Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-14 / 315. szám, csütörtök

50 millió dollár parlagon František Hamouz miniszterelnök-helyettes és Václav Valeš külkereskedelmi miniszter a napokban sajtótájékoztatót tartott Prágában. A közzétett tudósításokban, a sok figyelemre méltó értesülés között, arról is olvashattunk, hogy egy kormányhatározat értelmében az Állami Bank hat százalékos kamatlábbal ötvenmillió dollárig terjedő hitelt nyújthat a vállalatoknak, ha a befektetés gyorsan megtérül. A vállalatok azonban a kormány által meghatározott dollármennyiség iránt nem mutatnak érdeklődést, mert nyilvánvalóan félnek a kockázattól. Ez áll a tudósításokban, vagyis magyarán mondva az, hogy van ötvenmillió dollárunk, de nem tudunk vele mit kezdenil Pontosabban nem mi, hanem a termelővállalatok, ezek főmérnökei, aligazgatói, igazgatói és vezérigazgatói. Nem tudom, ki mire gondolt e különös tényállást hírül adó tudósítások elolvasása után, de valószínűleg nem tévedek, ha úgy vélem: sokan megdöbbentek, vagy legalábbis hümmögve-fejcsóválva elgondolkoztak. És sokan alighanem gúifyos mosolyra húzták szájukat, és magukban azt mondták: „No lám, ilyen a vállalkozószellem ebben az országban .. Egyetlen adat és micsoda következtetéseket' lehet levonni belőlel Adva van ötvenmillió dollár, és tízezernyi gyár, üzem, vállalat, ilyen és olyan tröszt, egyesülés nem tud, mit kezdeni vele. Pedig hogy ezer helye volna, hogy minden vállalat szívesen elfogadná, azt mindenki tudja. Csakhogy van egy kis bökkenő: ezt a pénzt nem adják, nem tervezik felülről lefelé, ezt kölcsönzik! Kamatra, visszafizetésre — tehát biztos befektetésre. Ez már nem csáki szalmája: ha kapjuk költjük, lesz, ami lesz. Erről már számot kell adni. És lám, most egyszeriben nincs, aki vállalni meri a kockázatot. Hányszor elkárhoztattuk már a régi, bürokratikus-direktív irányítási rendszert, amely a parancsok szemellenzős végrehajtóivá idomította az embereket, s azt hittük, hogy ha megszűnik ez a direktivizmus, akkor felszabadul a kezdeményezés, érvényesül a tettrekészség. Ezt a változást senki sem várhatta egyik napról a másikra, de biztosak voltunk benne, hogy legalább itt-ott azonnal meg fog nyilvánulni. Igaz, a direktivizmus, s a bürokrácia nem szűnt meg még teljesen, a kezdeményezésnek azonban már van és lehet akkora tere, hogy ötvenmillió dollár szinte elveszszen rajta. De nem veszik el. Ki tudja mióta, s ki tudja még meddig? 1963-tól, amióta az új irányítási rendszerről nyíltan is beszélni kezdtek, az illetékes szakemberek szüntelenül hangoztatták: az újszerű gazdálkodáshoz új gazdasági szellem, új szemlélet is kell. Ez magában foglalta a vállalkozói bátorságot, a kockázatvállalás merszét és persze a tudását. 1963-tól az új irányításnak sok híve lett, sőt mindenki a híve lett. Legalábbis látszólag, mert vezető beosztásban, párnázott, havonként, negyed- vagy félévenként pár ezer korona prémiumot jelentő Igazgatói karosszékben megmaradni e nélkül nem lehetett. Felesküdött az új irányításra még az is, akinek semmi más életcélja nem volt, mint hogy a felülről érkező szentírást az utolsó betűig teljesítse, és soha sem tehetsége, sem kedve nem volt ahhoz, hogy az adott normákon túl valami jobbon, valami hasznosabbon törje a fejét. Mindenki híve lett az új Irányításnak. Sürgették, siettették a bevezetését, mert a stagnálásból