Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-24 / 325. szám, Vasárnapi Új Szó

MARIÉ PUJMANOVÁ: Apmékám

pi (Folytatás a 8. oldalról) — Nos, valamilyen folyóiratot — válaszolta. — Melyiket? — „Előre", az a címe — mondta hal kan, tgencsak szerényen. — No lám, ezt nem is ismerem — állapította meg gyilkos nyugalommal az apa. — Csodálom, mert hiszen a könyv tárban a kötelező példányokat megkapjuk mind. Légy szíves kérj majd kölcsön egy számot! jó? — Itt most nincs nálam egy sem — jelelte jarmila bizonytalanul. Apja, mintha két lélegzetvétel közt valamit mérlegelt volna, egy darabig hallgatott, aztán higgadtan, szinte ijesztőn kiegyensúlyozott hangon, így folytatta: — Ez az úr, úgy hiszem, az idén van itt először. Eddig legalábbis még nem volt szerencsém találkozni vele Lichnovban. Hol ismerkedtetek meg? Ki mutatta be neked? — A lányok teniszeznek vele — tért ki Jarmila az egyenes válasz elöl; apja azonban felpaprikázottan elébe állt. — Te, jarmila — mondta még mindig nyugodtan, de ha így kezdte „te Jarmila", az mindig rosszat jelentett —, figyelmeztetlek, a jövőben ez meg ne IsmétlődjékI Megértetted? Járj te csak szépen a magad fiatal társaságával, ebben senki sem akadályoz, ml ezt a mamával így kívánjuk. De így, kettecskén sétálgatni — emelte jel hangját, köz ben meg afféle félresikerült grimaszt vágott — arra még Igazán ráérsz! Ne félj, kerül még sor arra is! Te még kislány vagy, hallod? Hát nincs benned egy szikrányi büszkeség sem?l Hiszen az ilyen férfiak még csak kinevetnek benneteket! — Ezzel elevenbe talált, de közben maga is fellngerült, s mikor a lányka sebzetten lehorgasztotta a fefét, rámordult: — Csak ne játszd a mártírtI Hát miféle sérelem ért? Semmtl Kutyafüle! — De hisz én nem is szóltam semmit! — mondta farmila szepegve. — Csak eltörött a mécses! Bizony eltörött... Jarmila felzokogott, homlokát egy fának támasztva keservesen sírt. , felinek úr kedvetlenül elfordult.. Hiába, no, akárhogy is, nem helyes ez! Azok az ő úgynevezett barátságaik, a közös fürdőzés, napozás, a mindenféle ostoba sportok, nahát, én bizony nem vagyok hívei De hát mit ts törődöm én vele, hisz ez voltaképp Anna gondja, én nem érek rá az ilyesmire! Az erdő széléről a derült alkonyba lehetett látni... A falu dallamos fák koszorújában gubbaszt, a földek lágyan simulnak a lankás hegyoldalhoz a Cseh Testvérek e határvidéki táján. Ilyen isteni csend, és ilyen vétkes lárma! Ezekben a gyerekekben egyenesen ördöngösség lakozik, hogy elrontsák az embernek minden derűs pillanatát! Önkéntelenül körülnézett, mintha a jeleségét keresné. .. Az anya do hogy csitítsa, vigasztalja a lányát, ha sír. Én úgyse tudok vele bánni, ezt hajtogatja Anna ts az utóbbi Időben jarmila kényes korára célozva. Engem ugyan hagyjanak békén ezzel az élettani sznobizmussalI Ez aztán a legkényelmesebb álláspont, és így szoktatják el a fiatalokat a felelőségérzettől. Nekem se mondja senki, hogy a serdülés kora betegség! Kamaszévek, bakfiskor, rendben van, voltam egyszer én ts tl" zenöt éves, de hát csináltak az én lánytestvéreim