Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)

1968-10-06 / 276. szám, Vasárnapi Új Szó

Asszonyom, megesik néha, hogy társaságba hívnak. Többízben Ön mellé ültettek az asztalnál. Ön fiatal, csinos, a toalettjei csodálatraméltónk, az ékszere' pedig becsületére válnak az urának. Rendkívül jinom keze hasonlíthatatlan ragyogást ad az ezüstnek és a kristálynak. El voltam bűvölve. Első találkozásunkkor — még csak a lazacnál tartottunk — Ön kertelés nélkül kijelentette: — Még semmit sem olvastam magától. Kitűnő! Van érzékem a plátói kapcsolatok iránt. Azt mondtam magamban: — „tme, egy szép barátság van. születőben." — S folytattam a lazacot és a reménykedést. Alig jelent meg az asztalon a homár, Ön ígéretes mosollyal odavetette: — Most azonban meg fogom venni a könyveit. ' Forró köszönetet rebegtem. Boldoggá tett, hogy néhány villadöfés alatt sikerült felkeltenem érdeklődését. De Ön így folytatta: — Es mondja, hogy támadnak az ötletei? A homár remek volt. Egészen friss: a ház úrnője egy miniszter felesége. Nos, mihelyt Ön ezt a kérdést intézte hozzám, asszonyom, a homár egyszerre romlani kezdett a tányéromon. Szemlátomást! Nem, ezt nem lett volna szabad megtennie egy miniszter feleségével. A Aégis nagyobb baj nélkül elevicIX/I kéltem az ebéd végére. Azt azonban sehogysem tudtam Önnek megmondani, hogyan támadnak az ötleteim: ez} magam sem tudom. Másnap közös barátnőnktől, Didi hercegnőtől értesültem, hogy Ön „igen kiábrándítónak" talált engem. Egy hét múlva véletlenül megint Önbe botlottam. Mivel a protokoll a szokásos protokoll, s az Ön férje megszokott tisztét látta el — valahogy úgy fordult a dolog, hogy én megint Ön mellé kerültem az asztalnál. Hát jó, állok elébe. Bátorság! Ön rögtön támadásba kezdett: — Mondja, maga ' mindig ilyen rosszkedvű? Olyan levertnek látszikl Gondjai vannak? Mindig: két találkozás után ezt a kifejezést kissé túlzottnak véltem. Nézetem szerint az effajta mindigek nem olyan természetűek, hogy bárkit is bizalmas vallomásokra késztessen báránysült előtt. Meglehetősen homályos, bizonytalan választ mormogtam. Szükségesnek tartom tehát, hogy az alábbiakban kimagyarázzam magam, mert más nagyvilági hölgyek is szememre vetették már, hogy buta arcokat vágok. Hát Igen, Ilyen a képem, nem tehetek róla. Az arc semmit sem mond — arc csupán. Velemszületett. A puszta külső sohasem tükrözi vissza az ember Igazi lényegét. Elvégre senkt sem láthatja Franciaországot De Gaulle tábornok arcán, sem De Gaulle tábornokot Georges Pomptdou úrén. A z embernek soha sincs olyan /1 arca, amilyet megérdemel. Asszonyom, ha olyannak látna engem, amilyen csakugyan vagyok, elámulna: tisztára Rudolf Valentino vagyok, csak az én külsőmben több a szellem, furcsább — mintha Michelangelo újraformálta volna Valentinót. Asszonyom, Önnek fogalma sincs róla, milyen az én arcom a valóságban: ha tudná, térdre borulna, asszonyom, térdre! Olyan szép ez az arc, asszonyom, olyan szép! Bocsássa meg, ha most egy könnyet ejtek. km az is igaz, hogy — amint Ön megjegyezte — néha olyan képet vágok, mintha a fogam fájna. Hát igen, kísértetek látogatnak. Ez érthető: egy-egy regényemben tíz, húsz, ötven alak szerepel. Mind tőlem függ. Gyötörnek a problémáikkal, a nehézségeikkel, a követeléseikkel. Bele kell bújnom egy fiatal lány bőrébe, > akt épp most erőszakoltatta meq magát, méghozzá általam! Ezer bonyo lult helyzettel vívódom, mindből kiutat kell találnom, ezer konfliktus zaklat, megoldásra váró ellentmondások, meg kell próbálnom mindennek értelmet adni, formát, befejezést. Vallja be, asszonyom, hogy van okom erre a vad, megszállott, hajszolt külsőre. Az én alakjaim sohasem maradnak otthon, ha én elmegyek hazulról. Mindenhová követnek. Ez a gondterhelt kifejezés az arcomon pusztán azt jelenti, hogy akkor éppen nem önmagamra gondolok. Mert amikor önmagomra gondolok, akkor rendszerint röhögnöm kell. Engedje meg asszonyom, hogy ez alakalommal emlékezetébe idézzek egy szabályt, amelyre bizonyára megtanították ... a katonaságnál: kerülni