Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-10 / 311. szám, Vasárnapi Új Szó

Harcunk egy szemlélettel van A nemzetiségi jog ok és a kiset >bségisors óla M • egkönnyebbülve, s jól eső őrzéssel sóhajtottak fel sokan az elmúlt napokban, amikor a Nemzetgyűlés — egyhangúlag — jóváhagyta az államszövetségről szóló alkotmánytörvény mellett a nemzetiségi alkotqjánytörvónyt is. VÉGRE! — mondtuk ki a szót, s ebben benne volt nemcsak ötven év kisebbségi sorsának minden neheze és átka, s az elmúlt hónapok oktalan sajtókampánya miatti aggodalmunk feloldódása, hanem annak öröme is, hogy VÉGRE mi ls egyenjogúak lettünk, s a megtűrtség bol az EGYENRANGÚ állampolgár szintjéig emelkedhettünk. Ha ugyanis visszagondolunk arra, hogy egyetlen ürügy mondat körül („Minket 1918ban sem kérdeztek, hogy hová akarunk tartozni, s 1938-ban sem..." j milyen félelmetessé fokozott kampányt tudtak egyesek az elmúlt hónapokban indítani, csak aggódva gondolhattunk arra, vajon hoz-e, ós mit hoz számunkra a MEGÚJHODÁS!? (Az augusztusi események egyébként világos magyarázatot adtak, mennyire oktalan volt a vád, az Irredentizmus vádja! j Igaz, az egység közel két évtizedes Illúziója után józanítólag ls hatott ez az időszak, bár a legkevésbé sem volt rá szükségünk. Nemcsak azért, mert nem is olyan régi sebeket tépett fel, hanem azért sem, mert jogtalanul azoktól a jogoktól is meg akart bennünket fosztani, melyeket az elmúlt évek során elértünk. Sőt, ebben a szenvedélyektől tobzódó kampányban már nemcsak az számított, ki minek vallja magát, hanem az ls, kl minek született... Kár ezt a „levest" most újrameleglteni, mondhatják sokan, s a magunk részéről mi ís ezt az elvet vallanánk. Ha ... Sajnos, ez a szemlélet továbbra is köztünk van, s nemcsak azt mutatja, problémát okozott a politikai vezetésnek, hogy ezzel — a mármár közhangulattá fokozott szemlélettel — megbirkózzék, ezt a nemzetiségi törvényjavaslatban eszközölt .változások alapján ls lemérhetjük, hanem azt is, határozott és tudatos politikai munkára lesz a jövőben szükség, hogy a nemzeti érzés és büszkeség ne váljék mások érdekeit sértő nacionalizmussá, s a szocialista eszmék internacionalizmusa ne csak nemes elv, hanem mindennapjainkat formáló valóság is lehessen. A nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadása feletti örömünk azóta szerényeden, s azt kellett tapasztalnunk, hogy a sors kissé játszott velünk ... Hisz a nyilvánosságra hozott nemzetiségi törvény — mint az a napokban kiderült — nem azonos a jóváhagyottal. A — számunkra — lényeges változtatások ellenére (a praeambulában, s főleg a képviselet kérdésében) ezt a kerettörvényt mégis pozitívan értékelhetjük. Olyannak, mely az eddigi gyakorlat alapján szolid lépés a törvényesített jogok felé, mégha az akcióprogramban jelzett egyes lehetőségekkel adós is maradt. Persze, sok függ majd attól is, hogy a nemzeti szervek által jóváhagyandó részletes törvények mit valósítanak meg, s hogy konkretizálják az alkotmánytörvény általános elveit. Nem célunk, hogy most a változtatásokat taglaljuk, inkább néhány né- . zettel szeretnénk perbeszállni, mely véleményünk szerint árt az együttélésnek. Még a nemzetiségi törvénnyel kapcsolatos vitában hangzott el az a követelmény, hogy törvényesítsék az államnyelv fogalmát, s konkretizálják, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy az alapiskolánál „magasabb szintű iskolák" alakulhassanak. Sőt elhangzott az a nézet is, hogy mellőzzék az elnemzetlenítésről szóló cikkelyt, mivel „Dél-Szlovákiában