ilyen komédiákat? Meg is kergette volna őket az anyjuk! Meg aztán, ki ért volna rá az ilyesmikre? — Határtalanul el vagytok kényeztet ve, ez az igazság! — szólt síró lányához a jellegzetes többesszámban, amit a harag óráiban használt, olyankor, amikor munkájából felriasztva az életben kellett rendet csinálnia. — A jóléttől már nem fértek a bőrötökbe! Csak kelnétek naponta hajnali négykor és uszoda helyett a szénakaszálón napoznátok, bezzeg nem bőgnétek mindjárt efféle semmiségek miatt! Ott állt mozdulatlanul, lánya fölé tornyosodó óriásként, Jarmila meg magába roskadva, akár egy kupac szerencsétlenség, úgy zokogott, hogy sírása még a kősziklát ls megindította volna. — Nem tehetek róla — csuklott fel —, hogy én nem falun születtem, mint te, miért hányod hát mindig a szememre! Hiszen én meg télen tanulok! Apja ismét elhalgatott... Lám, a gyermeki Igazságérzeti Mert egy mákszemnyi Igazság azért van abban, amit mond. És gyermek, no persze, gyermek ó mégI Ettől a felismeréstől valamelyest megkönnyebbült... Az íróasztal mellett ülő férfiakat a fák csendjével kell beárnyékolni, azzal a belső kerttel, amelyet az évek folyamán magukban kitermesztettek, miközben a gondokat MBesmmMBmmmm L. GÁLY OLGA: Emberkéz dobta Beszélni kell, mert fojtogat a szó. Körök gyűrűznek bennem, mint a tó vizén ha csobban beléhullott kfi. Beléhullott kő nem égből hullt alá. Emberkéz dobta, jobb — vagy bal talán. Nem kellett hozzá sem ész, sem erő. Sem ész, sem erő nem urak az éjben. Miért járjak én gyászfeketében. ha bennem a szív pirosan dobog? DÉNES GYÖRGY: Rabszolgák Sötét erdő a lét. Sötét vizekkel áradó, nehéz cseppekben hull alá a feldobott öröm. Szívünkbe ront a félelem siráma: Fáradó, segíts! Elvérzünk trónusod előtt, a küszöbön. Követ kövekre. Rakjuk ím gögöd piramisát. Hátunkon szent kezed; kemény szíjostorok nyoma. Agyunkban már csak fáfdalom vonít. Tovább, továbbI Nő örök sírhelyed. Zsarnok, fel nem támadsz sohal ÚJ VI EK MIKOLA ANIKÓ: A tűzhöz Tűz Égess el minden ajtót és kaput A konok zárak Megszégyenülten hulljanak le Szemekbe Szívekbe Szobákba Kétségek sárga jalai közé Küldj nyugalmat Tűz Byess el minden Hallgatag tetőt Amin a penész nyit virágot Szemekbe Szivekbe Szobákba Kétségek sárga falai közé Küldj nyugalmat Tűz Égess el minden Rozsdás sarokvasat Hogy a dörömbölök Bebocsáttassanak SZITÁSI FERENC: • Nap-Isten Lila lombokon ülnek a hangok, mint apró, sovány madarak. Ölelgetem az eget, s csillagot tártuk kezemben, fénylő halakat. Vérszegény arcúmra csüpög a sötét, a Hold labdázik szememmel, s tekintetem vékony kötelét halottjaim adják kezembe. Felfal a szurokszájú éjjel, megbénul verseim sora, szomorúan duruzsol vérem, s benne száz pisztolyos katona. Még egyenlő vagyok magammal és izmaimban friss a szél, de a felém áradó virradatban már a Nap-Isten él. KMECZKÓ MIHÁLY: Fényes falevelek Osszekuporodott testtel pihen a fény emlékobeliszkek indulnak jeltelen utakon Napok peregnek fényes falevelekként Hiába nyújtom tüzes nyelvem szavak forrásíze után Kövült mutatóújjak fogaskereke közt kékUl