Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-24 / 325. szám, Vasárnapi Új Szó

MARIÉ PU J M AN O VA Apa és leánya r\úcsúzkodnl mindig a híd előtt hs szoktak — most azonban Jarmlla, hogy egyszerre csak apját látta jönnt, olyan Időben, amikor legkevésbé sem számított rá, megtorpant, mintha leforrázták volna ... Csak nem árulkodtak a fiúk? Hiszen apa napja a csillagok pályájának pontosságával telikI Amióta a llchnovl templom órájának ütésére csak emlékszünk, apa háromtól hatig a munkájával van elfoglalva, szép időben a diófa alatt, borús időben a szobájában az ablaknál ül és ír. Ir azzal a képeslapokról már túlontúl ismert írásával, könyveiből ismeretlen szakaszokat jegyezget ki a negyedekre szétvágott ívek egyik oldalára. Hová ts tűntek azok az idők, amikor még epedve vártuk, hogy öszszecsukja a nehéz fedőlapot, felcsattanjon a vidám jeladás, mely ma úgy Ijeszt ránk, mint seregélyekre a lövés zaja? No persze, a holnapi elutazás apa csillagászati rendjét megzavartai Ezt az ember már az ujjain is előre ktszámíthatta volnaI Egy nagy borítékot vitt a postára, másik kezében a llchnovl nagyapától örökölt fémfogantyús botlát tartotta. A párocskára már a hídról figyelmes lett, éles tekintettel nézett feléjük, különösen a karok helyzetét vette szemügyre és az apák magától értetődő tulajdonjogával elsősorban lányára irányította pillantását. Toufar nem várta be, míg odaér hozzájuk, fürgén átnyújtotta farmilának a kötött kabátkát és a labdákat, szótlanul, mintha meg lenne sértve, kissé oldalvást meghafolt, ezt is már csak futtában, miközben alacsonyabbnak ls látszott, mint máskor — alighanem mert teniszcipőben volt, — és szorosan az épület mellett haladva visszavonult a malom irányába. A papa szeme Jarmila kabátjára villant, mely még meleg volt az idegen férfikéztől, és haragosan végigmérte nadrágba öltözött lányát. — Fuss haza — parancsolta — és oégy magadra valami emberségesebb ruhátl Itt megvárlak. Egy kicsit még sétálunk együtt. Na tessék, tudta, érezte 0, hogy ez nem marad el... Máskor kiabált ts volna, lázadozott volna a családi séta ellen, hogy csak amolyan fölösleges nyaggatás ez, hiszen nagy lány ö már, és bizonyára talált volna valami ürügyet ls, hogy kibújjon alóla. De akinek van valami a rovásán, az, persze, nem mer. jarmila most hirtelen a múltra gondol ... Kiskorában, ha apával kettesben sétálhatott, Igazt ünnepnek számított. Kézenfogva mentek olyankor, és nézték a világ képeskönyvét, a hétpettyes katicabogarak, a fecskék és harangvirágok országát. Ö, abban az időben apa mindentudó és mindenható volt. Tudott kavicsot gurítani, mely ötször pattant a vízen, a boróka közt mindfárt meglátta a farkasszőlőt, és csupasz botjával agyonütötte a kígyót. Az erdők útvesztőjéből bármikor kitalált a gabonaföldek partjára, ahol a kalásztenger hullámzott, ahol ő mtnt gyermek mindig elmerülni vágyott. Apa egyszer meg ts ütötte, amiért belegázolt a rozstáblába, hogy pipacsot tépjen. Igen, apa uralkodott a virágok, a csillagok, a követ és ásványok fölött, minden fölött, amit 0 nevezett meg neki először, szinte egybeolvadt előtte álmai Istenével, hogy alig tudta volna megkülönböztetni tőle. Hanem bezzeg ez a mai sétára hívás tnkább valamiféle bírósági Idézéshez hasonlít. Lesz vallatás, annyi bizonyos. Elhaladtak Polansktj asztalos háza előtt, aktnek már az öregapja ts kapradl bükkökből ütögette össze az ágyakat, asztalokat és koporsókat a felinek nemzetség számára, kik ott pihennek a mareökat temetőben. A tarkára festett méhkasoknál bekanyarodtak. Itt lakott az öreg méhész, akiről az a hír járta, hogy övé a Cseh Testvérek blbltáfának legrégibb példánya a faluban. Mafd felpartnak mentek a patak fölött, a hegyre vezető ösvényen. Itt már egyedül voltak, Itt már senki se hallhatta, mit beszélnek. Apa erre mindig ügyelt, de most valahogy nem akart megszólalni. Jarmila úgy baktatott mellette, mint egy kts Jércepulyka. Tudta, minél később szól, annál rosszabb. Talán illő lenne, gondolta, említést tenni a holnapi elutazásról, de hiába, nem tudta rászánni magát. Már előre hallotta saját mesterkélt hangját, már előre gyűlölte is magát érte, és elhagyta a bátorsága. A hallgatás sűrűsödött fölöttük, mélyen alattuk meg a patak vize úgy szökdécselt, mintha ijedezett volna az éhes kövektől. — Milyen vad az Orlice — jegyezte meg jarmila kényszeredett mosollyal, csak hogy a nyomasztó csendet valamiképp megszakítsa; de apjára ez sem hatott. — Nem kívánnám, hogy tapasztaljad, mire képes — felelte oktató hangon, áztál a szülőföldet illető érzékenységgel, Merre Pujmanovát irodalmi tevékenységéért a cseh szépprózában és költészetben kulcshelyzet illeti meg. Az első világháború után napvilágot Iptott írásaiban rámutat a kispolgári élet bomlásába, leleplezi az emberi kapcsolatokban jelentkező