Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-17 / 318. szám, Vasárnapi Új Szó

(Folytatás a 10. oldalról| Maupassant úgy vélte, hogy ideje lesz befejezni a tréfát. Maurlcehoz fordulva megjegyezte, hogy a kis bizonytalanság, amelyben most része volt, megérdemelt büntetés volt számára. Mikor befejezte, felállt, és magára öltötte köpenyét. Mielőtt elment volna, rápillantott Marcella frizurájára és Maurice arcára, s lelkllsmeretfurdalást érzett, hogy ilyen hirtelen távozik. „Te ostoba — próbálta megnyugtatni magát —, talán csak nem bántottad meg őket a hallgatásoddal. Mit mondjak nekik? Hogy tünfek el, hogy ne hasson úgy, mintha megharagudtam volna? Közben Marcella felemelte a fejét, s olyan pillantást vetett a mesterre, amely megrázza az embert. Csak most döbbent rá, hogy Maupassant ugyanaz a Maupassant, akt regényeket ír. Csak most Ismerte fel szeretett trófát. • Másnap Maupassant délután öt óra tájban fejezte be a munkát. Nagyon sietett, mert már vártak rá a barátai a Repülő angyalhoz címzett villa előtt, mely elég távol esett otthonától. Lefutott a lépcsőn, s amikor a platán fasorba ért, bérkocsit akart fogadni. Körülnézett, miközben erősen szorította fefére a kalapját, hogy el ne vigye a szél. Az utca csaknem üres volt, úgyhogy mindenképpen észre kellett venni Maurice-t, aki éppen akkor ment át a túlsó oldalra az Excelsior szálló • irányában. Ezt csak egyféleképpen lehetett magyarázni. Maurice nagyon szeretne találkozni a mesterrel, de nem meri megszólítani. Ide-oda tektnget, és egyre mélyebbre süllyeszti kezét felöltője zsebébe. Nyilván ott keresi a bátorságát. Maupassant nem sokat törődött az udvariassági gesztusokkal, amelyek elvonják az embert a munkától vagy a szórakozástól, s nem szólította volna meg Maurice-t, ha nem lett volna szíve szerint a dolog. Szerencsére Gilardin nem volt ellenszenves külsejű, s a szelleme, ha nem ragyogott is a legfényesebben, magán hordozta a kegyesség fegyett, melyek közül a legfontosabb a szeretet. Es ez elég volt. Maupassant hozzálépett, s megérintve a vállát, felajánlotta neki kocsiját, mely éppen megérkezett. — Gondolom — mondta Maupassant —, egy az utunk. Maurice elpirult, s minthogy nehéz lett volna hazudnia, inkább hallgatott. Sokáig vártam, már azt hittem, el sem Jön oda többé — mondta rövid gondolkodás után, mert mégsem hagyhatta válasz nélkül a mester szavait. Eleredt az eső. Maupassant már rég elfelejtette, miről van szó, a csillogó boulevard-t figyelte. Sötétedni kezdett, és az utcasarkokon meggyújtották a lámpákat. — Az ember az ön korában mindig szerelmes — mondta Maupassant —, de magyarázza meg nekem, miért élik önök ilyen különös formában a szerelmet? Hallottam, hogy rátámadt Marcellára. Maurice a kocsi egyik sarkában kuporgott, s komor arca alig észrevehetően remegett. Mlndeddtg szótlanul ült, de hirtelen kirobbant, s számtalan kér-, déssel halmozta el a mestert. Dadogva beszélt, de olyan nyilvánvalóan sugárzott, aki hazugságaival ennyire összezavarta, hogy Maupassant szinte elképedt. A szerelem bizonyára megfér a mester művészetével, ám ez a szürke óra, a zörgő kocsi belseje és az utca a féltékeny Ifjú vallomását a könnyekig valószínűtlenné és ostobává tette előtte. — El akarta velem hitetni — mondta Maurice balkezének mutatóujját tördelve hogy a tegnapi találkozás teljesen' véletlen volt, és hogy nem ismert önt. Lehetetlen, lehetetlent — kiáltotta felállva a kocsiban, s úgy düllöngélt a mester fölött, mint egy részeg, aki erőszakos emberekkel ivott az örök barátságra. Guy de Maupassant valamelyik arra haladó hölgy karjaiba dobhatta volna a fecsegőt, és szigorúan rendreutasíthatta volna. Am mégcsak gondolni sem akart semmi ilyesmire. «— Eh — mondta az iffúnak —, mit gondol Maurice, talán van rá okom, hogy hazudjak önnek? Nincs könnyebb és természetesebb dolog, mint elhinni, hogy minden úgy van, ahogy mondorA. Azt