alkalommal menetelés közben olvastam a levelet, mikor éppen támadásra készültünk, és ezek a farkin

: cás pálcikák okos, bátorító tekintettel néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a bajtársak kinevessenek, aztán megtapogattam a puskámat, s így szóltam magamhoz: — Menj, csalódapo! Most is így gondolkodom. Megyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok, és nem azért, mert meguntam az életet. Nagyon szeretek élni. Meginmondták nekem, ott lakik a jóistenke, aki az emberek életét kormányozza. Csak kérni kell — és ő segít. Nagyon szerettem volna, ha valaki rendbe hoz> za a mi életünket, és könyörgő tekintettel néztem a magas kék égre. Az istenke nem felelt. Az istenke nem látta az ón kisírt szememet. Engem maga az élet tanított meg látni. Olyan cáfolhatatlan igazságokat tárt fel előttem, hogy mikor már felfogtam értelmüket, többé nem imádkoztam. Világossá vált előttem, hogy anyám és én nem ok nélkül sínylődünk egy pinceodúban, és nem egyvalaki akaratából, hanem mindazokéból, akik a fölöttünk levő fényes, tágas, napsugárral és villanyégókkel megvilágított szobákban laknak. Egy egész osztály akaratából, azokéból, akiknek kényelme kedvéért más emberek ezrei kénytelenek állati módro, nyirkos, mocskos pinceodúkban tengetni életüket... Megértettem anyámat is, aki tűrte, hogy pofozzák, és rádöbbentem arra a végzetes okra is, amely arra késztette, hogy jelenlétembéh lefeküdjék a „barátaival". Közönyös tekintetében néha olyan jóságos anyai mosolyt láttam, hogy szívemben túláradt a szeretet és szánalom. De mivel szép és fiatal volt, védtelen helyzete és nyomora az utcára kergette, a hideg fényű lámpák alá. Később aztán a „barátai" által porig alázva, sokszor megátkozta önmagát is, az életet is, fiatalságát is. Már sok mindent megértettem. Legfőképpen a következőt: én ezen a szépségen, kincsekben, pompában bővelkedő világon nem mint gazda élek, hanem mint cseléd, mint hasznos szolgálatokat végző, erős kutya, amely valamiképpen összeszedegeti magának a betevő falatot. Hétéves koromban kezdtem dolgozni, azóta is folyvást dolgozom, hajnaltól napestig, mégis koldusszegény vagyok, semmiházi, söpredék. Életemet keserves és megalázó törvények szabályozzák: ha két karom elgyengül, ha a túlerőltetéstől megszakadok, akkor használhatatlan leszek, és kihajítanak, mint a házból a szemetet Nekem — oki munkámmal annyi értéket teremtettem — mint embernek, egyáltalán semmi értékem nincs, ha pedig ágynak dőlök, akkor azok a gazdák, akik két dolgos kezemmel rendelkeznek, megaláznók engem, a beteget is, meg az utcára, szívtelenül kikergetettt gyerekeimet is . .. És most, amikor mosolyogvo nézem Szerjozska farkincás pálcikáit, iránta érzett szeretetem ad erőt, hogy habozás nélkül fegyvert fogjak. Megalázott anyám iránti szeretetem önt erőt fáradt lábamba. Borzalmas elképzelnem Szerjozskát ugyanolyan kutyakölyöknek, mint amilyen én voltam, ugyanolyan cselédnek, oki kénytelen eladni izmos karjának erejét. És rémület fog el akkor is, ha a kis Nyuszkára gondolok, kusza aranyszőke hajában a kék szalagocskával. Arra o puszta gondolatra, hogy leánykám mosoly helyett vékony, elfehéredő ajkába harap, és szemét illedelmesen lesütve, bizonytalan léptekkel kimegy este a hideg fényű utcai lámpák alá, arra a puszta gondolatra, hogy őt, aki pincelakásban született, egy unatkozó senkiházi parázna tekintetével magához intheti — már csak a puszta gondolatra is megszakad a szívem ... Nem látom én a felém meredező puskákat, nem hallom a lövedékek robbanását, összeszorítom a fogam, levetem magamat a földre, hason csúszom, majd felugróm, és rohanok előre. Nincs halál! Nincs simogató tavaszi napfényi... Bár minden porcikám telve az ifjúság túláradó érzéselvei — nem a természet hangját hallom, hanem anyámét: — Rajta, fiacskám, menj! Csak egyet érzek: élni akarokl Ezérl kell lövöldöznöm e verőfényes tavaszi napokon — magamért, Szerjozskáért meg Nyuszkáért, és mindazokért, akik már nem látják e napokat öreg, kisírt szemükkel. Fél karomat átlőtték, de nem ez az utolsó áldozat. Vagy végképp leterítve maradok itt, a lassan felszikkadó mezőn, vagy győztesként érkezem haza. Más út nincs. De én élni akarok. Azt akarom, hogy éljen és örvendezzen Szerjozska meg Nyuszka, éljen és örvendezzen egész szomszédságunk, valamennyien, akiket az „emeletiek" kikergettek a szemétdombra ... Es mert élni akarok, s mert a célt egyszerűbben rövidebb és simább úton nem érhetem el, az élet iránti szeretetem arra bír, hogy csatába induljak. Hosszú az én utam. Még sok rózsás hajnalt és alkonyt fogok megérni a sztyeppén, s megyek feléjük bánatommal, az én fényes, azén erőt adó bánatommal ... Ez az én utam. Fordította: DEVECSERINÉ GUTHI ERZSÉBET