Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)

1968-10-06 / 276. szám, Vasárnapi Új Szó

V\ Ýjm| mm. E

lkülönített terem. Fehér függönyök és mégis sötétek, mint a kiömlött tus. Mögöttük a testek még mozdulatlanok és az arcok narkózisba dermedtek. Fehér köpeny van rajta. És mosolyognom kell. Az igazság azonnal megölhetné őt, megmondták. így még van remény. Némi remény, mondták. Sietve kezet fogtak velem. Gyufát gyújtottak. Belebámultam a lángba. Nézem a feleségein megdagadt, óriásira nagyított arcát. Szorongok attól az alig látható réstől, amelyen keresztül, mint a szakadék mélyéről, figyel rám. — A fájdalom, František, elviselhetetlen a fájdalom. Mit mondtak, rák? Egymás után gördülnek a cseppek. Az agyonkínzott testbe a csöveken keresztül behatol a vér és a glukóza. Hatalmas akaraterővel fojtom el a hangom. Ha nem tudnék uralkodni magamon, kiáltásomra lezuhanna a terem mennyezete, de lehet, hogy az egész égbolt. — A leletet csak most küldik kivizsgálásra, Karlácska! Mi ketten még soha, a hang árnyalatával sem hazudtunk egymásnak. Most pedig hazudok, idegenek szövetségeseként itt a teremben és később a 38-as számú szobában is, állandóan hazudok, amint átlépem a kórház küszöbét. Nap mint nap belépek ide, lelkem minden pórusából vérezve és naponta mosolyt erőltetek az arcomra, mindjárt a folyosón, ahol a barátságos, együttérző tekintetek nem jósolnak semmi reményt Mosolygok, míg Karla kezéhez nem érek. Megszorítom azt a kezef, amely több mint húsz éven át engem ölelt, találkozáskor simogatott, búcsúzáskor integetett, azt a kezet, amely a mi ágyunk lepedőjét és párnáját, igazgatta, amely nekem írt leveleket, ha távol voltunk egymástól. — Egy hét múlva .. . egy hónap múlva ... egy év múlva — mondom a feleségemnek beszéd közben. — Oda megyünk, ezt és ezt fogjuk csinálni. Együtt. Ámbár én tudom, hogy nekünk már sohasem lehet egy év múlva. — Ma először fent jártam! — fogad Karla titokzatosan, valamivel megint soványabban, mint tegnap. És figyelemmel várja, hogyan reagálok rá. Hiszek-e neki. — Mindig megpróbálom, ha nem vagy itt, tudod? Meglátogattam a betegeket. Több mint négy órán keresztül operáltak engem! Képzeld csak el, négy órán keresztül. De most már midenen túl vagyok, és ne hordj már nekem virágokat. Kérlek, öntsd ki a vizet a pohárból. Igyál az ásványvizemből. Kérsz? Törüld le az éjjeliszekrényt. Nyisd ki és nézz bele. Vidd azokat a holmikat haza. Kinyitom az éjjeliszekrényt. Megrettenek. Tele van étellel, nem akarja, hogy rájöjjenek: nem eszik. De abból a tejszínhabos szeletből törj le nekem egy kicsit, kéri, az tőled van. Aztán csak nézünk egymásra. Egymásba olvad a tekintetünk. Ez borzalmas, kegyetlen. Tudom! Ezek az utolsó találkozóink. Szenvedéllyel és gyöngédséggel nézünk egymásra, ml a szerelemben már olyannyiszor próbát tett szeretők. Ott állunk a halál robogó gyorsvonatának útjában. Megállítjuk. Hiszen sehol a világon nem él olyan szerelem, mint a miénk. Karla fogja a kezem. — Most már nem szeretnék meghalni. Most nem, amikor annyit szenvedtem. Aztán elszomorodik, a szemére egyszerre sötétség Herma Svozilová-Johnová: borul. Igazán, csaknem félelmetesen fekete a szeme. Miért nézel így rám, egyetlenem? — Mert lefényképezlek. Az útra. Szemhéja ráhull a szemére. Erőszakkal felnyitja. Nézni akarok, amíg tudok! Lélegezni akarok, amíg csak tudok! Nem tudom, mit csinálok