képzeli, hogy gyanúsításait a végtelenségig fogom tűrni? Térfen észhez. — Uram — válaszolta Maurice —, tudom, hogy sem én, sem Marcella figyelmet sem érdemlünk. El sem képzeli, mennyire szégyellem magam, de ha ismerné Marcella elfogultságát! Ha belelátna Marcella lelkébe! Ha tudná, mennyire oda van önért! Maupassant nem törődött az efféle fecsegésekkel. — Menjen isten hírével — mondta megállítva a kocsit a megadott helyen. — Menjen isten hírével, s ha akarja, adja át üdvözletemet Marcellának. Megérdemli, hogy udvarias legyen hozzá! Maurice búcsúzóul hebegett valamit, s a keze, mely úgy elveszett Maupassant tenyerében, mint egy kisfiúé, dermedt volt a hidegtől. A novembert reggelek már hűvösek voltak, s az ostoba ifjú már jó ideig ott ácsorgott Maupassant ablakai alatt. Gilardin megremegett, s amint az a hasonló zöldfülűekkel történni szokott, fülig pirult. — Nagyon örülnék neki — kiáltott Maupassant az ifjú után —, ha holnap Marcellával együtt velem vacsoráznának. Maurice egész úton hazafelé az íróra és kedvesére gondolt. Ki tudja, melyikükre haragudott jobban. Dacosan rótta az elhagyott utcákat, s közben szerelmese árnyával társalgott, s a mesterrel vitatkozott, akt azóta már meszsze járt. Ami igaz, az igaz, az Ifjú költő érvelése figyelmet sem érdemel..Ha papírra vetette volna, a kisdiákokat is aligha elégítette volna ki. Különben azt tartják, hogy a lázadó gondolatoknak megvan a maguk színe és lendülete. Ezeket a tulajdonságokat azonban állítólag nem a művészet okozza, hanem annak valamiféle ragyogása, amely tudtunk nélkül lopakodott be gondolataink közé. Három óra hosszat barangolt Maurice Párizs lámpát alatt, s mikor belépett a szobába, ahová csupán kintről szűrődött be néhány fénysugár, azonnal megpillantotta Marcella elmosódó alakját. A pamlagon ült, felhúzott térddel, konokul hallgatott, mintha azonnal kedvesére akarta volna vetni magát. Bizony ideje volt már megszabadulni a gyötrelemtől, és szerelmese karjaiba férkőzni, mert a szerelemmel nem érdemes takarékoskodni: semmi kamatot nem hoz, amit az ember elrak a láda fiába. Marcella mosolygott, ám Maurice, akitől — bármilyen ostoba ts — a szerelmi tetteket várhatja, konok és hajthatatlan maradt. Nem tudta, hogyan kell szerelemre gerjeszteni kedvesét, s morogva valamit az orra alatt köszönésképpen, belevetette magát a fotelbe. — Beszéltem Maupassant-nal — mondta ingerülten. — Annál jobb — felelte a lány, aki egy gondolattal mindig csípősebb kifejezést talált kedvesénél —, annál jobb, remélem, hogy semmit sem titkolt el előtted. — Hál'tstennek, végre befejezzük — fortyant fel Maurice —, befejezzük ezt a képmutató játékotl Adja ide a kulcsot, Mar cella, el akarok menni. — Ha tudtad, hogy úgyis elmész, egyáltalán be sem kellett volna jönnöd. Ami pedig a szekrényt illeti, nyitva vari. E szavak közben Marcella felállt a helyéről. Most kellett Mauríce-nak megmutatnia, hogy mégiscsak derék legény ő. Át kellett volna ölelnie kedvesét, és egy csókot nyomni az arcára. Mert különben elsírja magát, különben teljes lesz a veresége,- amit aztán soha sem bocsát meg neki. Gilardin végre megértette, hogy a legüdvösségesebb ugyanazokkal a módszerekkel élni, ha az ember el akarja érni a célját. Így hát megindult Marcella félé. Marcella is tett egy-két lépést. Közben a nyelvük is megoldódott, s . olyan szerelmesen borultak össze, hogy lélegzetük is elakadt. — Maurice — mondta Marcella az égő csókok zuhatagában —" Maurice, szerelmünkre esküszöm, hogy ami Maupassantra vonatkozik, mindent csak kitaláltam. A-tól Z-ig hazugság az egészt Sohasem láttam, amióta élek. Utálom, ki sem állhatom, a legszívesebben kiebrudalnám Párizsból! Gilardin nem volt képes ezt elhinni. Am teleszippantotta magát szerelmese Illatával, szinte önkívületben faldosta a haját, s végtelen örömmel töltötte el, hogy fogainak nyoma ott maradt Marcella vállán, s hogy