Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)

1968-10-09 / 279. szám, szerda

Uj lehetőségek küszöbén... Föderációról, államjogi törvényekről vitatkozik az ország, s bár időbelileg meglehetősen szorít a rövidség, azt azonban az eddig elhangzott vélemények alapján is elmondhatjuk, lakosságunk megelégedéssel fogadja azokat az Intézkedéseket, melyek a köztársaság államjogi elrendeződésére és a nemzetiségek jogai rendezésére irányulnak. Ezekben elsősorban a januárban megkezdett út folytatását, egy, évek óta halogatott kérdéskomplexum megoldásának ígéretét látják. Annak ellenére, hogy a kidolgozott javaslatokat több hónapos körültekintő munka előzte meg, s egészében jól előkészített anyagról van szó, az idő azonban itt is nagy úr volt. Nem beszélve arról a néhány hónapos közönyről, mely e téren hátráltatta az elmélyült, a megoldást segítő, a nézeteket konfrontáló tevékenységet. Ily módon a sietettségnek egyes nyomai minden valószínűség szerint később még kiütközhetnek, ezek menetközben történő eltávolítása azonban a kisebb problémák közé tartozhat. Az alapvető és legfontosabb kérdés ugyanis az államszövetséget alkotó két testvérnemzet közötti viszony, valamint a nemzetiségek jogainak rendezése. Ezek pedig ma már nem tűrnek halasztást. Ennek a rendezésnek egyetlen döntő ismérve lehet, hogy az államjogi kérdések megoldásánál az egyenlő az egyenlővel elv érvényesüljön. Bár az államszövetségi elrendeződésről szóló állásfoglalásban éppúgy, mint az alkotmánytörvény-javaslatban meglehetősen kevés szó esik a nemzetiségekről — még ha ezzel külön alkotmányJogi törvény foglalkozik is —, hangsúlyoznunk kell, a nemzetiségi kérdés rendezése nemcsak a nemzetek, hanem a nemzeti kisebbség szempontjából is nagy figyelmet, kellő tapintatot és nagyvonalúságot igényel, hogy a deklaratív megoldások helyett végre a tények is igazságos, humánus rendelkezésről valljanak. Szükséges ezt hangsúlyozni azért is, mivel a nemzetiségekre vonatkozó alkotmányjogi törvény kapcsán egyesek részéről újabb aggályok merültek fel a képviselet kérdésében, az anyanyelven történő művelődés „pontos" körülhatárolásában, sőt az államnyelv kérdésében is. Bármennyire is bonyolultnak tűnik a képviselet kérdése a választási törvény szempontjából, megoldása mindenképpen szükséges. Ugyanakkor az iskolai és nyelvi törvény is konkretizálhatja az általános fogalmakat; azonban mindenképpen el kell jutni ahhoz a gyakorlathoz, hogy a csűrés-csavarás, s a törvény írott malasztja helyett a valóságos jogok biztosításának útját járjuk. Enélkül ugyanis az államszövetséget alkotók közti legoptimálisabb elrendeződés is csupán ügyesen álcázott manőverezést eredményezhet a nemzetiségek felé. Amolyan felemás megoldásokat, melyeknek demokratizmusa kétes, tarthatatlansága pedig nem egyszer bebizonyosodott. Helytelen ugyanis, ha csupán a nagy vagy a nagyobb nemzet szemszögéből közelítjük meg a kérdést, s előre sajnáljuk, hogy mit kellene másoknak adni, amit a magam számára természetesnek tartok. Az Ilyen felsőbbrendűség csak albérleti viszonyt szülhet, ez viszont mindennek nevezhető, csak nem nyugalmi állapotnak, a dolgok megoldását segítő folyamatnak. Nemcsak nemzetiségi vonatkozásban vannak TJ problémák, 19B8 X. 9. aggályok, hanem az államszövetség kérdésében sem minden tisztázott még. Az alapelvekben azonban a felek már megegyeztek. Mind az alkotmányjogi törvényjavaslat, mind a föderációról szóló