attól a perctől, hogy tőle elmegyek. Hazatérek lakásunk borzalmába, ahol még érezni közös húsz évünk minden melegét. A percek úgy verődnek a falhoz, mint kopott, nyesett szárnyak. Aztán már haza sem megyek. Végül is megengedték, hogy Karla mellett éjszakázzam. Azok a retlenetes, elmondhatatlan éjszakák, amikor a feleségem hallgat, szemét erőszakkal nyitva tartja, arcát eltorzítja a betegség és a szorongás sárga árnya, amikor a test mindegyre láthatóbban és kifejezettebben mutatja a változásokat, az agy azonban világosan és pontosan dolgozik. Ültess fel, Franto. így. Nem így, másként. Ülni akarok. A nyugágyba akarok ülni. Alkohollal mosd le a hátam. — Istenem, ezt a fájdalmat már nem lehet kibírni. Engedj már el, František. Engedd, hogy elmenjek! De kérlek, úgy emlékezzetek rám, amilyen a betegség előtt voltam. Üj virradat. Oj reggel. Karla bizonytalanul tapogat a párnája körül.— Add ide azt a gumifüzőt, amit felírtak! Mindjárt felveszem és járni kezdek. Még egyszer megpróbálok élni, Franto. Nem akarlak itthagyni benneteket! A halál természetes dolog, dehát én még legalább ezer évet szeretnék élni veletek! Apokalipszis. Magam is olyan vagyok, mint egy súlyos beteg. A gyorsvonat pedig robog felénk. És mi ketten ott állunk a sínpár közepén, a töltésen, erősek és tehetetlenek egyben. Szerelmem, szerelmem, suttogjuk mind a ketten, és nem tudom, ajkunk kimondja-e. Nincs a világon még ilyen erő. Hiszen ketten vagyunk, akik szeretik egymást. Mindent legyőzünk! Holnap ilyenkor gyere el megint Feri, küldött haza estefelé Karla. Ma valahogy sokkal, de sokkal jobban érzem magam. Aludj te is egyszer rendesen, s aztán majd sokat fogunk beszélgetni, nézünk majd egymásra és egy pillanatra sem engedlek el. Egyetlen egy éjszakára újból visszatérek lakásunk sírvermébe. S az órák, mint szétroncsolt szárnyak verdesik a falakat. Hogy megnyugtassam. Ne gondolja, hogy haldoklik. Holnap megint eljövök hozzá, odahúz hatalmas szemével, amelyben már nincs más, csak a betegség, ülj ide az ágy szélére, fogd meg a kezem. És holnap, egy hónap múlva, egy év múlva... Holnap. Belépek a 38-as számú szobába. Az ágyhoz kötözve, a lepedőn vonaglik fájdalmában az az asszony, akit annyi éven át a legszentebb érzésekkel az én karom ölelt. Az asszony, akihez sohasem voltam hűtlen. Magára van hagyatva, s ők nem hívtak hozzá engem! Mióta védekezik már elvadult tekintettel, sikoltozva a hallucinációk ellen? Mit csináltak vele? Hogy merték lekötözni, nem szabad, ezt a világon seniknek sem szabad! összeroskadva térdelek az ágyához és fejem az ölébe hajtom. Tehetetlenül zokogok, magam is darabokra szaggatva, mint ő, a feleségem. Ö, akibe annyiszor olvadtam bele, mint folyó a folyóba. Leszaggatom a köteleket. Megvédelek! Kitárom feletted a karom! Senki más, csak én, Karla, az életben és a halálban. Nem adlak oda sem a fájdalomnak, sem a halálnak. Én vagyok itt, František, suttogom gyöngéden, végeszakadatlan. Kigondolom az utolsó gyöngéd, leggyöngédebb szavakat. Szerelmem, szerelmem, hallasz? Nem hall. Nővérke, ne zavarjon bennünket, menjen kii Egyedül akarunk lenni, hát ezt nem érti meg? Nővérke, jöjjön ide. Nekem nincs semmim, csak a gyöngédségem. De magának van injekciós tűje morfiummal. Könyörgöm, segítsen. S ekkor felemelkedik Karla keze, egyik oldalról a másikra lendül, mint egy legyező, mint egy bolondos legyező, amelyre