kell a személyes észrevételeket. A minap a Jockey-Clubban — ne jLi féljen, épp csak bekukkantottam — eldiskuráltam barátnőjével. Bibiche grófnővel. Röpke kis filmszínész a vásznon megcsókolja a feleségét? Hét éve élek a feleségemmel, de még nem gondoltam erre: Túl vagyok ötvenedik életévemen, de ide még nem jutottam el. Ehhez a szellemhez? Mit érzek? mit érzek? — gyors lelkiismeretvizsgálatot végeztem. Persze, tisztában vagyok vele, hogy a közönség tekintélyes része audiovizuális felfrissülés végett szalad a moziba. De nem, én még igazán nem értem el erre a fokra. Jól-rosszul magyarázni kezdtem Önnek. De Ön szigorúan közbevágott: — Helytelen az eszejárása. Nekem, asszonyom? Helytelen az eszem járása? Már éppen kinyitottam a számat, hogy azt mondjam, váljék egészségére, amikor Ön hirtelen világosságot gyújtott agyamban: — Azt szerettem volna tudni, féltékeny-e maga, amikor a feleségét egy színész megcsókolja a stúdióban? Vagy úgy? Igen, ez már érthető. Rendben van. — Dehogyis, asszonyom! Egyáltalán nem vagyok féltékeny. Semmivel sem vagyok féltékenyebb, mint pélROMÁIN GARY: EVEL asztaltársnömhöz beszélgetésünk végén azt mondja nekem nagyon kedvesen: — Maga egyáltalán nem olyan, amilyennek mondják. Elsápadtam: nem tudtam, hogy ez köztudomású. Azt hittem, jól elrejtettem a darabokra vágott holttestet. De nem, nem erről van szó. — Én egész kedvesnek találom magát. Életem egyik legrettenetesebb perce volt ez. Annyi ordenáréság, anynyt rosszmodor, annyi brutalitás, tizenhét év diplomáciai szolgálat — és íme, alig egy negyedórás beszélgetés alatt egycsapásra összedől az oly kínosan megszerzett hírnevem! Mit tehettem? Semmit. Semmit az égvilágon. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy beleharapok a fülébe, de attól tartottam, félreérti. — Nekem azt mondták, maga afféle orosz medve. Igen, így jár az ember, ha olyan balszerencsés, hogy balalajkák, trojkák és cigányzenekarok hazájában született. Örökre „orosz medve" vagy „szláv lélek" marad. Ha ugyan nem mind a kettő. Egy jó barátom bájos felesége sohasem hív másképp, mint „duská"-nak, ami azt jelenti, „lelkecském", émelyítő és undorító kifejezés, csak kocsisok és prostituáltak használták a XV111. században, klienseiket szólítgatva így — egyetlen tisztességes bolsevik sem él vele azóta. — Miért mondják ezt magáról? Emberfelettt erőfeszítést tettem a gondolkozásra. Dehát a Jockey-Clubban voltunk, s ez igazán nem gondolkozásra való hely. Még azt találják hinni, hogy modortalan vagyok. dául a férje, amikor Ön egy szakorvossal megvizsgáltatja magát. Azt hittem, felpofoz. De miért, uramisten? Ön pontos kérdést intézett hozzám, én pontosan válaszoltam. Miért mondta másnap annak a kedves Zizi vicomtesse-nak, hogy goromba fráter vagyok? Zizi egyébként megvédett. Ha jól értettem, megmagyarázta Önnek, hogy nem vagyok goromba fráter. Csak disznó alak. Nem vagyok disznó alak, asszonyom. Nem szolgáltatom ki magam olyan embereknek, akiket álig ismerek, ennyi az egész. Ön megveszi a könyveimet. Jó. De ezért, mert bájaim árusításából élek, Önnek nincs joga kivallatni. Engedje meg, hogy legalább a melltartómra vigyázzak. Könyveim olvasása nem ad Önnek jogot arra, hogy fürge ujjakkal levetkőztessen. „Alapjában Ön romantikus, ugye?" „Alapjában Ön nihilista?" Alapjában ez, alapjában az, s mindezt gyümölcs és sajt közt. Aszszonyom, ha mindaz, amit Ön feltételez, ott volna a lelkem mélyén, már réges-rég megoperáltattam volna magam. Az, hogy az asztal meg van terítve, még nem ok arra, hogy megkérjen, terítsem ki beleimet az asztalra. . .