állásfoglalás rendkívül pontosan igyekszik körülhatárolni a szocialista föderációt tartalmi és formai kereteit. Sőt, sokszor szinte feleslegesnek, túlrészletezőnek tűnik az összetevők pontos meghatározása f például minisztériumok, bizottságok stb. létesítése), ezek ugyanis idővel akadályai lehetnek az országos, illetve államszövetségi kérdések rugalmas rendezésének. Az eddigi tárgyalások azt mutatták, hogy mindkét fél igyekszik maximális mértékben elősegíteni a legkedvezőbb megoldást, hogy ezáltal a további együttműködésnek is jó feltételeket teremtsenek. Meggyőződésünk, hogy e jogos igény igazságos rendezése nemcsak a két nép közeledése, és további szoros együttműködése terén hoz hasznos eredményeket, hanem nemzetközi viszonylatban is. Nem beszélve arról, hogy a nemzetiségek jogai rendezésének ls alapvető feltétele. Bár napjainkban még vita folyik arról, az erős központi kormány nem csökkenti-e majd a nemzeti szervek hatáskörét, továbbá véleménykülönbség tapasztalható a szövetségi gyűlés kétkamarás megoldása körül — az egyenlőtlen számú képviselet kérdésében —, sőt az egyes kamarák jogköre és a majorizálást tiltó rendelkezések javaslata körül is, úgy véljük, ezek megoldása nem hátráltathatja az államjogi kérdések rendezését, s annak a Csehszlovák Köztársaság fennállása 50. évfordulója alkalmából történő kihirdetését. Az említett esetekben arról van szó, hogy a cseh nemzeti szervek képviselői ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövetségi gyűlés egyik kamarája az általános demokratikus választási elveknek megfelelően tükrözze a lakosság összetételét, illetve, hogy a népi kamara jogköre minden kérdésre kiterjedjen, míg a nemzetek kamarája — ahol a képviselet arányos — csak a meghatározott, a köztársaságokat érintő és más államjogi kérdésekben dönthessen. Az SZNT ülésén ugyanakkor elhangzott az a vélemény is, hogy a köztársasági elnöki funkció mellett — a nemzeti képviselet érdekében — legyen alelnöki tisztség ls. A sajtóvitában pedig felvetődött az a gondolat, vajon a központosított törekvések nem találnak-e táptalajra a föderációs kormány tevékenységében, amelyre a majorizálás tilalma nem vonatkozik. A két nemzet közti államszövetségi megoldás a maga nemében párját ritkítja, ezért érthető, hogy rendhagyó jellegénél fogva ezek a kérdések is másként vetődnek fel. Vonatkozik ez mind a képviseletre, mind a majbrizáiásra. (Ez utóbbiakat súlyosbítja a szlovák szervek kedvezőtlen tapasztalatai az elmúlt években.) Mind a majorizálás, mind a képviselet kérdésében minden valószínűség szerint a kompromisszum győz; éspedig az az elv, hogy a népi kamara (kb. 200 képviselővel) tükrözni fogja az ország lakosságának számarányát, általános, közvetlen és titkos választás alapján, míg a nemzetek kamarája (kb. 100 képviselő) a nemzeti szervek azonos számú képviselete alapján dönt az őt érintő kérdésekben. Pillanatnyilag talán a leglényegesebb, hogy ez utóbbi jogkörét — a két nemzet érdekei szerint — körülhatárolják. A kormány tevékenységével kapcsolatban — a magunk részéről — helyesnek véljük a majorizálás aloll kivételt, mivel a legfelsőbb végrehajtó szerv munkája enélkül elképzelhetetlen. Az érem másik oldala, hogy a kormánytisztségek betöltésében az arányok betartása (miniszter, államtitkár) teljes mértékben biztosltja a nemzeti szervek akaratának érvényesülését. (A nemzeti szerv Fogalom alatt a lakosság öszszetétele szerinti képviseletet