Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-11 / 251. szám, szerda

R

égi, kedves barátomat kerestem, s már vagy félórája bolyongtam elkeseredve a hatalmas prágai kórház komplexum téglatömbjei között, amikor magas, sudártermetű fehér köpenyes asszony kérdő pillantása akadt meg rajtam. Lehangoltságom és fáradtságom szembetűnő lehetett, s tán ezért is kérdezte némi részvéttel hangjában, kit és mit keresek. — Or. N. magántanár Afrikában van jelenleg, de talán elvezetném helyetteséhez, aki szintén kiváló szakember — mondotta ínég mindig segítószándékkal. Ez az emberséges magatartás és júszándék ineghatutt, hiszen manapság a kórházakban az ilyesmi már alig létezik. Ugyanakkor feltűnt, hogy mozgása, amely nem az ápulőnő és nem az orvosnő mozgása volt, a táncosnők, mégpedig a jó és komoly tudású táncosnők ritmikus, könynyed mozdulataira emlékeztetett. Ezúttal én kérdeztem. Halk mosoly volt a válasz. Nem tévedtem. Majd néhány percen beiül igen kedves és meghitt közös ismerősökről beszélgettünk. Kíváncsiságom egyre fokozódott. — Egy táncosnő, — kérdeztem tovább, — a szépség papnője, mit keres ilyen nyomasztóan ható környezetben? A válasz ugyan késett vagy jó fél esztendőt, ám kimerítő volt, tanulságos. Sőt mi több. úgy vélem érdekes vallumás a korról, egy nemzedékről, amely sok lelkesedéssel és még több illúzióval üdvözölte a felszabadulast, reménykedve fogadta 1948 februárját, hogy végül is 1968 tavaszán kapja vissza mindazt, amit húsz év deformációja az életéből elsikkasztott. A Kanipán ültiink, a víz feletti kőfalon. És mialatt a Moldva hullámai Smetana örök zenéjére vidám táncokat lejtettek az augusztusi alkonyatban, Marle Sedtéčková-Záková asszony, az egykori táncosnő, hosszú évek óta pedig a gyógytorna tanárnője beszélt . . . A SZÉPSÉG PAPNŐJE AZ EMBER # # EGESZSEGET SZOLGÁLJA MARIÉ ASSZONY. HHNSHPHrSK* .. , ... (A szerző felvétele.) 1968 IX. 11. Értelmisegi szülők gyermeke, akit ötéves korától édesanyja és nagyapja nevelt. A jólétet nagy gyorsan szűkös viszonyok váltották fel, és a kis Marié, akit rokonok, ismerősök Naspolyának hívtak, Žižkovou lépte át először az iskola küszö bét. Nem igen szerette a helyesírást, jóllehet az irodalom a későbbi évek során vesszőparipája volt, hogy aztán helyet adjon a ritmikának, a mozgásmüvészetnek, a táncnak. Igaz, amikor bakfiskorában egy fiú a társadalmi táncokra tanította, botlábúnak vélte. Jarmila Kröschlová táncintézetében azonban, ahol a Pozsonyból a weimari Németországba elszármazott Laban mester módszereivei dolgoztak, a kis szőke, pufók hernyóból pillangó lett. Jarmila Kröschlová irányította első lépéseit, ő vezette be a színjátszás rejtelmeibe is. Itt táncolta Dvorák híres Szláv táncalt, hogy rövidesen egy másik stílus képviselőjéhez, Jerábková asszony iskolájához pártoljon át. Aki ismeri a két világháború közötti Prága kulturális életét, az nagyon is jól tudja, milyen súlyfajú volt Kröschlová, vagy Jerábková művészitánc-intézete, vagy pedig a Dalcróze és M. Majerová féle iskola. Négy évig látogatta Jerábková tanfolyamát és szemináriumi óráit, naponta 3—4 órát dolgozott, elméletet tanult, táncolt és gyakorolt, később pedig mint aszszisztensnő tanított is. Közben a németek lerohanták Csehszlovákiát, kitört a világháború és a hetedikes gimnazista táncosnőt a prágai német munkahivatal, a Harmadik Birodalom rabszolgájaként a Totaleinsatz keretében akarta bevetni. A behívó