Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-24 / 325. szám, Vasárnapi Új Szó

isétszer ts végigrohantam a tájon. /C Egyszer északról délnek ha^ ladva bámultam ki a vonat ablakán, s láttam széltében-hosszában: sehol egy árva domb se. Csak sík és sík. Újvidéken túl szakítja meg látszólagos egyhangúságát a Fruska—Gora kopott, alacsony hegyvonulata. A kora hajnali derengésben nem észleltem semmit, csak a síkságnak az égbolttal ölelkező határtalanságát. Az összeboruló föld és az ég a szemem láttán szülte meg a fiatal, erös napot, s ez a tárulkozó, tiszta szemérmetlenség kimeríthetetlen gazdagságról és termékenységről tanúskodott. Szinte azt vártam, hogy egész emberseregek, gulyák és disznócsordák kelnek ki egyenest a földből. S mikor gépkocsin észak felé haladva robogtam át a tájon, épp ez volt az érzésem: mindenütt kimeríthetetlen bőség és termékenység. Mintha itt minden ág, venyige, minden fűszál erösebb, izmosabb, minden falevél húsosabb lenne, mint nálunk, északon. Népesebb minden település. Mammutjalvakká nőttek a falvak, s a mammutfalvak mezővárosokká dagadtak. Bácska-Topolyán álltam meg. Valahol középütt Szabadka és Ojvidék között. A földművesszövetkezet udvarán. Az irodahelyiség hűs homálya gyógyító érintéssel nyugtatta meg a vakító, végtelen égbolt alatt megfáradt szememet. A négy fal térközére szükült világban hirtelen otthon éreztem magam. Annál is inkább, mert ízes magyar szóval fogadtak. A sík határtalansága után, hirtelen emberi méretekre szabott irodabútorok között találtam magam. A tenger végtelenségét idéző síkság után tenyérnyi asztal, rohanó távolságok után nyugalmas, egyhelyben nyugvó szék. A vertikálisan tárulkozó, szikrázó magasság után árnyékos mennyezet. Sok idegenség után hirtelen Ismerős magyar szó. — Kis Sándor, — mondta a nevét a szövetkezet igazgatótanácsának elnöke, s oly furcsának, mégis örvendetesnek találtam, hogy a határtalan méretekre szabott sík világ kellős közepén él valaki, akit Kis Sándornak neveznek, mintha ez a paradoxon már önmagában is erősen hangsúlyozná ember voltát. Íme, egy ember. Ágaskodó, apró ember a roppant világ tenyerén. Olyan Idegen és mégis meghitten ismerős az arca, a neve, őszülő halántéka, ugyanahhoz az égbolthoz szokott kék szeme. Vagy mindez csak azért jutott eszembe, mert otthon, mátyusföldi falumban ts él egy Kis Sándor nevezetű ember, aki ugyan nem szövetkezeti elnök, hanem kőműves, de mindenképpen Kis Sándor. Es csaknem minden mátyusföldi faluban és minden csallóközi és bodrogközi faluban él egy Kis Sándor. Nem ismerik egymást. Sose látták egymást. Nincs köztük rokoni kapcsolat, és mégis rokonok, mert emberek és magyarok. S ez a Kis Sándor is épp úgy élhetne akár a Mátyusföldön, a Csallóközben vagy a Bodrogközben, mint a többi Kis Sándorok, ha ugyan sorsot és hazát tudna cserélni. Csakhogy itt született. Ebbe a tájba született bele. Valahol Ömoravtcán látta meg a napvilágot, és Pilukszálláson kezdte meg a kemény és rettenetes birkózást a földdel, mikor marokszedönek szegődött el. Es tizennégy éves suttyó legényke volt, mikor Bácska-Topolyára vetődött, hogy itt érezze magát otthon, és bárhová is vesse a sors, mindig vissza kívánkozzék ide, ebbe a hatalmas ég alatt lapuló, négy világtáj felé nyújtózó népes mezővárosba, mely engem mindenképpen Érsekújvárra emlékeztet. Az egykori Érsekújvárra, ahogy három évtizeddel ezelőtt ismertem meg, kövezett és kövezetlen