a hiszékenység Míg szivárványt szül a szorongás csúcsa számban szilárdul a fájdalom DOHÁNY TIBOR: Minap a víz felett, álmokat kergettem. A Duna vize betűket dobált az ölembe. — Nedves szavak a nyakamra kapaszkodtak. Hallgattam a nádasok ringató énekét. — Téged hívtak, a messzeségből. — Egy sellő a szívemhez ért: s arcáról a könnyeket lázasan letöröltem. TÓTH SÁNDOR: Csendélet a mezőn csámcsogó por-csordák legelnek és margaréták társalognak vitatkozó szelekkel árny-fedezékben egy bátor fűkatona a bogarak hada ellen gyökérben szárban levélben külön-külön lázad az illetlen villanydrótokon szédült bátorsággal egyensúlyozik a nyitott-hasú ég. •••••HBBIMMH a kerítésen túlra utasították, de a gondok azért ott várakoznak, hogy időnként klmenfünk hozzájuk, értekezni velük, aztán megint visszatérhetünk önmagunkba. — Tedd el a könnyeidet rosszabb Időre! — dörmögte már szelídebben. — Nesze, ttt a zsebkendőm, és ne bőgi! Ne bőgj!... Nekik ezt könnyű mondani! Mikor a könnyek mint a vér, úgy omlanak az emberből. Hogy az élet rémes, azt mintha nem látnák! Hát nem veszi észre senki? Hogy is lehet, hogy az emberek ebédhez ülnek, újságot olvasnak, szvettert kötnek, tájképekben, kiállításban gyönyörködnek, és úgy tesznek mintha más, az, ami a legfontosabb, nem ts létezne. Igen, az élet rémes, de hát kérem én tőlük ezt az életet?! Persze, ha ezt most hangosan is kimondanám, apa mindjárt megint jelJortyanna, hogy hát ezt honnan veszed, hálátlan eddig nem voltál sohal Toujarnak igaza van, de mennyire igaza, hisz eltiltanak tőle: a szülőknek nem tetszik, ha a gyereknek kinyílik a szeme. Es vajon miért legyek hálás: azért, hogy a maguk örömére véletlenül a világra hoztak? Most pedig kedvük szerint gyötörnek, sértegetnek, megaláznak, és ha az ember végül is megúnja és kitör, akkor „nesze itt a zsebkendőm"!, azzal úgy gondolják, elintéztek mindent!... Talán a tulajdonuknak tekintenek? Hogyisne, én csakis a magamé, egyes-egyedül a magamé vagyokI — gondolta toufarosan, és büszkeséggel töltötte el az új felfedezés. Ha a gondolatokat ls látni lehetne, mint akár a messzeségbe húzódó fákat, melyek a lenyugvó nap fényében a rét széléről a hegyekig integetnek, ha így lehetne látni a gondolatokat, amelyek gyermeke kemény fejében jelhalmozódnak, nos, akkor Jelinek úr aligha lépkedne oly magabiztosan, a köny- , nyen visszanyert egyensúlyérzetétől elégedetten. Ha a gondolatok láthatók volnának, nem hinne a tulajdon szemének. Szerencsére azonban a homlok nem átlátszó, akkor sem, ha a dacos kislány hátraveti róla makrancoskodó sörényét. Csak a csüggedtre sírt, könynyektől tönkrealázott arcot látni, mely most vajmi keveset hasonlít ama leányéhoz, akit a minap egy kérlelhetetlen szempár megigézett. A hűvös erdei levegőben az ember hamar lecsillapodik és visszanyeri saját otthoni lényét, íme, már nem Is látszik rajta semmi, csak az, hogy gyermek: gyerek, akin fog az apai szó és megy engedelmesen tovább. Közben pedig azt gondolja: holnapig valahogy kibírom, holnap lerázom őket, aztán teszek, amit akarok. M. D. fordítása