a ruzyni gyűjtőtáborba szólt, Innen pedig valamelyik németországi fegyvergyárba, az amerikai bombázók egyik célpontjába. Ám szerencséje volt, mivel nagybátyjának egyik lekötelezett barátja, egy vysočanyi gyártulajdonos kimentette őt. így került 1943-ban a kis szöszi Naspolya a vysočanyi szállítószalag- és szállítócsigagyárba mint munkásnő, ahol először a raktárban, majd az üzemi konyhán dolgozott. A munkaidő letelte után pedig Jerábková intézetébe sietett, hogy tovább folytassa tánc- és mozgásművészeti tanulmányait, ami viszont naponta további 3—4 óráját vette igénybe. Ezekben a hónapokban érkezett Prágába Elizabeth Duncan, Majakovszkij nagy szerelmének, Isadora Duncannak, a világhírű amerikai táncosnőnek a húga, a München melletti Kiessheim kastélyban otthonra lelt Isadora Duncan nevét viselő táncintézetnek az igazgatónője. Elizabeth asszony látta táncolni és tanítani Naspolyát, meglátta benne a tehetséget és felajánlotta a 19 éves prágai táncosnőnek, hogy menjen vele Klessheimbe, vegye fel a Duncan nevet és legyen az asszisztense. Naspolya azonban nem ment a III. Birodalomba, annak ellenére sem, hogy az ajánlat több volt mint megtisztelő! Am a túlfeszített munka aláásta a gyorsnövésű, fiatal lány egészségét. A kezdődő tüdőbaj jeleit észlelték rajta az orvosok, és 1944 őszétől egészen 1945 májusáig betegeskedett. A prágai felkelés légkörében nyomban meggyógyul, és az ellenállók, a barikádharcosok számára élelmet gyűjt. Szeleburdi módon beállít egy vad, állig felfegyverzett német családhoz, akiknek meglepetésükben eláll a lélegzetük és futni hagyják. Öccse azonban életével fizet hazafiságáért. A szeretett testvért 1945. május 8-án Prága utcáin német orvlövészek golyója leteríti. Naspolyát a fájdalom és a mély, gyász még nagyobb kitartásra és munkára ösztökéli. Mint Jerábková asszony asszisztensnője dolgozik s ugyanakkor tovább fejleszti saját művészetét is. Az eredmény nem marad el. Negyvenöt őszén az Umelecká Besedában a „Felszabadult Foglyok tánca" című tánc- és zenekompozíciő előadásával megnyeri a főváros első díját. Öccsének halála még akkor is fáj benne, s ez a fájdalom arra bírja őt, hogy a szépséget hirdető művészitánc mellett olyan hivatást vállaljon, amellyel a szenvedő embereken is segíthet. Ilyen elhatározások közepette ismerkedik meg dr. Rezková orvosnővel, az állami gyógytornaintézet igazgatójával, s mivel érzi, hogy humanizmusát ott érvényesítheti, elfogadja az állami gyerekgyógyintézet megbízását, ahol aztán 1950-ig nagy lelkesedéssel dolgozik. Negyvenkilencben kettős baleset éri. Egy tanfolyamon fábát töri, s ugyancsak ott ismerkedik meg első férjével is. Kettesben hagyják el 1950-ben Prágát és sok tervvel, nagy elhatározásokkal indul el a kladrubyi állami rehabilitációs intézetbe. Ottani ténykedése valóban nagy sikerekkel kezdődik. Nemcsak a súlyos, mozdulatlan betegeket állítja tudásával, emberségével, szép szavával és mosolyával talpra, hanem táncol, táncot tanít, színdarabokat rendez és kulturális brigádokat szervez, majd ezekkel járja a vidéket is. Házassága azonban zátonyra fut, és 1953-ban magánosan, kiábrándultan tér vissza édesanyjához Prágába. Sorsa a Kliment utcai polikliuikára veti, ahol a gyógytorna segítségével számos gyereknek adja vissza az egészségét. Ezenkívül hetenként kétszer kikerékpározik Riéanyba, hogy a kis tüdőbajosokkal foglalkozzon. Esetenként pedig a Nemzeti Színházban táncol, többek