Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)
1968-11-17 / 318. szám, Vasárnapi Új Szó
VLADI S LAV VANČURA VLADISLAV VANČURA a két világháború közti cseh irodalom egyik sajátos hangvételű kivúíó képviselője 1891-ben született. Élete folyamán mindig a haladó eszmékért küzdött és kommunista tevékenységéért a német megszállók 1942ben kivégezték. Kortársai a legnagyobb cseh írónak tartották őt. Müveiben mindig újszerű egyéni meglátásokra és ennek megfelelő formára törekedett. Ott tevékenykedett a szocialista irodalom bölcsőjénél, korszerű és mindig fejlődő művészet létrehozásán fáradozott. Az írásait egyéni stílus jellemzi. A cseh nyelv egyik nagyszerű ismerője volt, és alkotásaiban gazdagon érvényesiti is ezt az adottságát: Eredeti kifejezésekkel teletűzdelt ízes cseh nyelven irta müveit. Sokfajta asszociáció, felfelvillanó humor és egyéni látásmód, ez jeliemii elsősorban Vančura müveit. Az itt közölt elbeszélés látszólag lassú, nyugodt mederben sodródó története mélyén elgondolkoztató filozófiái gondolatok vannak beágyazva. (fuy de Maufatfant (F. X. ŠALDANAK AJÁNLOM) Párizs bűvös színei, amelyeket mindenki oly könnyen megtanult tisztelni, a franciákat épp úgy felingerii, mint ahogyan bennünket Kis-Prága tarkabarkaságai. Honnan a sok lelkesedő és hódoló szó a nemzetek nyelvében, amelyek szüntelen róják Párizs utcáit? Ugyancsak könnyen kitalálhatják, mi késztette Guy de Maupassant-ot arra, hogy legyintsen szülővárosára zajos élete láttán. Azt tartják, hogy a veszekedés megerősíti a szerelmet. Talán költőnk magatartásának okai között ott rejtőzött a kegyesség, amit akkor érez az ember, ha .beleköp a bűzlő vizű Ördögcsatornába, amit bár átkoz, mégis szívesen sétál a partján. Bárhogy legyen is, Guy de Maupassant most ingerült volt. Felbátorította Párizs. Felemelte a kezét, mintha a konflisok szakadatlan ügetése ellen tiltakozna, és a kávéház felé vette az útját, ahol vacsorázni szokott. Ebben a pillanatban a boulevard olyan volt, ahogyan néhány évvel később megtanultuk szeretni az impreszszionisták vásznain. A körgalléros kabátot viselő kocsisok pattogtatták ostorukat, melyek ívét egy, Manet által hanyagul hangsúlyozott körbe kötötte össze a szíjtesttel. A hölgyek a lámpák felé fordították fejüket, felfogva arcélükön azok fényét, igyekeztek kiemelni rózsaszín orrcimpájukat a kobalt és az olasz porcellánföld színére emlékeztető árnyékból. Mmdtg drágább bundában feszítettek, mint amennyi szeretőjük jövedelme volt, köpenyük ára pedig majdnem meghaladta férjük havi keresetének felét. Guy de Maupassant nem nézte tovább a színjátékot, mely szerfölött untatta, inkább befordult a Richelieu utcába, és nemsokára belépett kedvelt kis kávéházába. November volt, hétvége, és hatra járt az idő. Párizsban azt tartják, hogy ebben az órában a legjobb kalandokba bocsátkozni, ám Guy de Maupassant távolról sem gondolt semmi hasonlóra, s éppen ma, amikor rossz hangulatban volt, kétszer olyan könnyen vissza tudta utasítani a szerelem szolgálólányait, akik gyakran tévedni szoktak, s képesek készpénznek venni fiús viselkedését. Letelepedve, balkezének mutatóujján néhányszor megpergette kalapját, szemmel láthatóan szórakozott volt. A költő háta mögött éppen elsurrant egy pincér, egyike azoknak, akik sohasem veszik észre, hogy úf vendég érkezett. Maupassant valamilyen italt akart rendelni, és