Is értjükl) Az arányok betartásával kapcsolatban, persze, elméletileg, felvetődhet a kérdés, hogy egyetlen személy távol léte esetében is érvényesülhet a majorizálás... A kölcsönös érdekeket nézve azonban, s azt a tényt, hogy a szociálist a föderáció végreh^tó szervéről van szó, úgy vélem, ezek az aggályok koraiak, indokolatlanok. Mint ahogy indokolatlan a minden hagyományt nélkülöző, jobbára formális, csak látszólag a nemzeti igényeket kielégítő alelnöki funkció létrehozása is. A közgazdasági kérdésekben a népgazdaság és- a piac egysége, s a közgazdaság nemzeti jellege elveinek érvényesítésével — alternatív javaslat nélkül egységes álláspontra jutottak. Az öt országos hatáskörű minisztérium (honvédelmi, külügy, tervezés, pénzügy és külkereskedelem), valamint az öl föderális bizottság (belügy, közlekedés, posta- és távöszszeköttetés, munkaügyi és árszabályozó) létesítésével elejét veszik annak is, hogy a reszortérdekek túlhajtásával károsítsák a nemzeti szerveket. Az új modell részletes kidolgozása során, természetesen, még számtalan probléma merül fel, s kétségessé válik a közelmúltban létesített szakágazati főigazgatóságok léte is. Az alapvető igény azonban, hogy a nemzetgazdaságok az Integráció világméretben alkalmazott elveit figyelembe véve fejlődhessenek, s nemcsak a nemzeti szervek létesítésében és a személyi reprezentációban — mely egyre inkább előtérbe kerül — mutatkozzon meg, hanem az ország gazdasági élete fellendítésében is. Ezekben a napokban kell eldönteni azt a kérdést is, hogy a föderális és nemzeti szervek milyen hatáskörrel rendelkeznek majd, hogy ezek később ne jelentsenek oktalan kötöttségeket az önigazgatáson alapuló tevékenység szempontjából. Ezeknek a szerveknek ugyanis bürokratizmustól mentesen, a maximális tudatosság szellemében kellene működniük, hogy az ország életébe valóban friss vért hozzanak. Hisz a föderáción túlmenőleg nemcsak a nemzeti érdekek s a reprezentáció kérdéséről van szó, hanem arról is, hogy az új államjogi elrendezésben az ész, az értelem kormányozzon, s népünk alkotó igyekezete legjavát mozgósítsák a közös ügy érdekében. A föderációt és a demokratizálódást valaki a közelmúltban a fizikából ismert közlekedő edényekhez hasonlította. Ennek pedig legfőbb elve: az egymásra utaltság, a kölcsönösség és az azonosság. Ügy vélem, ügyeink rendezésében is ebből kell kiindulnunk. Nem elég ugyanis az egységr ő 1 szónoki emelvényről szólni, vagy határozatokban elmélkedni, ezen munkálkodni is kell. S az egyik leghathatósabb módja ennek, hogy a kötelességek azonosságából a jogok azonossága is eredjen... Ez pedig eleve ellent mond annak a mesterkedésnek, hogy külön mérce, kivételes kegy, jóindulat és más meghatározói legyenek az államjogi kérdések Igazságos rendezésének. Az EGYENLŐ az EGYENLŐVEL elv számunkra is a legfőbb mérce. Ezért természetesnek tartjuk, hogy szocialista államban, államjogi kérdések szocialista föderációban történő megoldásakor ezt nem kell külön bizonygatnunk ... E téren ugyanis mindennemű kivétel csak gyengítheti a szabályt .. . Azt is, amelyik most formálódik! FONOD ZOLTÁN A HUNGAROLÓGIA KÉRDŐJELEI Ez év viharos tavaszán elsősorban a CSEMADOK állásfoglalása vetette fel kisebbségi létünk számos nyílt, megoldást sürgető problémáját. Köztük szerepelt az a követelmény is, hogy léte süljenek a nemzetiségi szükségleteknek megfelelő tudományos és kulturális intézmények. Ez az igény