közt a Velencei kalmárban és a Szentivánéji álomban, ahol Zd. Štépánekkel, illetve L. Pešekkel szerepel együtt. De sajnos, hiába minden jószándék, lelkesedése és humanizmusa, az ötvenes évek embertelenségének ó is szenvedő alanyává válik. Ötvennyolcban a Kiiment utcai poliklinikán a gyógytornát rengeteg beteg gyerek veszi igénybe, és Marié asszonynak nincsen sem segítőtársa, sem pedig megfelelő helyisége. így aztán az újonnan jelentkező gyerekek kénytelenek 2—3 hétig várni. Egy szép napon az Igazgató behivatja és felháborodott hangon vonja felelősségre, miért váratta meg Babák központi pártapparátusi dolgozó kislányát? — Azért, mert idő és helyszűkében szenvedek — válaszolta, s ön ezt jól tudja igazgató elvtárs. És azt is jól tudja, hogy az elkezdett gyógytanfolyamot kell befejezni először, mert ez a fontos! Különben is számomra minden gyerek egyforma, s azt részesítem előnyben, akinek arra egészségi szempontból nagyobb szüksége van! Az igazgató rikoltozott, államügyészséggel, kidobatással fenyegette. Végül is azonnali hatállyal a felnőttek osztályára helyezték át. Nyolc éven át dolgozott ezen a munkahelyen, a páciensek és a szakorvos legnagyobb megelégedésére. Közben másodszor is férjhez ment és 19>6 óta a prágai Károly Egyetem orvosi karának gynekológiai, torok és fülgyógyászati osztályán gyümölcsözteti gazdag tudását. Mint ahogyan munkája, a gyógytorna nem más, mint a gyógyuló páciens életbe és foglalkozásba való visszatérítésének egyik tudományosan kidolgozott módszere, amely nemcsak hogy a súlyos balesetek után téríti vissza a beteget a polgári életbe, hanem gyakran életkedvet és optimizmust is önt belé. Nem egy esetben a gyógytorna segítségével előzi meg a különféle trombózisokat, míg gégeoperációk után haslélegzésre szoktatja a pácienseket, i.egújab ban pedig a gyógytorna a mai civilizációs betegségek, a kövérség kellemetlen következményeinek és a csigolyaközti porcok előesésében szenvedők fájdalmainak letörésére törekedett. Sikereiről nem szívesen beszél, munkatársai viszont nagy készséggel szólnak arról, hogy Marié asszony éppen e hetekben nap nap után adagolja az életkedvet a súlyos beteg S. professzornak, a cseh zeneelmélet és esztétika egyik kiválóságának, akit örök bénulás fenyeget. Hogy Marié asszony tudásával, türelmével, szép szavával egy kétségbeesett szaxofonistát ls visszatérített az életbe, liogv a fiatal szlovák vegyészt, aki síelés közben mindkét lábát darabokra törte, ő állította talpra (erről az esetről különben film is készült), és hogy asszonyok, lányok hada levelez vele, hívják vendégségbe, látogasson el hozzájuk, hogy szívesen látják őt családjuk körében. Ez a derék, csupaszív asszony, ez a jó és szép ember, aki annyi máson segített önmagán segíteni nem tud. Pedig kétszeresen sérüli jobb lába a gyógytorna gyakorlatainál gyakran a gyógytorna tanárnőjének, a fehérkabátos Marié asszonynak, akit édesanyja és barátai ma is Naspolyának becéznek, erős fájdalmat okoz. Hogy mi lesz vele? Nem tudja! A munkahelyen, mint másutt, csak addig érdekli a munkatársakat és a felelőseket az ember sorsa, amíg száz százalékosan végzi munkáját Marié asszony pedig dolgozik, hivatásának él, bíztat és reményt csöpögtet a csüggedő, szenvedő emberek szívébe, jóllehet jómaga is biztatásra szorulna, no és a biztatásnál minden bizonnyal sokkal többet megérdemelne. Mert Naspolya, aki a szépség papnője volt, s most az ember egészségét szolgálja, amerre lépdel, mély emberi jóságával meleget, szépséget sugároz szerte széjjel. BARSI IMRE Néhány nap múiva a tuke.ei'ebesi cl .