súrlódásokat. Az érzelmi kétségek és a feltörő érzékiség hátterében, a fiatal lányok lelkivilága finom szövevényeinek feltárásában mind ^ctározottabban kirajzolódnak a társadalmi problémák L, A harmincas években a szociális problémák iránt is fogékony irónő Emberek a válaszúton cimű regényével jelentkezik. Utolsó jelentős alkotása az Alena nővér, amelyben sok önéletrajzi motívumot is felfedezhetünk. Az itt közölt elbeszélés az Előérzet cimű hosszabb novelíájának egy részlete. Ebből is kirajzolódik az írónő pontos, lélektanilag is megalapozott jellemábrázoló készsége és hangulatteremtő ereje. votnyék kunyhóját el ls vitte az ár, éa a hársak alatt csónakon közlekedtek a falubeliek... Szegény apa, az ő llchnovl történetei már mind elkoptakl Ma az ember már másoktól szerzi be értesüléseit az életrőll Nem, Jarmila szíve már nem vert hevesebben, ha apja olykor arról a borzala N O k. M M •O ••n ». O) O Z amely mindenkor felébredt benne, valahányszor összekülönbözött a gyerekeivel; az olyan apa érzése volt ez, akinek gyermekkora keservesebb, nehezebb volt, mint jólétben nevelkedő gyermekeié; többet azonban nem szólt, sőt, ha lehet egy árnyalattal még szigorúbb hallgatásba merült. Jarmila, persze, már betéve tudta a kllencszázötben lejátszódott egész árvíztörténetet, amikor a hosszú tél után zöldcsütörtökről nagypéntekre elindult a jégzajlás, a szomszédoknak éjfélkor kellett menekülniük a házakból, a Nomas szélviharról mesélt, amely valamikor régen úgy meghtntáztatta a llchnovl templom harangját, hogy a tűzoltók azt hitték, lángban áll a falu. Derülni sem tudott már azon a humoros, egy püspöki vizitációról szóló történeten, mely szerint a püspök úr a templomi vizsgáztatáskor megkérdezte, hány Isten van, és a hivők egyike azt felelte, annyi, ahány parasztgazda Llchnovban. Mert az egész llchnovl határnak akkor valóban a néhai Jelinek nagypapa volt az egyetlen gazdája... De hát vajon szerencsésebbek, boldogabbak vagyunk most ezért? Pedtg milyen nagyra van ezzel apa? Milyen gyerekesek is az öregek! Miért tekintgetnek minduntalan vissza a régmúlt időkre? Miért szeretik úgy a széttöredezett sírköveket, miért törölgetik, sepergetik a port az Időrágta, elmosódó feliratokról? Mert rájuk, szegényekre, rájuk már nem vár semmit Igen ám, de mi köze neki, Jarmilának, a régi időkhöz, az elhunytakhoz, akikre nem is emlékszik? Azoknak úgyse fáj többé semmi, ő pedig már élni. Igazán élni szeretne! De csak ha megmozdul, bármi után vágyódik, apa máris közbelép, apa, ez a nemtörődöm, magába fordult, önmagának élő ember, mindenben megakadályozza. Igaz, anyával több a súrlódás, anya állandóan a sarkában van, de ez azért mégsem olyan hiba. Akár mondjuk, az új ruháról van szó. — „Kl engedte meg, hogy hétköznap ls felvedd?!" — vagy akár a vitamin tablettákról, ha az embernek éppen nem akaródzlk bevenni, mindjárt kész a veszekedés, de nála, anyánál, legalább tudja az ember, hányadán áll vele. Apa azonban hallgat és bizalmatlan. Mint most ts. Mintha máris rábizonyított volna valami megmagyarázhatatlant. Előtte mindig rossz az ember lelkiismerete, m

6" akkor is, ha nem követett el sem s ez nemcsak ma, a mai találka miatt van >' hanem már régtől fogva, már több mint egy éve ilyen különös makacs feszültség villámlik köztük, apa és lánya között. Hát nem szomorú, hát nem borzasztó, hogy a gyermeki tájak, meseországok szeretett és szereteteire méltó kalauzából titkos ellenség lett, aki elöl bújdosni kell, sűrűségbe kell rejtőzködni? — Ml az, összevesztél tán a pajtásaiddal? — kérdezte apa végül? Az általánosan elfogadott „banda" kifejezést D sohasem használta. Jarmila, persze, rögtön tudta, hová akar kilyukadni, és bár egész idő alatt várt erre, most mégis összerezzent. Kifelé azonban Inkább csodálkozást színlelt. — En? Dehogy! Miért gondolod? — Mert egyedül kóborolsz egy idegen emberrel! Mondd csak, miféle szerzet ez? — Nem ismered? — húzta az időt Jarmila, hogy elodázza a név kimondását, amit mindig ts valahogy kínosnak érzett, hát még most, apja előtt. — Ez Toufar szerkesztő! — mondta aztán sebesen hadarva; úgy érezte magát, mintha a tramboltnról csukott szemmel a vízbe ugrott volna. Apja azonban nem mondta: „Ejha, még hogy szerkesztő! Hiszen még tejfölösszájú kölyökI" Sem más ilyen vagy ehhez hasonló gúnyos megjegyzést nem tett, ami ellen Jarmila az ifjúság nevében legalább tiltakozhatott volna, ellenkezőleg, ami persze csak még rosszabbat jelentett, tartózkodott minden véleménynyilvánítástól, és anélkül, hogy akár csak a szemöldöke ls megrándult volna, csupán annyit kérdezett tárgyilagos hangon: — Es mit szerkeszt? Jarmila ment tovább, ide-oda lengette táskáját, hol a bal, hol a jobb térdével lökdöste menet közben, és úgy látszott, hogy ez az érdekes játék teljesen lefog lalja. (Folytatás a 10. oldalon)