miközben megkocogtatta az asztal üvegét az ujjai közt szorongatott ötfrankossal, körülnézett. Ahogy nézelődött, egy perlekedő szerelmespárra lett figyelmes. A férfi kabátja szerint nem volt nehéz kitalálni, hogy ifjú művész. Neve: Maurice Gilardin. Sápadt volt a haragtól és a jobbján ülő hajadon is felhívta magára a figyelmet: szertelenül viselkedett. Első tekintetre utcalánynak látszott, de Maupassant éles szeme áthatolt a látszaton, s csakhamar megváltoztatta véleményét. A lány illetlen és ostoba viselkedése inkább mosolyt, mint haragot keltett benne. Maupassantnak nem ís igen kellett a fülét hegyeznie, hogy meghallgassa a veszekedés egy részletét. A dolog nem hagyta közömbösen, mégegyszer megfordult, s önkénytelenül is elmosolyodott. A lány közben szorult helyzetbe került. Segítséget keresve pillantott körül, s a bosszúállás vágya, melyet kedvesük féltékenysége ébreszt a lányokban, azt súgta neki, hogy szólítsa meg Guy de Maupassant-ot. Ha az ember elveszti a fejét, Jcapaszkodjon bele a legapróbb ötletekbe is, mert ilyenkor méhrajként özönlik el agyát az ostoba gondolatok. Maurice kedvesének úgysem volt más választása, így tehát összeszedte bátorságát, és Maupassanthoz lépett. Ebben a pillanatban kis butusnak látszott. . Az író egy szót sem értett az egészből, de jólesett hallgatnia a lány kellemes hangját, mely egybeolvadt a kávéház zajával, s átengedve magát annak, amit egy pillanattal azelőtt elátkozott volna, valamiféle elégtételt érzett. — Valamivel gyanúsítja a kedvese? — kérdezte Maupassant, félbeszakítva a lány adakozó szóáradatát. — Szólítson Marcellának, az pedig ott Maurice Giraldin — mondta válaszképpen az Ifjúra pillantva —, éppen szakítottam vele. — Amint látja, egyikünk sem tréfál — folytatta felhúzva ruháját a kezeszárán, amely olyan csíkos volt a vágásoktól, mint egy színskála. — Szívesen segítenék magán — mondta Maupassant, — de nem tudom, mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy komolyan gondolom a dolgot. — Holnap, holnap — válaszolta Marcella, — lekötelezne, ha most csak a felét beváltaná őszinte Ígéretének. — Nagyon kérlek, Könyörgöm —• tette hozzá szinte könnyezve a felindultságtól —, mondd neki, hogy két éve ismerjük egymást, és erősíts meg mindent, amit hallani fogsz. Az igazi franciák bólintani szoktak hasonló helyzetekben, és Guy de Maupassant egy pillanatig sem habozott, mert nincs példásabb francia nála. — Igen •— felelte —, megmondok Giraldin úrnak mindent, amit kíván. Maupassant semmin sem gondolkodott sokáig. Felállt, s már ott is volt Giraldin asztalánál. — fó estét — mondta —, jó estét uramt Guy de Maupassant vagyok, és figyelmeztetni szeretném, hogy nem illik hátat fordítani a barátainknak. Marcella kisasszony és én már jó ideje várjuk £jní. A nagy meglepetések a gyorsan ölő méreghez hasonlíthatók leginkább, meri hatásukra ugyanúgy sóbálvánnyá mered az ember. Marcellára úgyszólván semmilyen hatást nem tett Maupassant neve, a szempillája sem rebbent meg, de a barátjaI... Majd megfulladt zavarában, elsápadt, úgy látszott, hirtelen még beszélni is elfelejtett. „Guy de MaupassantI A francia írófejedelem áll előttem, és hozzám beszél" — gondolta egész lényében remegve az ifjú költő. Isten tudja nem állt volna-e szívesebben így szemtőlszemben egy farkassal, mint Maupassant-nal. Megdermedt és semmit sem értett. Olyan