ürgyárbau megkezdődik a c,i,;orrjpukamnány. Ebben az évben már korszerű, teljesen automatizált csapolóállomás dolgozik, amely 2000 tonna répát dolgos lel 24 óra alatt. (G. Bodnár felvétele — ČSTK) ma Szándékosan vagy véletlenül, haragból vagy viccből, tapintatlanságból vagy szerény figyelmességből, néha pedig telfesen ok nélkül, de mindenesetre elég gyakran törünk borsot egymás orra alá. Ilyenkor általában a tettes nevet — hangosan vagy magában —, az érintett pedig prüszköl, ha okos, visszanevet. Legalábbis addig, amíg erre képes. Mert bármekkora is az a bizonyos pohár, egyszer azért mégis betelik. Kezdetben én is visszanevettem. 1- Gratulálok a kocsihoz — állított meg egyik ismerősöm. — Köszönöm — mondtam boldogan, egy autótulajdonoshoz illően, mit sem sejtve — Megkapta a védőoltást? — Védőoltást?! — A kocsi... kutyaharapás ellen. Ezen akkor még jót nevettem. De hamarosan továbbiakat is kérdeztek. — Vettem-e sisakot, mert érik a gesztenye, és ugyebár sosem lehet tudni... Az egyik jóakaróm a legújabb molyirtót ajánlotta: — Télen sokat áll a kocsi, és ezek az apró állatkák szeretnek rágni. Kellemetlen lenne, ha valahol befolyna az eső. Az újabb viccek hallatán már csak egy kurta mosolyra maradt erőm, de lelki nyugalmamat még megőriztem. A fordulatot egy reményteljesnek induló beszélgetés okozta. — Szervusz — üdvözölt at egyik volt osztálytársam. — Szervusz, mi újság? — Semmi különös, hallom, nálad van ..., kocsit vettél. — Igen, Trabantot. — En is szívesen vennék, de csak feketében. — Várd meg, amíg lesz. — De nem lesz. — Miért? — Mert összetévesztenék a brikettel. Nyílt a szám, már mondani akartam valamit, de szerencsére visszaszívtam. Az ismerősökön kívül a rádió is ellenem lázadt. Onnan hallottam: — Egy összetört Trabant áll az úton. — Mi történt? — Beleszaladt egy gyerek. — Szegény fiú, hol van, a kórházban? — Nem. Hazafutott. Kikapcsoltam a rádiót. Irány az utca. Már vagy fél órán át kóboroltam mindennemű cél nélkül, elrúgva, helyéről minden elmozdítható követ, amikor belebotlottam unokabátyámba. No, végre egy megértő ember, akinek kiönthetem lelkem keserűségét. Már vagy húsz percen keresztül soroltam az engem ért bántalmakat, amikor megjegyezte: — Ha neked lennék, én ezeket a vicceket fel sem venném! Ugyanis nem rád vonatkoznak. — Hogyhogy? — Bennük mind kocsiról, autóról van szó ... — Es! — vágtam fennhangon a szavába, újabb rosszat sejtve. — Bizonyára hallottál a legújabb egyezményről. A Trabant lónak titulálja a szamarat, mire 6 viszont autónak a Trabantot. — Hát ide figyelj — kezdtem szinte kiabálva, de leintett: — Nem kell azért kétségbeesni. Sose búsulj. Tied az álmok négykerekűje. — Az álmoké!? — Igen, álmodozhatsz, hogy egyszer autód is lesz ... Ezúton kérek elnézést kedves rokonomtól, hogy akkor köszönés nélkül elrohantam. Egyenesen haza, hogy megírjam az apróhirdetést: eladok egy autónak nevezett Trabantot, iutányos áron. Épp a borítékot címeztem, amikor belőtt a szobiba húnom, hogy feolvashatja-e a házifeladatra összegyűHö*t kHzmnndárjkat. — No, olvasd — biztattam meglehetős mérnesen, és hallgattam eaykedvűen, main hirtelen felugrottam. — Igazad van! Nin s apróh<rdetés, nincs eladás! Mert: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok! . EGRI FERENC