kétségtelenül arra a gyakorlati tapasztalatra épült, hogy történelmünk, kultúránk s általában Ötvenesztendős kisebbségi múltunk tudományos nyomonkövetése nem büszkélkedhet meggyőző eredményekkel. Tibor Pavlovsktj, a NOVE SLOVO cikkírója igyekszik viszont bizonyítani, hogy hiba csúszott ebbe a számításba. A folyóirat 17. számában megjelent írásában ugyan jogosnak tartja a hungarológiával foglalkozó intézmények munkája terjedelmének és színvonalának bírálatát, de kifejti egyben nézetét, hogy ezeknek az intézményeknek hálózata elégséges. Különféle társadalomtudományi intézményekre hivatkozik, főleg a Szlovák Tudományos Akadémia és az egyes főiskolák illetékes tudományos munkahelyeire, amelyek „már régebben kutatják a szlovákiai magyar és ukrán nemzetiségi csoport történelmét és kultúráját." Ide sorolja a többi között a Komenský Egyetem Bölcsészeti Karának magyar nyelvi és irodalmi tanszékét, továbbá a Nyitrai Pedagógia Kar magyar osztályát. Az előbbivel kapcsolatban megjegyzi, hogy a pedagógiai tevékenység mellett figyelmet szentel a szlovákiai magyar tájszólások kutatásának és hazai magyar irodalmi müveknek is. Az utóbbiról szólva kiemeli, hegy társadalomtudományi és honismereti viszonylatban foglalkozik a csehszlovákiai magyar problematikával. Ezen túlmenően részletetesen utal az Akadémia munkahelyeire is, amelyek hungarológiával és ukranológiával foglalkoznak. Ennek alapján vonja meg a mérleget, mondván, hogy nálunk ezen a téren lényegében megfelelő hálózattal rendelkezünk, vagyis nem szükséges új intézmények létesítése. Szerinte inkább szükséges a tudományos kutatómunka elmélyítése az adott munkahelyeken. Ettől eltekintve, javasolja egy olyan szerv létesítését, amely a szétforgácsoltán működő intézmények tevékenységét összehangolná és kezdeményezően járna el ennek a tudományos ágazatnak a kibontakozásában: „Ilyen szerv lehetne a Szlovákiai Nemzetiségkutató Tanács" — zárja írását T. Pavlovský. Véleményem szerint nagyjából egyetérthetünk vele, bár a gyakorlat azt mutatja, hogy a hézagok kitöltése egy-két új intézményt is követel. A lényeg azonban valóban az, hogy elsősorban az adott lehetőségeket aknázzuk ki. Ennek pedig egyik feltétele az e téren eddig végzett munkának tárgyilagos felmérése, a kutatómunkát gátló tényezők elhárítása és főleg olyan átfogó távlati koncepció kidolgozása, amely céltudatosabbá és egyben hasznosíthatóbbá tenné a hungarológiai kutató tevékenységet. Vajon ki fogja vállalni ezt a fontos és nem kis erőkifejtést követelő feladatot? A LITGAZETA VÁLASZA ARAGONÉKNAK Az augusztusi események után egy héttel közölte a LUS LETTRES FRANCAISES és a ĽHUMAN1TE is azt a tiltakozó nyilatkozatbt, amelyet a Francia írószövetség nevében E. Triolet, J. Madaulle, ľ. Pozner, L. Aragon és A. Prevost írt alá. A rövid nyilatkozatban szót emeltek elsősorban a teljes sajtószabadság," a demokrácia alapvető feltétele mellett, amely nélkül nem létezhet sem a közvélemény, sem az alkotásbeli, irodalmi, művészeti és szociológiai szabadság a jövő kafkái, haSekjai, čapekjai és fűtikjai szamára." A Szovjet írószövetség lapja, a L1TYERATU RNAJA GAZETA nem késett a válasszal. A többi között hangsúlyozta: „Csak a politikailag rövidlátó emberek állíthatják egy sorba — akárcsak bizonyos mértékig is — Franciaország hitleri megszállását és azt a segítséget, amelyet a csehszlovák népnek az ellenforradalom elleni harcában a szocialista országok haderői