csak a szlovák lakosság van kitéve az elnemzetlenítésnek". (Východoslovenské noviny, október 16.) Eltekintve attól, hogy ezek a nézetek egyoldalú szemléletre vallanak, igaztalanok is. Hisz az államnyelv kategóriáját a valóban polgári demokratikus országok gyakorlata sem ismeri már, nem beszélve arról, hogy az anyanyelven való művelődés lehetősége — az oktatási törvény megszabta feltételek alapján — ugyancsak természetes, magától értetődő. Az elnemzetlenítésről alkotott kép pedig t á v o 1 r ó 1 sem fedi a valóságot ... Sőt! Ami bennünket elsősorban sért, nemcsak az, hogy a nemzetiségi törvény jelentőségét a meg nem értés s az ellenzés tompítja, hanem az is, hogy a még egyébként jóindulatot tükröző sajtótermékek magyarázataiban ls a jogok feltételezhető határalt jósolják, ahelyett, hogy e dokumentum jelentőségét látnák. Ennek ered. ménye aztán, hogy egyesek az anyanyelv használatát szinte fétisnek látják, s ezért érvényességét inkább csak a helyi szervek szintjén (eltekintve a bírósági gyakorlattól) ismerik el, ha egyáltalán elismerik. Az ilyen aggodalmakkal szemben joggal tehetjük fel a kérdést, miféle egyenjogúság az, ahol a nyelvek egyenjogúsága még a nemzetiségi területeken is vitás, tetszés szerint magyarázható, s eleve az extrémltások rémítenek, amikor a mai valóság ls mást bizonyít. A törvény ugyanis ebből a szempontból — hogy úgy mondjuk — legalizálja a jóindulat eddigi határalt. Az ugyanis előfordult, hogy a nemzetiségi körletekben hazaküldték az „ügyfelet" míg el nem sajátltja a hivatalos nyelvet, arra azonban nem volt példa, hogy bármilyen központi hivatal — kezdve a köztársasági elnöki Irodától — mellőzte volna a másnyelvű beadványokat. S arról pedig a legkevésbé sincs szó, hogy az egész államapparátus megtanulja a nemzetiségek nyelvét. Alaptalanok az aggodalmak azért ls, hisz az államszövetségi törvény (6. cikkely) kimondja a cseh és szlovák nyelv egyenjogúságát. Természetes tehát, hogy a nemzetiségi törvény rendelkezései — és ezt a törvény egyértelműen kimondja — a nemzetiségi körletekre vonatkoznak. Azok számára viszont, akik ezzel sem tudnak megbékélni, aligha mondhatunk mást: a hivatal van a népért, s nem a nép a hivatalért... S egyébként is, nemcsak a munka, hanem a jog asztalánál ls mindenkinek helye van. Mert a szocialista demokrácia megcsúfolása volna, ha azok a jogok is kétségessé válnának, melyek a polgári demokráciákban ls természetesek. Kétségtelenül szűkség van arra, hogy a nyelvi törvény választ adjon a vitás kérdésekre, hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy ml mindig — és ez természetes ls — a kétnyelvűség elvét szorgalmaztuk. S ebben a megfogalmazásban a többségi nyelv és a nemzetiség nyelve értendő. Azok viszont, akik a dél-szlovákiai gyakorlatra hivatkozva próbálják eltúlozni a helyzetet, megfeledkeznek arról, hogy a tisztségek és a hivatalok betöltésében — tessék végigjárni a dél-szlováklal járásokat! — az arányos képviselet elvét a nemzetiségekkel szemben nem tartják be. Ez viszont eleve ellentmond annak az állításnak, mely holmi „nemzetiségi elnyomásról" beszél. Nem ls szólva arról, hogy a szervezendő nemzetiségi s/ervek, bizottságok, szekciók révén a nyelvhasználat távolról sem olyan kérdés, mely megoldhatatlan lenne, vagy sértené más nemzet érdekeit. Éppen ezért, mondjuk meg nyíltan, fájó ós sértő számunkra, hogy a megértés helyett az ellenzés kínai fala mered ránk, s a jogokat csorbító javaslatok újra útrakelnek. A P-24 első számából megtudhatjuk, a nemzetiségi törvény