csókolhatja a nyakát. Maurice olyan boldog volt, mint amilyen boldogok csak a kisfiúk és a teljesen őszinte emberek tudnak lenni. Amikor Marcella rámosolygott, ő is elnevette magát; úgy kacagott, mint ahogy a szakácsinasok szoktak a mesékben, s karjaiban pajkosan nevető kedvesével háttal a pamlagra vetette magát. A Marcellával való kibékülés ötödik napján Maurice-nak elfogyott minden pénze. Ez könnyen megtörténhetett, hiszen semmilyen jövedelme sem volt. Így hát valamilyen munka után kellett néznie, vagy elindulni és megkeresni a barátait, akik ilyenkor valamelyik képtárban szoktak ácsorogni. Maurice most azonban arra az elhatározásra Jutott, hogy nem várja meg, míg Prosper — aki tartozott nekt néhány nyomorult frankkal — visszatér, hanem egyedül segít magán. nyire komolyan. Hidd el, azok a tökfejek a te Maupassant-oddal sem állnának szóba. A név, amelyet Marcella kiejtett, máglyaként lobbant fel az ifjú író előtt. — Gyerünk, drágám — mondta Marcella gyengéden —, gyerünk drágám, keressük meg azt az embert. Így görbüljek meg ni, ha nem segít rajtunk. Maurice vonakodott, de a remény sokkal erősebb a megfontoltságnál. Így történt, hogy Gilardin és Marcella éppen egy héttel a megbeszélt nap után megjelent Maupassant kávéházában. A mester régi ismerősként üdvözölte őket. — Marcella, Maurice! — kiáltott fel eléjük sietve. Megfogta a lány kezét, s egyre csak a nevét Ismételgette. Ezt a cselekedetét mindenképpen túlzottnak kell minősítenünk, mert Maupassant még akkor nem volt elég öreg ahhoz, hogy kézenfogva vezethesse asztalához más menyasszonyát, s egyre ismételgesse: Marcella, Marcella. Ez a dolog nagyon hamar szembetűnt Maurice-nak. Attól kezdve nem törődött novellája sorsával, s szeretett volna elrohanni. Ám nemsokára ráeszmélt, hogy Maupassant sokkal öregebb és fáradtabb már, mintsem, hogy Marcella bármit ls jelenthetne számára. A szégyen, amit Maupassant-nal való második találkozásakor érzett, most Ismét Marcella — mondta már ktssé derültebb arccal —, Marcella, drágám, remélem egy hét múlva gazdagok leszünk! — S közben csókolni kezdte szerelmese meztelen karját, míg csak kl nem fogyott a szuszból, és terveiről beszélt. Egész jól átgondolta a dolgot. Ír egy novellát, ami megfelelne a kiadó ízlésének, és amely képes lenne felkelteni az érdeklődését további hasonló történetek iránt is. — Ha eddig csupán azért írtam, hogy írásaimmal örömet szerezzek neked, most írnék valamit ezeknek a kereskedőknek — mondta leülve az íróasztalhoz. Reggel olyan korán felkeltek, ős olyan felajzottan rohantak kl az utcára, hogy az öreg urak szinte fel sem tudták fogni, mi történt az örökké veszekedő és viháncoló szerelmesekkel. Bizony,_nem könnyű eladni azt, amit először meg kell ismerni és mérlegre tenni. Maurice nagyot csalódott. A novella ott simult a zsebében. A kiadó el se olvasta, s alig akart szóbaállni az ismeretlen íróval. A méltóságos urak, akikre a dolog tartozott, nem buzdították Maurice-t újabb elbeszélések írására, s azt sem mondta egyikük sem: Hozzon nekünk valami mást. Vagy: Hagyja Itt, hogy megnézhessük, legalább azt tudjuk meg, hogy miről szól. Semmi hasonlói Maurice nagyon szomorú volt. — Ah — mondta Marcella —, rád sem ismerek Maurice, jobb lenne, ha nem vennéd a dolgot enyelöntötte. Nem tudott mit kezdeni magával. Félelme fojtogatta csodálatát, féltékenysége felfalta szerelmét. Maupassant az asztalfőre ült, a szerelmeseket pedig maga mellé ültette. Miféle szemfényvesztés vagy varázslat folytán látszott ez az író ennyire nagynak? Maurice később sokat töprengett ezen, s hinni kezdte, hogy a téglalap rövidebb oldala J mert az asztal, amelynél ültek, ilyen alakú volt f ahol a mester ül magasabb volt. Marcella azonban már-már hitt a varázslatban. Maupassant híre s maga a költő teljesen elragadta. Félt eljönni a kávéházba, de most semmi zavart nem érzett. (Folytatás a 12. aldalon)