Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-24 / 325. szám, Vasárnapi Új Szó

J I • • 1 Egyike volt ama délutánoknak, melyeket a déli szél roskadásig zsúfol alacsony fellegekkel s a felhőfoszlató langyos fuvalmak következtében folyton fenyeget az eső, amely mégsem ered meg, csak itt-ott szemerkél ritkásan hulló cseppekben. Nyirkos és puha minden s az utcákon éppenséggel sehol egy lélek ... Igy kezdte ecsetelgetni magában a férfi azt a délutánt, hogy valósnak érezze magát, hogy erőt vegyen gondolatain, melyek keresztül-kasul átjárták egész lényét. De hogy e kísérlet után is teljesen tehetetlen maradt, rádöbbent arra, hogy voltaképpen nem is a szóbanforgó délutánt ecseteli, hanem holmi olvasmánybeli leírási módot ismétel. A tenger párás morajlása közelgett feléje: érezte, mint támad benne nyugtalanság a tarajló hullámok és a földre ereszkedett és nyomasztó leheletétől. Hogyan fejezze ki ezt az élményt? Elegendő-e hozzá a puszta hangok ereje? Kísérletképpen nyitogatni kezdte suttogva a hangokat: Én nem vagyok: arcomat már rég elsikkasztotta a tenger, napjaimat megolvasztotta a széljárta habok patyolata. Nem vagyok, nem vagyok...I Fülem a térben ringatja éberségét: a nap nedvességét hordozom az elmosódott parton, tengermélyre szegezett tekintettel... Kongó űr: a hangok nem fejeztek kJ semmit! Nyomában még mindig a saját léptei, ütemükben megfeledkezett erről a kis mozzanatról. Miközben a kongó léptek közti időközön tűnődött, eszébe jutott Empedoklesz: „Fiúcska voltam és leány, madár voltam és néma hal s íme, most halandók közt bolyongok ..." majd az istenség ontológiai bizonyítása merült fel emlékezetében, a katedrális enteriőrje ebben a városban, majd egy kislány, aki gyónt s ő elleste gyónó szavait: aztán a tizenkét éves gyermek rémlett fel emlékezetében, aki volt, s a tanítónője ... S e felmerült emlékek legott egybefűződtek annak az embernek a szavaival, akivel az imént beszélgetett az utcán. Megtárultak benne a térségek, ahol ifjúkorában élt. S feledve maga körül mindent, átadta magát 'ennek az álomnak, melynek világában mozdulatokba, fénybe és illatba zárt minden. Harangoznak. A falon petróleumlámpa ég: ő görnyedten hajol az asztal fölé, melyen semmi terítő, csak a tisztára gyalult asztallap és keskeny kezek. Mögötte sötétség és késő éjszakák. Üj értesítő könyvecskéjén verseket másolgat a ta nítónőjének. A lámpafénybe bámul, a mazjos cilinderre, zöld üvegére, a falon szétfröccsent árnyékra. — Odakint szakadatlanul zúgnak a harangok s a harangzúgásban olykor-olykor mintha a tanítónőjének halvány keze simítaná meg az arcát. Miért kellett annak megtörténnie tegnap?! ... A tanítónő sárga ruhája hozzáért: valaki kérdezett tőle valamit, a tanítónő megfordult s csípője épp az 6 arcát súrolta. Belepirult. Szíve hevesen ver, a pad lapja hirtelen elsötétedik a szeme előtt s az ott pihenő sovány kezel nemkülönben. Tekintete a tanítónője mezítelen karjára siklik, megtorpan a könyék gödröcskéjén s a rózsaszín felső karon fellopakszik a rövid ujj nyílásáig, ahonnan fekete göndör szőrzet kandikált: a test illata. Léptek zaja rémlett fel benne ismét s a halkan kopogó esőcseppek neszén át eleven képzetként derengett a fasor lombsuttogása is. Csak most vette észre, hogy útja végére ért s vissza kell fordulnia, ha el akar jutni a szobájába. Még mindig a feitólult emlékek lenyűgöző hatása tartja fogva s ezért is lepődött meg a bólogató lombok hol erősödő, hol halkuló zúgásán. De mintha hirtelen meghasadt volna benne az emlékezés szövevénye s tudatába közvetlenül maga az élet hatolt be a körülötte teljesen hanyagul szerteszórt hangok, a kövek, fák, a kacskaringós ösvények és tomboló lombszínű víz. Élénk és világos volt előtte minden . .. Az, amit maga körül érzett, teljesen önkényesen vont párhuzamba került azzal az állapottal, ami eleddig uralta a lényét. Már-már ott tartott, hogy elmarasztalja az álmát, hogy elvitassa értékét és jelentőségét, amikor felébredt benne az a régi bizalmatlanság mindaz iránt, amit a gondolat szült, s végső megoldásul rebbenő mosollyal záľta le az egész vitát. A lombok susogtak, apró esőcseppeket hullatva a földre, az útmenti pázsitra, a kezeire, az arcára. Az