kábult volt, mintha a lábat előtt felrobbant volna a nap. Maupassant Marcellához vezette, s az ifjú köl tő úgy lépkedett utána, mintha álmodna. Leült a szék szélére, és hol az egyikre, hol a másikra nézett. Csak lassan kezdett előtte kibontakozni a nagy káprázatból kedvese és a mester arca. — Zizi, Zizi! — kiáltotta fel Marcella. — Zizi, drágám! — Mit mondott neki, maga kárörvendő — tette hozzá a mesterhez fordulva. Guy de Maupassant mosolyogva hallgatott. Abban a pillanatban, amely éppen hogy csak elég arra, hogy kiejtsük a felszarvazott kedves nevét, elgondolkozott a végtelennek látszó történeten, s úgy rémlett neki, hogy sokkal több kedvesség van benne, mint kegyetlenség vagy esztelenség. Es meg akarta hallgatni. Marcella, amint bebizonyosodott róla, hogy Maurice magához tért, nem várakozott tovább, teljes gőzzel folytatta a játékot. — Maupassant úr — mondta —, ez az ostoba fickó, akit ennyire zavarba hozott, a szeretőm. Megcsaltam magát vele. - — En lobban örülnék neki — mondta a költő —, ha kicserélhetnénk a szerepeket. Nem mondhatná úgy, hogy Giraldin urat csalta meg velem? Ezalatt Maurice teljesen feleszmélt. Fiatal volt, napbarnított, fekete hajú, kifejező arcú, széprajzú szemöldöke boltívként tartotta homlokába omló haltincseit. — Uram — szólalt meg, beleöltve ebbe a megszólításba minden csodálatát —, uram, Marcella, akiről azt állítja, hogy ilyen sokáig a barátnője volt, arcátlan nőszemély! Csak azért rendezte meg ezt a találkozót, hogy bolonddá tegyen mindkettőnket. — Hogyan? Ön ismert engem, s tudta kivel fog itt találkozni? — Nem — válaszolta Maurice —, sejtelmem sem volt semmiről. Előbb érkeztünk, mint ön, s egész idő alatt háttal ültem Önnek. Marcella mosolygott, és köszönete feléül megszorította Maupassant karját, majd kortyintott a borából. A csupán félig kiürített poharat Maurice elé állította, és minden furfangosság ellenéKe ostoba báránykára emlékeztetve azt mondta: — Maurice, ne hagyja el magát, mit számít az, hogy elválunk! — Ah — sóhajtott fel Giraldin, sze mét erre a szerelemre ítélt könnyelmű teremtésre függesztve, s bárhogy is igyekezett, mégsem tudta eltitkolni, hogy kétszeresen megszégyenítve érzi magát Maupassant előtt. Marcella gondolatban többször is megismételte az író nevét, de most sem volt számára ismertebb, mint az angol névszótár bármelyik neve. — Ne alacsonyítsd le magad jobban a kelleténél, barátom — mondta magasról nézve Maurice zavarát. — Ha Maupassant úr hivatalának köszönheti, hogy ismerik és tisztelik ... — Marcella, Marcella! — kiáltotta Giraldin, barátnőjébe fojtva a szót. A Richelieu utca környéki kis kávéházak nem bírnak el féktelenebb történeteket, mint amilyenek a hölgyek ruhakivágásának engedélyezett méretei. Így tehát a kifejezések szolidságát a kávéscsészék csörgése szerint fogják mérni Ők is, mint ahogy az öltözék szolidságát a gombok száma szerint mértk. Maurice melléfogott az erélyes fellépéssel. Maupassant most a bőre alatt mosolyog, s miközben a többi vendégek megbámulják a furcsa triászt, Giraldin már félhangon folytatja: — Marcella azt akarta mondani, hogy novellákai írok. De önnel beszélgetve egyáltalán nem gondolhat ilyesmire. Hogyan lehetséges az, hogy nem látja, kettőnk közül kt a költő? Egyetlen szavát sem hiszem! Ma találkozott Önnel először\ ugyanúgy, mint én. (Folytatás a 11. oldalon.) <D >o 4> C O