utcáival, templomaival, iskoláival, az egészen városias Széchényi utcával, a mellékutcák parasztportáival, gazdag és szegényes udvaraival, s a kültelkek poros vagy sáros utaival. Talán azért éreztem itt magamat annyira otthonosan, mert az egész környezet ifjúságomra emlékeztetett. Es Kis Sándor is talán épp azért tért ide vissza, mert minden ház, és minden utcaszeglet kora ifjúságára emlékezteti. Visszatért, bár futvást menekült innen, a föld elől és a földdel való kemény birkózás elöl. Vendéglátóipari tanulónak állt be, s ment városról városra, le egészen Belgrádig, majd föl Budapestig, hogy más oldaláról is megismerje a világot, s belesodródjék a kommunista munkásmozgalomba. Mikor eljött az ideje, fegyverrel harcolt azért a földért, amely elöl kénytelen volt elmenekülni. Beállt a magyarokból toborzott Petőfi-brigádba, s ennek politikai megbízottjaként működött a nagy népi háború Idején. Mikor a brigád nevét kiejti, hirtelen mintha otthoni szél csapta volna meg az arcomat. Mintha a mi Petőfi-brigádunkat és a Fábry-tcstvérek történetét mondaná valaki, s egyáltalán nem érzem, hogy sokszáz kilométeres távolság választ el a hazai tájaktól. Nézem Kis Sándor szemét, éppen olyan kék, mint a szöghajú gömörl és csallóközi férfiak szeme. Egészen fiatalos, csak a haja ösz. Csak a haja ősz! Beszél. Beszél. Igen. Járt már felénk ts, a mi vidékünkön. Egy európai körút alkalmából átrobogott a mi Csallóközünkön. Sőt Pozsonyban le ts szállt a vonatról, csak néhány percre — egy fagylaltra. Volt vagy húsz koronáfa: el akarta költeni. Nézem, nézem a szemét. Valahol a szeme legalján megrögződött az elsuhanó csallóközi tájak képe, s a pozsonyi pályaudvar képe ts: néhány vasoszlop, a pályaudvar peronját védő tetőzet színe, néhány ablak s a fagyialtos fehér kaputja. Éppen úgy őrzi, ahogy az én szemem őrzi azt a darabka otthoni, s ha majd hazatértem, éppen úgy őrzi majd az ő kedves városának és a termékeny bácskai síkságnak a képét. O

tájak. Ö távolságok. Megmérhetetlen messzeségből ls egymást és egymás kezét tapogató rokonok. Es ti, rokon fogalmak. Szövetkezeti Sejtettem bár, mégse tudtam, micsoda dráma rejlik a hétköznapivá koptatott szó mögött. — Nem. A mi szövetkezeteink nem termelőszövetkezetek, — mondta Kis Sándor, s hirtelen kemény ráncok szántották a homlokát. — Negyvenhétben vetődtem haza a hadseregből. Meg kell jegyeznem, hogy nálunk a párt már negyvenötben erősen kezében tartotta a hatalmat. Eleinte mi is termelőszövetkezeteket szerveztünk. Itt ebben a városban is. Az ifjúsági szövetség titkára voltam akkoriban, majd pártfunkcióval bíztak meg. Ötvenegytől ötvenhatig a / városi tanács elnöke voltam. En is részt vettem a termelőszövetkezetek szervezésében. Negyvennyolc végéig jóformán mindenki belépett, s mondhatom, rengeteg túlkapást követtünk el. Nem vált be. A termelőszövetkezett forma nem vált be. Öt mázsa búza termett holdanként, pedig a mi földünk a lehető legjobb csernozjem. Idegen szóval mondja — csernozjom — feketeföld. Ez azt jelenti, hogy az egész síkságon kelettől nyugatig, s északról a déli hegyláncokig fél méter, sőt két méter vastag humusz tartalmú talajréteg borítja a meddő rétegeket. S ez a kimeríthetetetlenül dús föld nevetségesen keveset termett. Öt mázsát holdankéntI Még jobban elmélyülnek homlokán a ráncok. — Es nem csoda. En gyermekkoromban, sőt még a háború után is számtalan faekét láttam. Gépek nélkül, jó vetőmag