nyújtanak." A válasz utal arra, hogy a haladó francia értelmiség egyes tagjai következetesnek nem nevezhető álláspontra helyezkedtek már az 1956. évi magyarországi fasiszta forradalom idején és később kénytelenek voltak beismerni hibájukat. A véleményalkotást tehát nem szabad elsietni, nehogy az ilyen hibák megismétlődjenek. A Litgazeta a francia írók nyilatkozatát végül ideigie n*>s tévedésnek minősíti. Egy hét sem telt bele és Aragon a Les Lettres Francaises-ban ismét megszólalt. Válaszának lényege, hogy továbbra is igazodik ahhoz az állásponthoz, amelyet az augusztus 21-i csehszlovákiai események után azonnal kifejezésre juttatott a Francia Kommunista Párt politikai irodája. (Köztudomású, hogy a párt helytelenítette ežt a lépést). S bár a kommunizmus világszerte sok csapást szenvedett, nemegysief magának a kommunizmusnak nevében, — hangoztatja Aragon mégis, továbbra is híve a szocializmusnak és kívánja győzelmét. TÖBB MEGFONTOLTSÁG NEM ÁRTANA A Szlovák Újságírószövetség VÝBER című folyóirata, amely hetente jelenik meg, érdekes szemelvényeket közölve a hazai és a külföldi sajtóból, rövid időn belül nagy közkedveltségre tett szert és jelenleg több tízezres olvasó tábora van. A szerkesztőség szeptemberben megjelentetett egy 48 oldalas külön számot ls, amely monotematikus. Szemelvényeket közöl az első polgári Csehszlovák Köztársaság megalakulásáról, illetve az 1945. évi, felszabadulás utáni első időszakról szóló cikkekből, tanulmányokból, könyvekből. A lapszám összeállítói — külső munkatársak — érdekes, de buktatótól nem mentes koncepció szerint válogatták össze az anyagot. A két kulcsfontosságú időszakot úgy kísérelik meg feleleveníteni, hogy kivétel nélkül az olyan szerzőket „futtatják", akiknek kérdéses munkái az elmúlt két évtizedben indexre derültek. Persze, vannak köztük nevek, amelyek esetében már az első pillanatban nem vitás — csak a személyi kultusz önkényes eljárásával magyarázható az elhallgattatás. Ide tartozik például Clementis, Fierlinger, Husák, Koucký és Slánský. Más a helyzet olyanok esetében, mint például BeneS, Hlinka, Sidor stb., mert itt nyilvánvaló, hogy a nemzetközi feszültség, a hidegháború éveiben nem lett volna helyes terjeszteni az ilyen emberek antimarxista nézeteit. Ezt a szeptemberi Výber számút átböngészve meg kell állapítanunk, hogy az érdekesség hajhászása, ha nem párosul politikai éleslátással és megfontoltsággal, a szerkesztők elképzelésének ellentmondó eredménnyel járhat. Bár az előszó hangsúlyozza, hogy a lapban közölt tanúságtételek szubjektívek és nem egy esetben fedik történettudományunk álláspontját — ez mindenképpen kevés. Kevés elsősorban azért, mert ez a folyóirat a széles nyilvánosság számára készült s ha már kiegészítő képet akart nyújtani a különféle politikai és filozófiai áramlatok képviselői véleményének tolmácsolásával — ami szerintünk nem elítélésre méltó — ezt csakis a marxista történetírás talaján álló kommentálással egyidőben tehette volna meg. Annál is inkább, mivel néhány cikk, amely érinti a Magyar Tanácsköztársaságot, illetve forradalmi haderőinek harcát a társadalmi regreszsziót képviselő legionárusok ellen, torz és antlmarxista beállítotságával joggal ellenkezést válthat ki Magyarországon is. Arról már nem is beszélünk, hogy a hasonló megfontolatlanságot az adott politikai helyzetben anttszocialista célzatosságként is elkönyvelhetik. Márpedig erre semmi szükségünk nincs. igi-t