alaptételeivel (művelődési jog, nyelvhasználat) az alábbi központi kulturális és tudományos intézmények nem értettek egyet: Matica slovenská, a Szlovák írószövetség Elnöksége, az SZTA Szlovák Irodalmi Intézete, a Komenský Egyetem Jogtudományt Karának pártszervezete, stb., stb. Az államnyelv törvényesítése elmulasztását elítélő írás egyetlen mondatát hadd idézzük: „Nem veszi tekintetbe (a nemz. törvény — szerk.) azt a tényt, hogy ezek a nemzetiségek a CSSZSZK-ban élnek, s ebből szintén következik valami". (Dr. ján Dorula, P-24, 1. szám, 4. o.) Az erélyes tiltakozást helyeslő, s a „komoly következményeket" kilátásba helyező cikkíróhoz csupán egyetlen kérdésünk lenne: vajon bocsánatot kell-e kérnünk — s meddig még?l —, hogy itt születtünk ... A törvény alapján — főleg a részlettörvényekben — tisztázni kell a. „megfelelő" képviselet elvét. Ez uyanis — a magunk részéről — a lakosság lélekszámának megfelelő képviselet lehet, mely egyedül elfogadható és demokratikus. S ez nincs ellentétben azzal az elvvel, mely cseh és szlovák vonatkozásban (paritásos és arányos) ugyancsak döntés előtt áll. Megvalósítására nincs szükség választókörzetek létesítésére sem, mivel anélkül is biztosítható. Szükségesnek mutatkozik azonban az ls, hogy a választott és képviseleti szervekben való megfelelő részvétel mellett a részletes törvények a végrehajtó szervekben ls biztosítsák ezt a jogot. Csak így érhetjük el, hogy a törvény írott malasztja helyett a valóság beszéljen a szándékok igazáról, őszinteségéről. A sajtómegnyilvánulásokról szólva nem hallgathatjuk el, nem vall az „azonos kötelességek, azonos jogok" szemlélet érvényesítésére, ha egyesek a nemzetiségileg vegyes területeken az iskolák tantestülete „tiszta" összetételét szorgalmazzák, vagy ha a szerkesztőségi gyakorlat a napi 232 levélből a „Tegnap a szerkesztőségben" rovatban éppen azt ragadja ki, mely így szól: „a más nemzetiségűek számára lehetővé kellene tenni, hogy szabadon elköltözhessenek abba az országba, mely jogaik érvényesítése szempontjából nekik megfelelőbb". {Smena, okt. 22.) A „szabad elköltözés" lehetőségéről ugyanis van némi elképzelésünk (a 45—47-es politikai gyakorlat e téren kellő, történelmileg sem elhanyagolható tapasztalattal szolgált, de ha nem volna, az elmúlt hónapokban erről ls elhangzott néhány „konstruktív" javaslat. Mivel azonban a szülőföld mindenkinek egyaránt kedves, aligha szolgálhat az ilyen nézet mást, minthogy válaszfalat emeljen, vagy a kisebbségi sors keserveit Idézze. Erre pedig egy országnak, mely a szocializmust építi, s a népl-nemzetl egység megvalósítására törekszik, aligha lehet szüksége. A másik szemlélet — Dafto Okálié (Nové slovo, 68. okt. „Iskolapolitikánk Keleten és Délen") — viszont azért sért bennünket, mert az egyénnek kijáró alapvető polgári jogokat ís kétségbe vonja. Bár egyet s mást már megszoktunk tőle, ezzel a nézettel mégsem érthetünk egyet. Még akkor sem, ha a magunk részéről teljes mértékben helyeseljük, hogy az Iskolákon olyan tanítók tanítsanak, akik a tanítási nyelvvel tisztában vannak, s megfelelő szakképzettséggel rendelkeznek. Itt azonban másról van szól „A szlovák iskolákon — az óvodáktól kezdve — a tanítást és az oktatást a nemzetiségileg vegyes területen (kiemelte D. Okáli) szlovák nemzetiségű tanítókkal biztosítsák, akik szakképzettségüket szlovák iskolán szerezték és szlovák érzelmüket is kinyilvánítják" ... — Írja D. Okáli, majd később Így folytatja: „Ebből a szempontból nem lehet számunkra közömbös az sem, hogy a vegyes lakosságú