ás. Ogy áll a dolog, hogy a fef\ /] leségem filmszínésznő. Egyéb' ' • ként elragadó teremtés. Tegnapelőtt Roquéplne márkiznál Ön egy pillanatra kilépett vaniliafagylaltjából, és megkérdezte: — Mondja, mll érez, amikor egy •regnap megint összeszaladtam I Önnel Basileusáknál. Mostanában sokat járok el hazulról: nem akarom, hogy emberkerülőnek« tartsanak. Ön mostanában olvasta legutolsó regényemet: A csillagevőket. Regényem hősnője egy kis amerikai nő, aki Iszákos, kábítószerekkel él, és általában semmit sem hogy ki. Ön felém sietett, felvont vitorlákkal. Még jóformán kezet sem csókoltam, Ön máris formába lendült: — Ugye a kis amerikai nő alakját a feleségéről mintázta? Pedig, úgy tudom, asszonyom, Ön zárdában nevelkedett. Figyelmébe wtmmammmammmmmmmmmsáíSí-22 mmmemmmmatiemmmmmmmmmmm ajánlom, hogy legújabb regényemnek a Dzsingisz Khán táncának központi alakja egy gyógyíthatatlan hidegség' gel sújtott nlmfomán nő. Rajta, aszszonyom! Fussa ki legjobb formáját! „Jump to concluslons" — ahogy az angol mondja. De ha a feleségem ezúttal egy-két nyaklevest adna Önnek, igen kérem, Ön ne érje be azzal a megállapítással, hogy goromba fráter vagyok. Követelje a férjétől, hogy kihívjon párbajra. Azt a fegyvert fogom választani, amely manapság a tökéletes nagyvilági ember bevált fegyvere: az asztalt kést. Talán vissza kellene térni egy elmúlt korszak egészséges hagyományához, amikor is a burzsoázta erkölcsi érzéke még nem gyöngült meg, és nem fogadtak „művészeket" az otthonukban. De ha az ár elten úszni lehetetlen is, azt, ugye, megengedi, hogy kellő alázattal egy . tanácsot adjak Önnek. Ha egyszer osztrigát szürcsölget egy dominikánus szerzetes oldalán

{ lehetőleg ne kérdezze meg tőle, milyen a viszonya az istenhez, tisztesség ne essék szólván, könnyen meglehet, hogy elveszi az étvágyát. Hasonlóképp ne vájkáljon villájával egy író lelkében, amikor az egy percnyi felejtést, enyhülést keres. Nem azt kérem Öntől, hogy úgy beszéljen, hogy ne mondjon semmit, mert ennél nincs nehezebb művészet — de esküszöm, hogy akármi, bármely tárgy, egy hang, egy mosoly vagy pusztán a baráti jelenléte nekem teljesen elég lesz. Az ember nem azért megy el hazulról, hogy dorongütések hatására mélyebbre hatoljon önmagába. Az ember azért megy el hazulról, hogy szórakozzék. Nem azért, hogy a vérét vétesse. De nem akarom levelemet úgy befejezni, hogy ne válaszoljak az Ön legutóbbi kérdésére, amelyet annál a Zizi hercegnőnél intézett hozzám a minap, akinek a férje a cukorrépa szakmában dolgozik. Megemlítette egyik regényemet, amely a párizsi alvilágban játszódik: az irodalomban nincsenek tilos helyek. Majd egyenesen nekem szegezte: — Hogyan lehetséges, hogy Ön hivatásos diplomata létére oly jól ismeri a selyemfiúkat, prostituáltakat és gyilkosokat? Asszonyom, mindent bevallók. Sokáig titkoltam, de az Ön éles szeme töredelmes vallomásra kényszerít. Asszonyom, mielőtt — az Ön szavával élve — hivatásos diplomata lettem, magam is selyemfiú voltam, prostituált és gyilkos. Csak azon csodálkozom, hogy — az arányok tiszteletbentartásával — Ön még nem vádolta meg Dosztojevszkijt, hogy baltacsapásokkal megölt egy vén spinét, sem Michelangelói, hogy — változatokat készítve — jelen volt a keresztrefeszítésnél. Asszonyom, Ön a regényeimben nem láthatja sem a feleségemet, sem senik mást, akivel életemben találkoztam. Bn a hőselmet azon a másik, rosszhírű helyen keresem, ahol ml ketten soha nem találkozhatunk: a képzeletemben. Mindez ismét bizonyságul szolgálhat Önnek arra, hogy a „művészek", ahogy az Ön nagyatyjánál mondogatták, nem tisztességes emberek. Kötéltáncosok, meseszövők, afféle „egyének". Senki másnak nem jut eszébe efféléket kitalálni, nem igaz? Bizony, ha a pokol minden kéjét meg kellett volna ízlelnie, hogy Önnek felszolgálhassa, maga Dante is inkább letette volna a tollát. Az ember beszélhet örök hóról anélkül, hogy felkutatta volna az Északi Sarkot, és ha új regényem egyik nőalakja teljesen híján lesz egy bizonyosfajta érzékenységnek, kérem, a világért se lásson ebben személyes célzást. Még csak egy szót. Ha az asztalnál olyan asszony mellé ültetnek, aki

1 nem az én írásaimról beszél, aki ürücombhoz körítésül nem próbál lelkemben vájkálni, tudnt fogom, hogy igazi hölggyel van dolgom. Es az igazi, hölgyekben megvan az a titokzatos nagy-nagy képesség: lehetetlenné teszik a gorombaságot. Fogadja, asszonyom, őszinte nagyrabecsülésem kifejezését: Romáin Gary. Franciából fordította: PALOTAI ERZSI