élet lassacskán feltárta fagyos, szenvtelen és merőben közömbös voltát. Amint nyugodtan zajlik a közegein — rajta, az esőcseppeken, a szélen és a városon keresztül, közvetlenül közel van ugyan, és mégis mérhetetlenül messze mindentől. — PecÜg ő szerette azt a tanítónőjét, szíve el-elszorult a félelemtől, szégyentől és fájdalomtól. „Miért is nem zsugorodik össze az élet, miért nem érinthetem meg én az életet?" — Hihetetlenül parányinak érezte magát... Igen, az a tanítónő a minap undorító állatként nyilvánult meg előtteI S mégis, benne mindannak ellenére még most is holmi homályos vágyakozás perzsel érte lobogó lánggal. Már jócskán elnyűtték az évek, de ó még mindig szívesen férkőzne be intim titkaiba, sóváran érintené azt a csípőt, mely egykor annyira felajzotta, hogy végre feltörné azt a lappangó titkot, mely egész ifjúságán át üldözte. Már túlhaladt a fasoron, öreg fenyők szigetté borult lombsátra alatt vesztegelt immár, az első fatörzsnek támaszkodva, mely az útjába esett, tenyerét odatartotta a hulló esőcseppeknek. önmagára várakozott. Ekkor édesded szó merült fel benne: a titok. Nevetve lépett ót önmagán és néma szótlanul összesített magában: Nyíló titkok...! Esőcseppek titka, érintésük titka, a tanítónőm teste és napjai fölötti titok, az erdő előttem és mögöttem nyíló távlatának titka, életem folyásának titka ezekben a rövid időszakokban. Hideg esőcseppek hullanak kezére s a hidegnek ez a puszta érzékelése mintegy határrá azonosul közte és a világ között, s ha ez a határ megszűnik, ő sem lesz többé. Eloszlik és egy lesz a kavicscsal, a tarajló hullámmal. E gondolatok úgy jelentkeztek, mint <* PETAR SEGEDIN. (Jugoszlávia) Idő folyása, képekben és képek nélküL Végül is feledésbe merül minden. S az ember csak hallgatja, mint issza föl szép lassan az esőt a föld s hogyan fogja át a fák koronáit a szél ... Valami megtörik és ébred a vágy: Ó, csak rövid, primitív mondatokati S kevesell Tájékzó záporpatakként tóiul tudatába az emlékezés. Szemlátomást meghökkent a lelkében keletkezet új élet formáján. A város, mely a távolodás folytán immár szétszórodottan és kushadtan ázik az esőben, egyszeriben megéledt és apránként tárja fél gondolataiban az életet. De csupa vibrálás, csupa homály volt mégis minden, sehol egy csipetnyi friss öröm, amit az első pillanatban sejtett Megmozdult, ellépett a fatörzstől és vissza akart menni a városba. A város sziklaszürke kőrengetege alatt tajtékzott a tenger, a felhők meg oly alacsonyan lógtak, hogy foszladozó kavargásukban a harangtorony köré csavarodtak. A meglepő csupán az volt, hogy mindez a szeme előtt zajlott, és benne semmi... A látszat: sárga út, alkonyszínű víz, a hangtalan város (mint hulla, mit a tenger vetett partra) fáradtan hever s közte ostobán kicsire zsugorodott itt minden és benne valami leküzdhetetlen bánat, mintha fekete vizek fölött járna ... Oldódni kezdett benne egy mese: Fölötte és mögötte erdő. Erdő, mint a test és a szellem erdeje, az éjszaka és az énje tárházának erdeje: csapzott hajfürtök és hideg homlok erdeje: fekete szempár erdeje az út mentén, leány nélkül, az idő fölötti járás erdeje, a szaporodó ifjú évek erdeje: a gondolat fehér márványból teremtette élet erdeje, az elméé, mely hovatovább mély és zengő tükörré csiszolódott. Az erdő szenvedélyes ölelésben ringatta föl az ágait s a csapzott fekete haj fürtjei pergő verőkként dobolnak tt>data falán. — fme, a leány és az erdői — A leány keze és szeme hajlítja az útját. Szaval olyanok, mint egy emlékezés szilárd é* szabálytalan eleme. „Ez az erdő nem egészen sötét — magam sem vagyok egészen sötét. Ez a fény, mely a lombokon szüremlik át és reánk hull, mindig csak magáról beszélt nekem ... Mikor az anyám engem szövögetett, hajfürtök hulltak a szemébe: az erdei cicázás sötét hangzavar a fülemben, zsongó hangszövevény. Messze volt körülöttem minden, s én könnyekig hasonultam az ajkamat, pilláimat s arcomat verdeső fürtök könnyed érintésétől. E lágy mondatok varázsa az életemtől sötét Legyünk primitívek, mint az üvöltés, mint az ágak roppanása az erdőn, gondolta, mikor a mese félbeszakadt Hosszú, elégedett nevetés!" Majd a szövődő mese ékítményeképpen felrémlettek ismét