kiutat találni, egy igazit előre lépni csak vele lehet. S ez így • igaz. Csakhogy most itt van ez az ötvenmilió dollár. A bátorságnak, a tudásnak ez a kis próbaköve. És az illetékesek közül senki sem érdeklődik iránta. Tény, nem kell elsietni a dolgot, ötvenmillió dollárt nálunk nem lehet kivágni a mellényzsebből. Aki utána nyúl, biztos kézzel nyúljon utána. Tudnia kell, hogyan kamatoztatja a legjobban itthon és külföldön. Ehhez persze tájékozottság kell: mit akar a piac. A múltban ezt is központilag firtatták, a termelőt nem igen érdekelte. De ha a termelő csak egyszerű vásárlóként jeleaik meg a piacon, akkor is látnia kell: bőségesen válogathat abban, ami nincs. A közszükségleti cikkekben olyan a választék, hogy ha valami, hát az okoz fejtörést, milyen hiányt kell pótolni a legsürgősebben. Mert pótolnivaló akad. S ha már a termelők nem látják ezt, régi hagyományaikhoz híven a központi szervek is adhatnának ötletet, mint ahogy mindenre adtak utasítást még nem is olyan régen. Vagy talán már az ötletadás is kockázatos, ha ötvenmillió dollárról van szó? Nem szeretnék okot adni a félreértésre. Mindenki tudja, hogy vannak talpraesett, ügyesen kalkuláló, munkájukhoz értő gazdasági vezetők. Tehetségüket, képességeiket eredményeik dicsérik. De azt is tudjuk, hogy vannak csak a vásárló rovására spekuláló, vagy még annak a rovására sem spekuláló vezetők, akik csak akkor bátrak, ha nem kell tűzbe tenni a kezüket, s csak akkor merészek, ha neon a karosszékük forog kockán. Szerencsére olyan Időket kezdünk élni, amikor már az ilyen „szakmán kívüli" bátorság is kockázatos lesz, mégpedig nemcsak a társadalom, hanem karosszékben ülők számára ls. De ezek az idők sajnos, még valóban csak kezdődnek. A parlagon heverő ötvenmillió dollár a bizonyíték rá ... SZABÓ GÉZA Hosszú a várakozási idő • HOGYAN GAZDÁLKODNAK AZ AUTÓISKOLÁK • MIÉRT NINCS MEGOLD.ÁS 196. Május 1-től megkezdte ténykedését az autóiskolák szlovákiai igazgatósága, jelentette be a tegnapi sajtótájékoztatón Eugen Németh, a Bratislavai Autóiskola igazgatója. — Ezzel szakmai téren kikerültünk a HESZ városi, illetve járási bizottságainak irányítása alól, bár gazdaságilag még hozzájuk tartozunk. Kilátás van azonban arra is, hogy január 1-től gazdaságilag ls önállósulunk. (Az autóiskolák szlovákiai igazgatósága továbbra is a HESZ Szlovákiai Központi BiM

it tagadjam nemcsak a választ váró levelek miatt lapoztam bele néhány szövetkezetben a munkakimutatásba és a fizetési nyilvántartásba. Magam is kíváncsi voltam, valóban olyan nagy-e a különbség a tagok keresete között, mint ahogy azt néhány levélírónk panaszolja. Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy két vagy több szövetkezetben milyen eltérő a tagok keresete, hanem arról, fcogy egy szövetkezeten belül milyen a különbség. Nos, előrebocsáthatom, hogy a kimutatások többé-kevésbé a panaszosokat igazolják. Sok szövetkezetben — akár munkaegységekben, akár koronákban mutatják ki a tagok teljesítményét — szembeötlő a különbség. A tagok bizonyos részének valóban kétszer annyi a teljesítménye, mint a többieknek. És még azt sem lehet állítani, hogy itt valami csalás történt, hiszen az előírt teljesítménynormákat vették alapul az elvégzett munka értékének beírásához. Aki amiért megdolgozott, azért meg is kapta vagy kapja a jutalmat. Eszerint a panaszkodók nyugodjanak bele, hogy ez pedig így van és nem is lehet másképpen? Vagy pef dig azt vegyék tudomásul, hogy az ő szaktudásuk, a munkaviszonyuk, esetleg a munkaképességük ilyen arányban kisebb, mint azoké, akik kétszer annyit keresnek? Mielőtt a dologgal kapcsolatos elképzeléseimet papírra vetném, elmondok néhány példát a gyakorlatból. G