nélkül, trágya és műtrágya nélkül még a fekete föld se hajlandó teremni. Megborzongtam. Idejövet láttam a meggyőzhetetlenül ágaskodó termékenység megnyilvánulásait. Fölidéztem magamban az izmos füveket, integető ágakat, csorduló nedves venyigét. Ittott lóval, silány ekével küszködő parasztokat. S megértettem, hogy az ősi vadságában dús föld ragadozó módra megöli a nemes magvakat termő növényeket. Szomjas, indás gyomokat hajt magából, s nyomorúságra kárhoztatja a puszta kézzel, kezdetleges szerszámmal küzdő embert. — Nyomorúságot kényszerítettünk össze a nyomorúsággal —, mondta Kis Sándor. — A radikális kollektivizálás félresikerült kísérlet volt. Mai szövetkezeteink a fogyasztást és értékesítő szövetkezetekből jöttek létre. Ott, ahol a termelőszövetkezet életképes volt, átvette annak földalapját. Mai szövetkezeteink fő célja a termékenység föllendítése. Háromezer termelővel működünk együtt összesen hétezer hektár földön. Az a dolgunk, hogy gépekkel, vetőmaggal, műtrágyával, takarmánnyal lássuk el a parasztokat. Szerződéseket kötünk velük előrelátható termésükre, hiteleket nyújtunk nekik és értékesítjük terményeiket. Húsz év alatt a hektárhozamok megháromszorozódtak. Harmincnégy, sőt negyven mázsás hektárhozamokat érünk el. A kísérleti parcellákon ötven, hatvan mázsás hektárhozamok se mennek ritkaságszámba, kukorica pedig hetven mázsa ts megterem. r\ácska-Topolyáról vissza, Ojvidék r~\ felé hajtatva egy percnyi pihenőre megálltunk Kishegyesen. Lépten-nyomon bőségről árulkodó mammutfalu. Hétezer főnyi a lakossága. Besötétedett már, s szinte elveszetten lapul oda a hatalmas síkság mellére, kivilágított kocsmahelyiségben kötöttem ki, ahol szelíd poharazgatás közben találkoztam a helybeli szövetkezet elnökével, s néhány kérges kezű parasztemberrel. Itt, ebben a sűrű éjszakában elvesző világban értettem meg igazán, micsoda dráma lapul a szövetkezet, a feketeföld fogalma mögött. Víg István, a szövetkezet elnöke csaknem szóról szóra megismételte Kis Sándor szavait, s hozzátette: — Végül ls megértettük, hogy radikalizmusunkkal gépek nélkül tulajdonképpen a parasztok ellen fordultunk. Aztán rádöbbetünk, hogy ezek az emberek a népi háború idején velünk tartottak és velünk küzdöttek. Hát miért menjünk ellenük? Visszagondoltam hazat viszonyainkra, a kollektivizálás első éveire. Nálunk se ment megrázkódtatás nélkül. Csakhogy, nálunk gyermekkorában senki se látott már faekét. A traktor már az első köztársaság idején se volt ritkaság. A gépállomások megtették a magukét, s a lassan talpra álló termelőszövetkezetek ötvennyolctól kezdődően már saját gépparkjukat kezdték kiépíteni. Egy világviszonylatban is színvonalas ipar lendített át bennünket a válságon. A mi Csallóközünk és Mátyusföldünk dúsan terem, mint a délen a féktelen feketeföld. Újvidéken egy magyar újságírókollégám pedig azt monta: Nálunk is a cél: a földtulajdon társadalmi tulajdonná fejlesztése. Most hogy visszaidézem magamban a táj képét, a roppant síkságot és a roppant eget, az országot és az embereket, az úgyahogy megértett társadalmi folyamatokat, mintha lassított film peregne le a szemem előtt. Ugyanaz a folyamat, mint nálunk — mégsem ugyanaz. S visszaidézem Kis Sándor arcát, a homlokát szántó mély barázdákat, s az jut eszembe, hogy bármennyire változatos és változó a világ, az ember meghasonlása és az ember fájdalma mindenütt egyforma. KÖVETKEZŐ VASÁRNAP: A RIGÓMEZEI RÓZSA