a leány szavai: „Mosolygok annak a gondolatára, hogy van még bőven időm. Volt idő, amikor nem tudtam, hogy a kebleim megnőnek... A nővéremnek nagy keblei voltaki — Délutánok, hosszú, esős délutánok, amikor a bolondos déli szél ostromolja az ablakainkat. — Megkérdeztem fiatalabb fivéremtől, látta-e már mekkora a nénénk keble. Csak rámmoredt elképedten, de nem szólt semmit, nem értette ... Mire én kigomboltam a ruhámat és megmutattam neki az enyémet s megkérdeztem: van-e már akkora, mint a nővérünké. Csak akkor értette meg félelmemet, széttárta ő is az ingét és rémülten pillantott a mellére. Jót mulattunk rajta és nagyon vidámak voltunk egész délután. Hiszen egyikünknek sem volt m-itől félnie. Megvetéssel beszéltünk a nővérünkről, akinek akkora volt a melle, mint a dagadó kisvitorla azon a vitorláson, mely néhanapján kiköt a kikötőnkben. — Az éjszakák voltak mindennek az oka, mert csak az éjszakák műve lehetett az egész. A következő ősszel mái nem játszottunk együtt ..." Ez a mese teremtette őt önmagában. Valami szilárd térséget tárt fel a mese, az idő meg nem is volt érezhető, amint sötéten zuhogó esőként vonult fel a falai mentén s a nedves utakon lefelé. Bíivást bejárhatná, gondolta magában, 01 összes világokat De felrémlett ismét a leány meséje, egyre egyszerűbb és primitívebb köntösben. Szinte esetlen és szárnyaszegett volt a hang vergődése ebben a veszteglő életben: Apánk adósságokba verte magát, csőd- . be jutott Elkerültem hazulról, a nagybátyámhoz, aki pap volt Neki kellett iskoláztatnia. Folyton azt suttogták, milyen szép vagyok: ó, pedig de szomorú vott az én szememben az én ékességem! Hiszen csak tizenhárom éves voltam ... Én vittem be neki minden reggel a mosdávlzót Meg kellett várnom, amíg megmosakszik, hogy a piszkos vizet kivihessem. Milyen furcsának tetszik ez ma már, milyen messzi van már a gondolataimtólI Csakugyan én volnék az, az a régi-régi kislány? Mindig szégyenlettem magam nagybátyám kicsi, zömög mellei láttán, ô meg csak nevetett, illetve dideregve kuncogott, miközben engem is befröcskölt, amint mosakodott Egyre jobban ói jobban el volt ragadtatva velem. Kipirult arccal beszélt nekem a szépségemről, került, fordult, homlokon csókolt s hálából minden reggel egy tíz dinárost adott jutalom fejében ... Egy reggel aztán sírni kezdett, majd homlokon csókolt és a keblemhez nyúlkált s gusztálgatnl kezdte egész testemet Reszkettem. Pedig ostobán üresnek éreztem az egészet EbbőJ aztán lassacskán amolyan bevett reggeli szokás lett. Ha esik, ha a tenger visszfénye csillog az ablakon, valaki jár az úton, fülledt éjszaka borul a szobára: ő a keblemet simogatja és csak sír. Az asztalon porlepte művirág, a tükör a mosdó fölött piszkos és repedt, ő meg csak ömleng, ömleng, gyorsan és szánalmasan beszél kisiklott életéről, Apollóról, Dafnéról... Bennem egyetlen vágy lobogott csupán: az, hogy lehulljon előttem minden fátyol a testiség titkáról. Nem tudom, érezte-e már azt hogy a tikkasztó nyári napokon csak az olvatag nappalok legmélyén él az ember. Az ilyen napokon, amikor szinte jelentéktelen, elveszett féregnek éreztem magamat a nagybácsi fürödni vitt a tengerre. Kettesben a csónakban, a tengerpart rejtekzúgaiban. Levetkőztetett, felöltöztetett beborított lombbal és csak sírt mesélt és sírt Mindez, persze, szigorúan kettőnk titka voltl Pedig jóformán semmit sem értettem a meséjéből, csak azt tudtam, hogy nagyon szomorú volt az egész. Hamiskás kifejezéssel a zömök arcán egy dalt dalolgatott halott szerelméről, a sírján borongó ciprusokról, az esti szélben ringó ciprusokról... Ezek a napok keserűséggel végződtek. Alázkodása és suttogó vallomása egyre undorítóbb lett a szememben. A teste meg hájas volt és löttyedt A puszta gondolata annak, hogy pap: a rothadás érzését váltotta ki bennem. Azok az arckifejezései, a nagynénik ruhájának suhogósa reggelenként az 6 prédikációja a templomban ... De legmegrázóbb élménye a saját testem volt: ez a fehér zátonyra vetett test Amint lassan ereszkedtem lefelé a vízbe, mely szinte remeg a benne rejlő titokzatos élettől, és hideg ajkával érinti testemet A mély, kékeszöld vfzl Szükségéi (Folytatói a 12. oldalon) Kazimiera Diakowská: AKT