"t éve múlott augusztusban, } hogy Vecseklőn jártam. A párszáz lakosú med vesalji falucska apraja-nagyja a határban szorgoskodott, tengernyi volt a munka. De náluk könnyű megtalálni egy embert, ugyanis az Öbást felöli dombról úgyszólván az egész határ belátható. Hamarosan megtaláltam az elnököt. Gazdagon fizetett a gabona, de nem hiszem, hogy csupán ez táplálta az elnök jó hangulatát. Már tudtam, hogy Vecseklőről is többen dolgoznak Ajnácskőn, Füleken meg az ország távolabbi részeiben, magától adódott tehát a kérdés, győzik-e a rengeteg tennivalót munkaerővel. Náluk a dombok és a kis terület miatt a gépesítés alacsonyabb fokú volt, ez tett méginkább kíváncsivá. Ta Ián ezért is lepett meg az el nök válasza. — Nálunk nincs munkaerőprobléma. Kérdőn néztem rá, ő pedig magyarázott: — Igaz az, hogy sokan elmennek a mezőgazdaságból, de az is igaz, hogy maradnak is elegen, ha biztosítva érzik magukat munkával, keresettel. Ebben a nagy családban senki ne érezze magát mellőzöttnek, mostoha gyermeknek. De ki váltságosnak se. Csakis így érzik és vallják a tagok sajátjuknak a szövetkezetet. És ha annak érzik, akkor a munkaerőprobléma megoldása már csak szervezés kérdése. Nem egészen értettem ezt a magyarázatot, talán éppen azért nem, mert amit az elnök mon Segítő szándékkal van megoldás dott, azt magától értetődőnek tartottam. Hiszen ezeket az alapelveket az egységes földművesszövetkezet mlntaalapszabályzata is tartalmazza. Ettől függetlenül a növénytermesztésben dolgozók, az ún. gyalog munkások sok szövetkezetben fele annyit sem keresnek, mint az állattartásbeliek. Ez juttat ta eszembe, megnézem a nyilvántartást, hátha okosabb leszek a dologgal kapcsolatban F

urcsa volt nekem az a kimutatás akkor. Az volt benne a feltűnő, hogy a tagok többségének a keresete három hónaponként lényegesen változott. Az év végi teljesítmény között azonban alig volt különbség, kivételt csak a bedolgozó idénymunkások, a fiatal vagy az idős családtagok jelentettek. Meg kellett kérdeznem: — Ebben a szövetkezetben bizonyos időszakonként olyan nagy a különbség az egyes tagok munkateljesítménye között, mint amilyet a nyilvántartás mutat? Vagy pedig az egyenlősdl elv alapján írják szét ügy a munkaegységeket, hogy az év végén csak ilyen minimális legyen a különbség az állandó dolgozók teljesítménye és természetesen a keresete között? — Hát igen, a látszat úgy szól ellenünk, hogy egyenlősdisködünk, holott ma már a legtöbb szövetkezetben teljesítménybért fizetnek. Nos, mi is azt fizetünk. Csakhogy ... Nálunk, ahol csupán a mezőgazdasági termelésből ered a jövedelem, a növénytermesztő csoportban dolgozók talán még fele annyit sem keresnének, mint például az állattenyésztők vagy a takarmányozó csoport tagjai. Persze, ezek egész éven, a növénytermesztők alig fél éven át dolgozhatnak, ha az évi munkanapjaikat összeadjuk. Ehhez még azt is hozzátehetem, hogy a két szakágazat között a teljesítménybér is eléggé eltérő az állattenyésztés Javára. Ezenkívül: csücsmunkák idején az állatgondozókra is szükség van