területeken a szlovák iskolákban nem-szlovák tanítók tanítanak, és nem kapcsolódnak be az Iskolánkívüli tevékenységbe". Elég az írás közegét érezni, hogy tudjuk, mi a lényegmondanivalőja, s egyértelműen leszögezzük, ez a követelés: antihumánus, vagy ha tetszik antimarxista. Bár az öntudatra, s a nemzeti érzésre nevelés fontosságát nem vonjuk kétségbe, igaztalan ez a szempont, mert globálisan ítél, s nem a munkát, hanem a származást nézt Nem ls beszélve arról, hogy a matematika, fizika, biológia stb. tanításában a külön nemzeti elvek érvényesítésének követelménye enyhén szólva ls túlfűtöttséget takar. Méltatlan a vád azért is, mert az érdektelenség miatt a szlovák tanítók hiányát pótolják ezek a jjedagógusok. Nem is beszélve azokról, akik — az érvényesülés érdekében — szlovák iskolába jártak, szlovák műveltséget szereztek, ám származásuk miatt — láthatóan — mégsem felelnek meg az Okáli-féle követelményeknek. Ilyen igények, Komenský hazájában és szocialista társadalomban csak paradoxonként hathatnak. Ugyanakkor ezt az elvet tovább fokozva nemcsak a pedagógus —, vagy a bölcsészdiplomával lennének problémáink, hanem — a származás miatti — (függetlenül a szakképzettségtől és a nyelvtudástól) az érvényesülés minden területén alkalmazni lehetne. (Azt érvként nem ls említjük, hogy a nemzetiségileg vegyes területeken a szlovák Iskolák tanulóinak kb. 20—30 százaléka magyar nemzetiségű...) 0)yan szemlélet ez, mint Huxley Szép új világ-ja, ahol az alfa, beta és a gammaemberek a társadalom alkotói, ami más szóval első, másod-, és harmadrendűséget jelent... S amikor ezt kifogásoljuk, nem a véleménynyilvánítás Jogát vonjuk kétségbe, inkább azt szeretnénk hangsúlyozni, amíg a közvéleményt nyíltan vagy a sorok között csaknem kizárólag ilyen nézetekkel tömik, traktálják, aligha mondhatunk erre mást, mint hogy a népek és a nemzetek közti közeledést művi úton akadályozzák, fékezik. Ez pedig még sosem vált senki javára. A nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadása megtörtént. Most arra van szükség, hogy a részletek tisztázásakor ne a szűkkeblűség, hanem a Jogokat respektáló nagyvonalúság jusson szóhoz. S ebből a szempontból az előrehaladás lendületét nem fékezheti a túlérzékenység, vagy a szűkkeblűség és érzéketlenség. Ugyanakkor arra ls nzükség lesz, hogy szembe nézzünk az olyan olcsó népszerűségnek örvendő nézetekkel, mely a demagógia természetrajza szerint arra vállalkozik, hogy a fehérről bebizonyítsa, hogy az fekete. A történelem során ugyanis egyetlen egyszer sem fordult elő még az a csoda, hogy a kisebbség veszélyeztesse a többség jogait... Így nľl sem természetesebb, minthogy az objektivitás alapján próbáljuk megoldani azokat a problémákat, melyek nemzeti-nemzetiségi vcmatkiozásban felhalmozódtak. De sosem a másik fél ellenében, a másik kárára. Ez a logika ugyanis előbb-utóbb megboszszulhatja magát. Népeink az együttélést munkálják és óhajtják. Ily módon társadalmi életünk konszolidációja alatt is szívesebben értjük a januári út folytatását, az emberi jogok és normák következetes érvényesítését, — az embert rútító alantasságok, sanda szándékok és az oktalan szenvedélyek tobzódása helyett... Csak ez lehet az útja annak, hogy a nemzetiségi sors ne váljék Ismét kisebbségi sorssá, s ne legyen örökké lidércektől, mulasztásoktól, vagy a kiszolgáltatottság tudatától terhes. A szenvedélyek „második menete" helyett Adyval és Hviezdoslavval kérdezzük: Ezer zsibbadt vágyból miért nem lehet végre egy közös akarat... FÔNOD ZOLTÁN l