rászegezi tekintetét a feleségem. Inkább önre nézne, mondja a nővérke hivatásos mosollyal, de így csinálják valamennyien. Valamennyien, azok ők, a haldoklók, akiket ő kísér ki a világból. Fiatal. Még oly fiatal. Semmit sern tud. Szerelmem, szerelmem! Itt vagyok nálad, nem adlak sem a fájdalomnak, sem a halálnak, suttogom. Harminc órán keresztül suttogok az ágy szélén, harminc órán keresztül ütődik a csodálatosan erős test iiemegő karom ívéhez. • Apokalipszis. — Borzalom! Borzalom! — kiáltják a sötétbarna ajkak. Megnedvesítem az ajkát. Ez jó, suttogja Karle, a szeme már becsukva, ez jó. S egyszer csak enyhül a mozdulat, mint a súlyos, lázas krízis után. Akkor talán mégsem megy el. Talán mégis csak csoda történik, a visszatérés csodája. Repedt dióhéj színéhez hasonló barna szája fölé hajlok. Megcsókolom egészen könnyű érintéssel, itt vagyok, én vagyok itt, František, hallod, Karla? — Boraalom. Vége. Segíts. Apokalipszis. Még egyszer összeszedem az erőmet. Mérhetetlen gyűlöletei még egyszer megfenyegetem azt, ami szét akar bennünket választani és meg akar fosztani mindentől. Közben vászonfalat húztak az ágya elé. Már csak hörgést hallok. Egy órán, kettőn keresztül, nem tudom. A ráncolt anyagon apró piros virágok díszelegnek. Szeretnék felállni és nyugodtan, tompán darabokra tépni a ráncait. De nem tudok. Karom boltozata alatt egyre gyengébben ver az a gyönyörű, ragyogó szív, amelyet szeretek. Mindketten haldoklunk. És csend van. Vége. Augusztus másodikát írunk. /S. K. Jord.f GYURCSÓ ISTVÁN: MENNYI LEHETŐSÉG SÍRRA, HALÁLRA és mégis élünk: mennyi alkalom, hogy siót értsünk végre, és nem beszélünk. Apánk és anyánk siívében élünk csak, de nyelvünk béna: töredéksorsunk micsoda rendszernek torz maradéka? Képzelet bomlik: kristálypillanatok, gondmolekulák; egy perc összerakná késszé, egésszé a szó oszlopát, s csapong, viv, küzd a gondolat, elmerül, hogy fuldokolva, mint a gyöngyhalász a tenger gyöngye nélkül, sirjon bomolva. Nyelvünk tengelyén homok szitál, sikolt, csikorog szavunk, virágos kertünkben farkasok járnak, s nincs puskánk, botunk. Kiáltásunk riadt bégetés csupán, nem védnek kosok: őrizz hát Te, védj meg, Szép Tiszta Törvény, fogalmazz jogot! Ki védne más ,ha a teljes emberség nem szól, nincs szava, ki más, a nevedben morgók ostoba, süket tábora? Nem kérjük nem véd sem isten, sem király; de nem óv senki, ha kutya csahol ránk, nem áll elö az, aki leinti: Egyedül te, proletár utókor, de bírj is joggal, a morgó dúlókra szólj rá, fenyítsd meg, intsd le, de bottal! ... Hazám az a föld, bizony csak az a föld, ahol nyelvem ép, nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó ötödik kerék. — Egy nemzet él ittl — mondják. Mit mondjak én f — Még mi is élünk! — Hová tartozunk, kinek a gondja most nemzeti létünk? Miénk a sarló, a kalapács nyele, e korszak hevít, s ha törvény a halál, az életre most még mi lelkesít? Az élet maga, maga az élet, ami jogra int? És a jövő az, talán a jövendő, aki ránk tekint? Kevés vigasz, én ma élek, s már jól tudom, alku nem lehet: minden nemzedék önmagáért felel, ha mozdult, ha tett! S ki csak homokban babrál s szórja másra a port, mely vakít, annak nem fontos, hogy a múlt és jelen, kit, hogy alakít: én halálig kérdezem kíváncsian, mennyit érek én, hogy itt születtem s élek Európa kellős közepén? (A közelmúltban megjelent Percmutatók című verseskötetből.)