a mezei munkáknál, továbbá nekik is kl van mérve a cukorrépa, a kukorica stb. Ugye, nem nehéz kiszámítani, hogy az ilyen munkaelosztásnál egyesek a kétszeresénél is többet keresnének, mint mások. Igaz, megdolgoznának érte, de szerintem a szövetkezeti családban a többlektől is meg kell kérdezni, hogy vállalnák-e ugyanazt a munkát. Bizony vállalták, szíves-örömest. Ezért osztottuk be úgy a munkát, hogy az állattenyésztésben három hónaponként váltakoznak a gondozók. És az év! kereset között ezért nem olyan nagy a különbség. — De hiszen az eredmények rovására megy, ha így váltogatják az állatgondozókat — mondtam azok alapján, amit szakemberektől magam is hallottam. Az elnök leegyszerűsítette a dolgot. — Ha igaz az, hogy a kivétel erősíti a szabályt, akkor hadd legyünk mi kivétel. Mert olyan szocialista munkaversenyről még npm hallottam, amelyik úgy kiváltotta volna az emberekből a tenniakarást, mint ez a mi módszerünk, vagy ha úgy tetszik — munkaszervezésünk. A

termelési eredmények az elnököt igazolták. Azaz, hogy a falut. Mert a falu döntött így. Egy olyan kicsiny falu, ahol mindenki mindenkinek rokona. Lehet, hogy azóta Vecseklőn ls változott a helyzet. Ám hogy a gondolatnál maradjak, a mezőgazdasági dolgozók keresetének alakulásával kapcsolatban az utóbbi időben is találkoztam egy-két érdekességgel. S éppen a fejlett, jól gazdálkodó szövetkezetekben. Ha nem is olyan módon szervezik a munkát, mint akkor Vecseklőn, a lényeg marad. Érezze minden tag, hogy a szövetkezet vezetősége minden tőle telhetét megtesz az állandó munkalehetőség, a kereset biztosítására. Több módozatnak voltam tanúja. A sok közül az olyan irányú belterjesítés az egyik legígéretesebb megoldás, amelyik az ún. gyalogmunkások számára is legalább 10 hónapi munkát biztosít évente. Az olyan szervező munkát is üdvözölni kell, amelyik melléktermeléssel, esetleg más üzemektől vállalt munkával teremt kereseti léhatőségét azoknak, akik dolgozni, keresni akarnak. A megoldási lehetőségeket illetően a legérdekesebb dologgal az egyik mátyusföldl faluban találkoztam. Egy ellenőrzés hívta fel rá a figyelmet. Kiderült ugyanis, hogy a szövetkezet évente több tízezer koronát fizet ki a ki nem vett szabadságokért, elsősorban aa állatgondozóknak és a funkcionáriusoknak. Ugyanakkor a tagok nagyobb része munka, kereset nélkül volt hónapokig. Egyszerű volt az intézkedés: a ki nem vett szabadságot nero fizetik. Persze ezután kivették és az alatt az idő alatt a növénytermesztők kerültek az állatgondozók helyére. Az ügyintézéshez természetesen arra is szükség volt, hogy a vezetők se fizettessék ki maguknak a szabadságpénzt. T

ehát törvényt csináltak, hogy se a sógornak, se a komának ne legyen módja két könyökkel odakerülni a nélkülözhetetlen emberek listájára. Ahol tehát megvan az akarat, ott erre a kényes kérdésre is találnak sikeres megoldást. HARASZTI GYULA CO B "S zottsága irányítása alá fog tartozni.) Szlovákiában sor került egyes járások autóiskoláinak egyesi-, tésére, ami gazdaságilag előnyös. Míg vidéken az autóiskolába Jutás várakozási ideje rö• videbb, Bratislavában az újdonsült gépkocsitulajdonosoknak sokszor 10 hónapot is kell várniuk a jogosítvány megszerzésére. Itt egy új autóískola — amelynek építése megfelelő telek hiánya miatt késik — hozzájárulna a várakozási idő lerövidítéséhez. — né — S S >< 00 N! S S-H M < N W